Pszicho

5+1 jel, amiből rájöhetsz, hogy rossz irányba halad az életed

Hogy mi az egyik legnehezebb feladat? Észrevenni és legfőképp belátni, ha a gondosan eltervezett életünk vakvágányra fut. Mert ha látszólag minden rendben van, akkor is lehet nagy baj. Nagyon. Nagy. Baj.

Mi, emberek, valami hihetetlen módon mazochisták vagyunk. Túlórázunk égnek földnek, a semmiből is állandóan adunk, és erre még rájön egy lapát stressz, idegesség, kiégés, depresszió, teher és elhalványulás. Így hívtam azt, amikor azt éreztem, rossz irányba halad az életem: elhalványulás. Halvány, alig látható szürke lenyomata voltam önmagamnak abban az időszakban.

Sokáig csak halogattam a felismerést, mert egyszerűen úgy volt könnyebb: „Á, nem, dehogy, minden rendben van”, „Na jó, ez csak egy húzósabb időszak, de majd elmúlik”, „A fenébe is, valami nem oké, de hát az élet nem kívánságműsor” – majd ezt minden hónapban elkántáltam magamnak, elérve ezzel azt, hogy tetőtől talpig belepjen a kakihegy, amit magam köré építettem az intő jelek ignorálásával. Merthogy voltak bőven.

1.       Nem tettek boldoggá a sikereim, avagy: amikor nem jó semmi, pedig minden jó lehetne

Jeles államvizsgák, sikeres nyelvvizsgák, egyre nagyobb elismerés a munkahelyen: csak rezignált vállrándítással vettem tudomásul őket. Mivel csak kipipálandó pontként, kötelességként tekintettem ezekre a dolgokra, valódi örömöt nem nyújtottak. Azon töprengtem állandóan, hogy mikor is kezdődik el a valódi életem, ami tulajdonképpen már régen elkezdődött. Tettem a dolgom, mint egy tökélyre fejlesztett robot, nem gondolkodtam, csak csináltam, amit csinálni kellett, mígnem ez odáig fajult, hogy…  

2.       …nemcsak a hétfőktől kaptam hányingert, hanem az összes többi hétköznaptól

Mert ha hétköznap, akkor munka. Gyakorlatilag szétforgácsoltam magam azzal, hogy semmire sem tudtam nemet mondani. Alulértékelik annak az emberfeletti erőnek a megnyilvánulását, amikor egy depressziós ember kikel hajnalok hajnalán az ágyból, és becsülettel besétál a munkahelyére. Ha valamihez erő kell, akkor ehhez.

3.       Magam sem tudtam, hogy mit akarok

Ez a legnehezebb: megfogalmazni, hogy pontosan mi a probléma. A problémákat először csak érzi az ember, aztán ha szerencsés, meg is tudja fogalmazni. Én éreztem, hogy valami nem oké, de hogy miért, nem tudtam, csak vonogattam a vállam. Éreztem, hogy változtatni kellene, de hogy hogyan, hát tudja a fene. Átadtam magam a tanult tehetetlenség kálváriájának, a „meg kell oldani, mert meg lehet” filozófiámat is szüneteltettem, hogy a „szabadulni akarás” és a „meglévő biztonság” között rohangáljak.  

4.       Arra gondoltam, hogy jobb megkímélni másokat magamtól

Ebben az időszakban önostorozó gondolatok tömkelege borította el az agyam: valahányszor rosszul sült el egy randevú, arra gondoltam, hogy „hát igen, én sem kellenék magamnak”. Ha pedig azt éreztem, hogy most csak úgy záporozna belőlem a panaszkodhatnék, inkább bezárkóztam, elvégre „inkább megkímélek másokat a saját nyomoromtól”. Az eredmény? Teljes bezárkózás.  

5.       Önmagam energiavámpírja voltam

Hányszor, de hányszor dühöngtem, hisztiztem, toporzékoltam önmagamban, hibáztattam önmagamat! Hányszor szívtam el magamtól az életerőt, az energiát! Hányszor próbáltam kitenni a stoptáblát a rohanó negatív érzések elé! Mindeközben persze teljesen elfelejtettem, hogy nem kötelező magamba fordulnom. Kérhetek is, nem kell szégyellnem. Például tanácsot, segítséget. És ismétlem: nem kell szégyellnem.    

6.     A rumináció, avagy rágódás mestere lettem

Az internet fertőjében találtam egyszer egy olyan képet, amelyen ez a mondat szerepelt: „ha a rágódás égetné a kalóriákat, én már halott lennék”. Abban az időszakban nem sokat mosolyogtam, de akkor ezen elnevettem magam. Tökéletesen illett rám a mondat, jó volt kacagni önmagamon, mert láttam: a megküzdési stratégia kidolgozása helyett úgy ragadtam bele a probléma hálójába, mint egy rúgkapáló légy – a túlagyalással csak még jobban belegabalyodtam, esélyem sem volt szabadulni. Ilyen az, ha az ember egyszerre érzi magát balféknek, és retteg a balfékségtől.  

És hogy ennek az egész mélyzuhanásos időszaknak mi volt a legnagyobb tanulsága?

Egészen egyszerű.

Formál minket sok minden, de formáljuk magunkat is. Ekkor dönthettem el, hogy búcsút intek kosztümös-robotmunkás korszakomnak. 

További cikkek a témában:

OTTHAGYTAM MINDENT, HOGY A MAGAM FŐNÖKE LEGYEK. JELENTEM, MÉG ÉLEK!

EZT TEGYÜK A LELKI EGÉSZSÉGÜNK ÉRDEKÉBEN A JÁRVÁNY IDEJÉN!

EZ TÖRTÉNIK, HA EGY ÉLETEN ÁT KEZDENÉL HOLNAPTÓL ÚJ ÉLETET