„A pillanatnyi öröm felé fordultam: ettem. Ettem és ettem”

Nem tudom, hogyan kezdődött. Lehet, hogy fokozatosan alakult ki, én mégis csak a kálvária közepén eszméltem fel. Megfigyeltem, hogy a stresszesebb napok után egy láthatatlan, kényszerítő erő kerít a hatalmába, hogy teljes erővel nyomjon a hűtő felé. Ha szomorúnak vagy magányosnak éreztem magamat,

azonnal a pillanatnyi örömöt nyújtó dopaminforrás felé fordultam: ettem. Ettem és ettem.

Elemi ösztönből nyúltam az idegnyugtató csoki és fagylalt – vagy e kettő kombinációja – felé. Megfogtam, ami épp a kezem ügyébe került, hogy legalább a rágás pillanatában másra gondoljak. Szó szerint megettem a stresszt. Alaposan megrágtam, lenyomtam a gyomromba, „ott úgysem látni, hallani, nagyon is jó helyen van” címszóval. Egy ideig tényleg azt éreztem, ez működik. A rágás elterelte a figyelmemet, úgy éreztem, mintha betömtem volna egy figyelmen kívül hagyott, de érezhetően tátongó belső űrt, amiből a problémáim táplálkoztak.    

Ha jobban belegondolok, az evésre, mint problémamegoldó/önmagamat kicselező stratégiára tekintettem. Reméltem, hogy a csipegetéstől, a tábla csokitól, a jutalomként definiált süteménytől egyenes út vezet a lélek mennyországába, ahol végre jobban fogom érezni magamat, és ahol nem kell szembenéznem a valóságommal, annak görcsös problémáival és érzéseivel.

Ez egy óriási csel volt, de magamat csaltam csapdába.

Pontosan tudtam, hogy nem a szemem, a szám vagy a gyomrom kívánja az ételt, hanem az agyam.

Baj van? Nagy a feszkó? Párkapcsolati dráma, esetleg munkahelyi stressz? Akkor 5 perc szünet, bekapok valamit, mert az idegrendszeremet, pörgő agytekervényeimet ez majd leszedálja – szintén körülbelül 5 percre. Majd a körforgás lassan, fokozatosan kezdődik elölről, hisz ez csak pótcselekvés. Az égvilágon semmit sem ér.

Nem tudom, mikor és hol döbbentem rá, hogy ez így nem oké. Hogy az evést nem használhatom az érzelmi szükségleteim kielégítésére a fizikai szükségleteim helyett. Azt sem tudom, mikor találkoztam először a stresszevés fogalmával, mikor azonosítottam a fogalomhoz tartozó „élményeket” a saját tapasztalataimmal. Az első ezzel kapcsolatos emlékem az, hogy az esti félhomályban szó szerint falom az érzelmi evésről szóló szakirodalmat;

tudni akartam, hogy mit, miért, hogyan, és legfőképp, hogyan ne, mert úgy látszik minden, amit a stresszevőről írnak, az én vagyok.

Ezen az éjszakán olvastam azt, hogy az érzelmi evés hátterében nem óriási, mindent felborító stressz vagy gyászfolyamat áll, hanem egy közepes izgatottsági-, elégedetlenségi inger; a gazella sem akkor áll meg legelni, amikor az oroszlán lélekszakadva üldözi. Ez a közepes izgatottsági inger volt az én említett belső űröm, amit rövid időre csillapítani tudtam, ha volt időm enni. Az érzelmi éhséget azonban nem oldja meg az étel. Ehetek bármennyit, tömhetek magamba 10 tábla csokoládét, az űr nem fog teljesen elmúlni, a stresszevést kiváltó probléma valódi oka nagyon is ottmarad. 

Ezután következik a legfontosabb és legnehezebb rész: a tudatosítás. A problémát felismertem, a következő lépés az analizálás. Miért csinálom ezt? Mi fáj, mitől menekülök? Pontosan mi után érzem azt, hogy az evéssel oldanám a feszültséget? Amikor pedig enni szerettem volna, feltettem magamnak a kérdést: valóban éhes vagyok, vagy csak a pillanatnyi ízélménnyel szeretném tompítani a problémámat?

Gyanítom, nem mondok újat azzal a közhelyes, de igenis borzasztóan fontos szóval, hogy önismeret.

Enélkül egyszerűen nem megy. Én megpróbáltam: nem megy.

Önismeret nélkül még az étlapról sem tudunk normálisan választani, nemhogy megoldani egy olyan mélylélektani folyamatot, mint a stresszevés. Figyelni kell önmagunkat, elemezni a viselkedésünket, kezelni a problémánk gyökerét – akár külső segítő igénybevételével –, mert hosszú távon egyáltalán nem mindegy, hogy érzelmileg vagyunk éhesek vagy fizikailag.  

Ajánljuk még: