Érzelmi evők lettünk?! – Így uralkodott el rajtunk, magyarokon a pánik

Pszicho

Érzelmi evők lettünk?! – Így uralkodott el rajtunk, magyarokon a pánik

A koronavírus-járvány nemcsak a gazdaságot és az egészségügyet, hanem a lelkünket is megviselheti. Ezt jól mutatja többek között az is, hogy az elmúlt egy évben többen váltak, és többen küzdenek pszichés problémákkal is, ami miatt szakembereket keresnek fel. És bizony megnőtt azoknak a száma is, akik a pohár, a tudatmódosító szerek vagy éppen az ételek után nyúlnak, hogy jobb kedvre derüljenek.

Enni jó! Nemcsak azért, mert az étel asztal köré vonzza a családot, könnyebbé teszi az ismerkedést, vagy épp őszintébbé a nagy baráti beszélgetéseket, hanem azért is, mert megnyugtatja a lelket, boldogsághormonokat szabadít fel és sok esetben jófajta emléket idéz bennünk.

De mi történik velünk, ha az ételt nem a megfelelő helyen kezeljük? Több más gond mellett például érzelmi evőkké válhatunk – ahogyan az sokakkal meg is történt az utóbbi egy évben.

Horváth Norbert, coach, az érzelmi evés szakértője úgy véli, a jelenlegi helyzetben szinte már logikus, hogy egyre többen szenvednek az érzelmi evés tüneteitől, hiszen azt négy negatív impulzus váltja ki: a félelem, a harag, a feszültség és a szégyen. A világjárvány hatására az átlagosnál több bennünk a félelem és feszültség mellett az elfojtott düh és a szégyen is – utóbbi leginkább közvetve –, és mivel egy éve szenvedünk a megváltozott körülményektől, nem meglepő, hogy az érzelmi evők aránya is növekszik. Mégis: keveset tudunk erről a különös zavarról, így a szakember segítségével utánajártunk, mit is kell tudni az érzelmi evésről koronaidőben és azon túl.

Mi az érzelmi evés?

Érzelmi evésről akkor beszélünk, ha időszakosan sóvárgunk egy bizonyos étel vagy ételcsoport iránt, és azt nem testünk, hanem lelkünk kívánja igazán. Ez a bizonyos időszak lehet rövidebb, de akár éveken át tartó is: ha a kiváltó tényező sokáig van velünk, a tünetek is, azok ugyanis addig maradhatnak, míg a helyzet vagy a hozzáállásunk meg nem változik. 

Kiket érint?

Norbert tapasztalatai szerint inkább a nőkre jellemző az érzelmi evés, mert többnyire ők azok, akik inkább az érzelmeken és a kommunikáción keresztül élik meg a valóságot. Ettől függetlenül az érzelmes férfiak körében is magasabb lehet az érzelmi evők aránya a szakember benyomása alapján.

Mikortól számít komoly problémának? 

„Onnantól, ha az adott személy azt annak érzi” – vallja a szakértő, aki szerint sosem kötelező, de bármikor lehet, és sokszor érdemes is az érzelmi evés ellen tenni.

Miért leszünk „érzelmi evők”?

Az érzelmi evés mindig valamiféle hiányállapotra utal. Érdemes megvizsgálni, hogy életünk mely területén érezzük, hogy változásra lenne szükség, amit az evéssel palástolunk. Például klasszikusan érzelmi evésről beszélünk, ha minden egyes fárasztó zoom-meeting után megeszünk egy fél tábla csokit – vagy akár csak két kockát, de azt mindig. Ilyenkor egészen nyilvánvaló: nem a testünk, inkább a lelkünk vágyik egy kis kényeztetésre. Érdemes megvizsgálni, valójában mit érzünk, mikor a csoki után nyúlunk: fáradtak vagyunk, hiányoznak a többiek, esetleg frusztráltak vagyunk, hogy nem elég eredményes a közös munka? Sokféle érzést „nyelhetünk le”, nincs univerzális válasz – egyetlen út az önismeret.

Ugyanakkor fontos leszögezni: nem az evéssel van baj!

Az érzelmi evés hátránya mindenki számára jól ismert. (Ami a számokat illeti, úgy az elhízás, mint a legkülönbözőbb obezitáshoz köthető betegségek terén rosszul állunk a nemzetközi statisztikákba.) De érdemes megemlíteni az evés előnyeit is: az egyik legalapvetőbb, hogy biztosítja a túlélést! A (megfelelő mennyiségben és minőségben) bevitt ételek javíthatják az egészségünket, energetizálhatják a testünket és végül, de nem utolsósorban bizonyos esetekben élményként is szolgálhat, amelyek később kedves emlékként jelenhetnek meg újra az életünkben. De ehhez kell az egyensúly, a tudatosság: akkor és annyit enni, amennyire szükségünk van, amennyi örömet okoz. És kiismerni magunkat, ha mégsem eszerint haladunk. Mert, mint oly sok más helyzetben, a kulcs itt is az önismeretben van.

Nyitókép: Andriyko Podilnyk/Unsplash

Ajánljuk még:

Vigyázz, kész, jajj! – Így (f)éltem túl a kölyök felvételijét
Nem vagyok egy Para Mari, de ami sok, az sok. Márpedig egy anyának végigasszisztálni, ahogy a nyolcadikos fia élete első felvételijére készül, az nem embernek való. Szerintem nem is volna szabad ilyen fiatal kölyköket és a szüleiket sem olyan helyzetbe hozni, hogy tizennégy évesen szálljanak ringbe valami homályos jövőkép miatt. Emelem kalapom minden olyan szülő és gyerek előtt, aki a középiskolai felvételit most szenvedi el, a koronavírus egyévnyi „áldásos” hatása után.