Általános családi jelenség, hogy a nagyi a szeretetével halmoz el. Ennek jele a legindokolatlanabb mennyiségű, szeretettel és gondoskodással átitatott ételmennyiség, amit belénk-ránk-utánunk tukmál. És milyen jó szeretve lenni!
Persze nagymama nélkül sem ússzuk meg a szeretet-ételdömpinget. Ki ne hallott volna olyat, hogy a gyerek iskolai szereplése megint (jól) sikerült és családi hagyományként a pizzériában vagy a cukrászdában ünnepelik meg. Gyerekként ilyenkor megajándékozva érezhetjük magunkat, vár bennünket a jól megérdemelt kedvenc fogás!
Felnőttkorunkra jól megy ez segítség nélkül is. Vegyünk egy tökéletesen fiktív példát, életrajzi ihletettség nélkül: hajnali kettő van, és azon fáradozik szegény egyetemista, hogy reggel 10 óráig leadjon egy elfogadható (ha nem zseniális!) beadandót, és ennek érdekében bevet mindent – legyen szó rágcsáról, a hűtőben talált maradékról, csokiról, kávéról –
mert ennyi belefér, hogy aztán a maximumot nyújthassa.
Mindezek talán jól szemléltetik és közel hozzák azt a szakértők által már régen bizonyított tényt, hogy az étel nem csak életfenntartó funkcióval rendelkezik, de szerepet játszik a szocializációban és bizonyos esetekben jutalomként is működik. Sokan abban nevelkedünk, hogy az ételen keresztül dicsértek bennünket, fejezték ki irántunk szeretetüket mások, így magától értetődő volt, hogy mi is így teszünk majd, ha más éppen nem is teszi meg értünk.
Egy ilyen életben az ételnek jelentősége lesz, plusz funkciót kap, érzelmi állapotokhoz kapcsolódik és így történik meg az, ami igencsak veszélyes is lehet:
elfelejtjük, ki irányít kit.
Ha érzelmileg megterhelő állapotba kerülünk – vagy ha pont nagyon jól érezzük magunkat –, bekapcsolnak ezek a tanult jutalmazói módok. Ez önmagában nem feltétlenül baj, azonban kontrollveszteséghez vezethet. Mind tudjuk, milyen következményei lehetnek, mikor az étellel való kapcsolatunk megbillen és túl sokat, vagy túl keveset kezdünk enni akár hónapokon, éveken át.
Ilyenkor érdemes első lépésként feltárnunk az étellel való kapcsolatot. Mit szimbolizál? Kitől kaptam mindig ilyen ételt? Milyen érzelmi állapotokban kezdek el keveset vagy sokat enni? Mit jelent most nekem az étel jelenléte, vagy a hiánya?
A kérdések megválaszolásához segítséget nyújthat a terápiában is használt evésnapló, ami különböző adatok feljegyzésére szolgál. Naplózáskor napokon keresztül érdemes vezetnünk, hogy mit és hány órakor ettünk-ittunk, valamint milyen érzések társultak az adott dolog elfogyasztásához. Érdemes feljegyezni, milyen helyzet előzte meg az étkezést, illetve azt is, kompenzáltuk-e valamilyen módon, ha úgy ítéltük meg, hogy túl sokat ettünk (mondjuk egy plusz kör futással este).
Az étellel való kapcsolat megértése egy fontos első lépés, ami ráadásul nagy lépés is.
Elképzelhető, pláne ha évtizedes háttere van bennünk a történetnek, hogy segítségre is szükségünk lesz a régi szokások leküzdéséhez, az újak felvételéhez. Lehet, hogy egy dietetikus, egy étkezési tanácsadó, egy edző vagy egy pszichológus sokat lendíthet ügyünkön.
Ha pedig magunk igyekszünk változtatni, a mértékletességet tartsuk szem előtt! Nem kell száműzni életünkből az étkezés (ön)jutalmazó funkcióját, de ügyeljünk, hogy ezek a szeretet-morzsák ne akadjanak a torkunkon, hanem pontosan azt a funkciót töltsék be, amire rendeltettek. Ne többet, ne kevesebbet.
