Lassan egy éve élünk kisebb-nagyobb nyitásokkal karanténközeli állapotban, ami (többek között) a mentális egészségünket is befolyásolja. Bár a Covid által okozott stressz és izoláció mindannyiunkat érint, pont a megelőzése érdekében tett óvintézkedések miatt nehéz ezeket az érzéseket közösen megélni. 

A magány, mint egészségügyi probléma, természetesen nem a koronavírus mellékterméke, de tény: amióta beütött a pandémia, jobban reflektorfénybe került. 

Közös élmény, egyéni tapasztalat

Egy tavalyi kutatás szerint – ami több mint ezer fő bevonásával készült – az emberek 65%-a érzi magát az utóbbi időszakban egyre magányosabbnak. Egy másik vizsgálat a fiatal felnőtteknél (22-től 29 éves korig) mutatta ki, hogy magányosabbak, különösen azok, akik egyébként is hajlamosak voltak rá. Nem véletlen, hogy Japánban például idén februárban külön magányügyi minisztert neveztek ki: a koronavírust ugyanis sikerült visszaszorítaniuk, de az izoláció miatt megnőtt az öngyilkosságok száma az országban.

Nemcsak a józan paraszti ész alapján tűnik nyilvánvalónak, hogy a magány nem tesz minket boldogabbá, hanem vizsgálatok is bizonyítják, milyen rossz hatással lehet mind a fizikai, mint pedig a lelki egészségünkre. Az immun- és hormonrendszerünkön keresztül kihat a viselkedésünkre, ilyenkor kiszolgáltatottabbak vagyunk a függőségeinknek, nem figyelünk annyira az egészséges étkezésre, nincs kedvünk sportolni és rosszabbul alszunk. 

A magányosság legalább akkora egészségügyi rizikófaktor, mint az elhízás. 

Mindezek alapján elég nyilvánvalónak tűnik, hogy a magányosság nem olyan jó móka. Hogy lehet akkor, hogy ezekben az izolált időkben, amikben élünk, mégis előfordulhat, hogy elegünk van a környezetünkből és pont a magányra vágyunk? Miért esne néha jól úgy tenni, mintha a lakásban vagy házban velünk összezárt szeretteink egyszerűen nem léteznének?  

A magány tükörképe

Könnyű lenne annyival elintézni a dolgot, hogy van, akinek semmi sem jó. Szóval inkább térjünk rá az „alonely” fogalmára (amit sajnos nem sikerült magyarítani, de ha valakinek van ötlete, ne tartsa magában!).

Magányt akkor érzünk, ha eltérést tapasztalunk az általunk vágyott másokkal eltöltött percek és órák mennyisége valamint a valóban társaságban megélt idő között. Ennek ellentettje, 

az „alonely” érzés akkor jelentkezik, ha eltérés mutatkozik a számunkra ideális minőségi egyedül töltött idő mértéke és aközött, hogy ebből mennyit vagyunk képesek megvalósítani. 

Tehát amikor szükségünk lenne némi énidőre, minőségi időre önmagunkkal, de nem jutunk hozzá. Például akkor, ha nem maradhatunk magunkra a gondolatainkkal, mert a tér, ahol élünk, egyszerre szolgál minden életterünk helyszínéül és ráadásul osztozunk rajta valakivel. Ha egy házastárssal, élettárssal, esetleg egyszerűen csak egy lakótárssal vagy egy-két családtaggal vágtunk bele a karanténba, akkor az a helyzet, hogy hónapok óta össze vagyunk zárva velük. És ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy mennyivel jobb annak, aki egyedül vészeli át ezt az időszakot, csupán annyit, hogy jóból is megárthat a sok (főleg, ha nem húzunk határokat). 

Magányos órák a közös idő minőségéért

A magánnyal foglalkozó kutatások jó része (eddig) inkább arra összpontosított, mi játszódik le bennünk, ha túl sok egyedüllétet kell megtapasztaljunk. A magánynak rossz a marketingje, történelmileg leginkább a szenvedést és a kétségbeesést kapcsoljuk hozzá, és hát a korábban ismertetett vizsgálatok alapján nem is véletlenül. Robert Coplen, kanadai pszichológus tavalyi kutatása szerint azonban az egyedül töltött időnek lehetnek pozitív hozadékai is. Például jótékony hatással lehet érzelmeink alaposabb megértésére valamint a kreativitásunkra. Nem véletlenül hangsúlyozza számtalan vallási, spirituális vagy filozófiai irányzat az önmagunkkal töltött idő fontosságát. 

Ahogy a társas kapcsolatokra, ugyanúgy a magányos időtöltésekre is szükségünk van, 

hogy megélhessük annak a szabadságát, hogy valami számunkra fontos dolgon elmélkedünk, kreatív tevékenységet végzünk vagy csak kapcsolatba lépünk a természettel. Ezeknek hiánya pedig ugyanúgy stresszt és feszültséget okozhat, mint a túlzott magány, csak mivel kevésbé van benne a köztudatban, kevésbé ismerjük fel szükségletként. Ráadásul nehezebb is kommunikálni, hogy tulajdonképpen nem a másikból van elegünk, csak magunkból van kevés. Persze nem kell mindenkinek napi két órát sétálnia egy erdőben, vagy mindenáron bezárkózni a szobába egy könyvvel.

Az „alonely” fogalma éppen arra hívja fel a figyelmünket, hogy vegyük észre az igényeinket, és merjük felvállalni őket, anélkül, hogy magunkra erőltetnénk valamit. Lehet, hogy először nehéz elmondani a párunknak, lakótársunknak vagy a családnak, hogy most egy kis ideig nem vágyunk a társaságukra, pedig semmi dolgunk, de hosszú távon mindenki jobban jár, ha elfogadjuk, hogy néha magányra is vágyhatunk.