Hangosan beszélek magamban, és szerintem ez teljesen normális

Pszicho

Hangosan beszélek magamban, és szerintem ez teljesen normális

Szerencsére nemcsak szerintem, de mások szerint sincs azzal baj, ha olykor hangosan beszélünk önmagunkkal. Az önbeszéd lehet motiváló és segíthet feldolgozni a velünk történteket. Mi tagadás, nekem valóban szokott segíteni, hogy ha mással nem is, de legalább magammal megbeszéltem egy éppen szembejövő problémát. 

Talán gyerekkoromban gyökerezik a dolog, bár arra nem emlékszem, hogy hangosan beszéltem volna magamban. Képzeletbeli barátaim voltak, és a fantáziámmal sem volt gond, mégis inkább azt gondolom, akkoriban kezdődött, amikor először laktam egyedül. Persze már korábban is monologizáltam némán, a fejemben, ahol akár még teljes párbeszédek is lezajlottak. A húszas éveimben lehetett először, amikor hangosan is kimondtam a gondolataimat. Eleinte csak szavakat, majd az évek múlásával teljes mondatokat. Mára odáig fajult a dolog, hogy

akár egy összefüggő gondolatmenetet is levezetek hangosan

– annak ellenére, hogy senki nincs körülöttem. Vagy éppen ezért…

Bolond vagyok? Talán még nem. És szeretném azt hinni, hogy ez nem az oda vezető út, csak valami furcsa szokás, amit titkoltam az ismerőseim előtt (is), mert úgy éreztem, hogy nem normális.

Vettem egy nagy levegőt és megkérdeztem néhány barátomat, ismerősömet, hogy ők is szoktak-e magukban beszélni? Meglepődtem a válaszon: szinte mindegyikük szokott valamilyen formában. Persze a többség csak egy-egy szót vagy pár szavas mondatot mond ki hangosan, de volt közöttük olyan, aki hozzám hasonlóan képes volt önmagának monologizálni – azt mondta, ilyenkor jobban össze tudja szedni a gondolatait, kreatívabb és hatékonyabb, mint amikor némán töpreng.

Én is valahogy így vagyok vele: nagyon furcsa, de sokkal jobban meg tudok nyílni önmagam előtt, amikor hangosan beszélek. Mintha azzal, hogy kimondom azt, amit gondolok, egy kicsit túl is tenném magam a problémán, vagy legalább is közelebb kerülnék a megoldáshoz.

Persze kevésbé lenne furcsa és ijesztő, ha valaki jelen lenne és hallgatná, netán reagálna is arra, amit mondok, de így is hatékonynak tűnik, sőt! Nem kell megválogatnom, mit mondok és hogyan.

Kimondva sokszor másképp viselkednek a szavak, mint amikor némán cikáznak a fejemben

– főleg ha azt valaki másnak címzem.

Koncentráció, motiváció és érzelmek

Az is megnyugtatott, amikor utánaolvastam egy kicsit a jelenségnek. Megerősítést kaptam abban, hogy a magamban, magamnak való beszéd több szempontból előnyös lehet. Állítólag könnyebben találhatjuk meg így az elveszett dolgokat. Ha például nem emlékszünk, hová tettük a kulcsot, de hangosan ismételgetjük keresés közben, hogy „kulcs, kulcs, kulcs”, az segíthet koncentrálni, nem terelődik el a figyelmünk arról, mit is keresünk – és akár még visszaemlékezni is könnyebb így arra, hogy merre jártunk, hová tehettük.

És ha már a koncentrálást említettem: velem rendszeresen előfordul, hogy amikor olyan feladatot kell megoldanom, ami bonyolultabbnak tűnik, vagy csak egyszerűen össze kell szednem a gondolataimat, mert kissé szétszórt vagyok, hangosan elmondom az előttem álló lépéseket – mit és hogyan kell csinálnom. Ez segít fókuszálni és az egyes lépésekre koncentrálni. Sőt, akár még motiválhat is, amikor elakadunk! A pozitív beszéd ugyanis csodákra lehet képes: a bátorító szavak hangsúlyosabbakká válnak, ha hangot adunk nekik. Például „menni fog”, „ügyes vagy”, „jól csinálod”, „megint milyen okos voltál”, „na ugye, hogy meg tudtad csinálni” – egy 2014-es kutatás szerint ugyanis

az önmotiváció hatásosabb, ha ilyenkor második vagy harmadik személyben beszélünk önmagunkhoz.

Az érzéseink felfedezésében, azok kibontásában és feldolgozásában is nagy segítség lehet, ha hangosan kibeszéljük magunkkal. Különösen, ha úgy érezzük, nemigen van éppen körülöttünk olyasvalaki, akivel szívesen megosztanánk azokat. Vagy mielőtt valaki másnak beszélnénk róla, saját magunk szeretnénk vele foglalkozni egy kicsit. Az érzelmek hangos kimondása segíthet abban, hogy elinduljunk a feldolgozás útján. Mintha a fejünkben lévő néma szavak erősebbek lennének, s a kimondásukkal csorbítanánk az erejüket. Persze ehhez őszintének kell lennünk önmagunkhoz, ami bizony nem mindig megy könnyen…

Pozitív önbeszéd és figyelem

Amikor magunkban beszélünk, igyekezzünk minél pozitívabbak lenni – ez állítólag hatékony eszköz lehet a mentális egészségünk javítására. Ha mégis negatív gondolatok alakulnak ki bennünk, fordítsuk át azokat pozitívvá, például így: ahelyett, hogy azt mondanánk magunknak, hogy „nem próbálod elég keményen, ebbe megint bele fogsz bukni”, mondjuk azt, hogy „sok energiát tettél bele, úgyhogy biztosan meg tudod csinálni, csak tarts ki még egy kicsit”.

Az önmagunkkal folytatott beszélgetés közben kérdéseket is feltehetünk, amikre talán nem tudunk válaszolni. Mégsem feleslegesek, hiszen segíthetnek abban, hogy kiderítsük, merre induljunk, mi legyen a következő lépés. Milyen irányban kellene gondolkodunk, mik azok a dolgok, amiket érdemes lenne alaposabban megvizsgálnunk. Ha tudunk ezekre a kérdésekre kielégítő magyarázatot adni magunknak, valószínűleg megértjük, mi és miért történik.

És ami a másokkal való beszélgetések során is nagyon fontos, itt is kulcsszerepet játszik, tudniillik figyeljünk önmagunkra és arra, hogy miket mondunk és hogyan.

És ha meglátnak mások?

Velem már előfordult, hogy mások előtt is magamban beszéltem – elég kellemetlen, ugyanakkor vicces helyzetek alakulhatnak ki belőle. A kutatók szerint úgy lehet kordában tartani az önmagunkkal beszélgetünk, ha például naplót vezetünk és kiírjuk magunkból mindazt, amit hangosan kibeszélnénk. 

A hangos önbeszéd meglehetősen elterjedt, persze egyénfüggő, hogy kinél milyen formában és mértékben valósul meg. Nálam szerintem olykor eléggé ijesztő a helyzet, de valahogy még mindig nem tartom problémásnak… Vagyis nem mindig…

De amíg nem hallok más hangokat, nem hallucinálok, nem más hangokra válaszolok (amit csak én hallok),

a szakemberek szerint addig nincs okom az aggodalomra.

Viszont ha valaki hallja azokat a hangokat, vagy csak szeretne leszokni a hangos önbeszédről, de egyedül nem megy neki, érdemes szakértőhöz fordulnia. Ahogyan azoknak is, akik számára nagyon kényelmetlen ez a jelenség, vagy szorong amiatt, hogy mások észrevehetik a szokását. Persze az sem tűnik „normálisnak”, ha valaki többnyire magában beszél, míg másokkal nemigen osztja meg a gondolatait – mindenesetre érdemes figyelnünk önmagunkat, és amikor úgy érezzük, felkeresni valakit, aki segíthet.

Én ezzel még várok egy ideig. S ha majd úgy érzem, megbeszélem önmagammal a szükséges lépéseket!

Ajánljuk még: