Búcsú a multitól: Visszaemlékezés kosztümös-robotmunkás koromra

Aktív

Búcsú a multitól: Visszaemlékezés kosztümös-robotmunkás koromra

Mit csináljunk, ha azt érezzük, zsigerileg bénít, szipolyoz minket a multinacionális vállalatok nyitott irodájának „Kánaánja”? Tartsunk ki? Szokjuk meg? Éljük túl, esetleg mondjunk fel? Én az összes lépcsőfokot végigjártam. Univerzális megoldást nem tudok, egy saját történetet viszont nagyon is ismerek.

Egyik reggel felkeltem, csörgött az ébresztő. 06:45 volt. Már megint egy reggel – gondoltam magamban. Már megint egy reggel, ami lényegében ugyanolyan, mint a többi. Azt mondják, hétfő-kedd-szerda, precízen elnevezik a napokat, de nekem mégis tök ugyanolyanok. Az összes hétfő egy csütörtök, az összes kedd egy péntek – egyre ment, mióta beépültem a multis életbe, és túlórát izzadó multikatonává váltam (egyetem mellett ráadásul).

Az amerikai filmekben ezt mindig olyan csábítóan ábrázolják. Premier plánba állítják a nagy betontömböket, a csillogó-villogó felhőkarcolókat és a fotocellás ajtókat, amiken öltönyös-aktatáskák urak, kosztümös-kopogó cipős hölgyek kelnek át sietve, miközben valami nagyon fontosnak tűnő telefonbeszélgetést bonyolítanak le. Tipikus filmes jelenet. Egészen meghozza a kedvet ahhoz az élethez, amit én körülbelül fél évig bírtam.

Nem sok idő, abban a fél évben mégis, vagy 10 évet öregedtem.

Mert a multis életem maga volt a kiégés, az óránkénti túlélés és elveszettség. Nem értettem, hová tűnt az egykori önmagam, hogy miért olyan nehéz felkelnem reggelente, miért kell nagyítóval kutatnom az útközben valahol elhagyott ambícióm, és hogy miért érzem magam apró, jelentéktelen porszemnek, jobbik esetben láthatatlan szellemnek. De ne siessünk előre ennyire.

Tehát egyik reggel felkeltem, csörgött az ébresztő. 06:45 volt. Na, már megint egy reggel – gondoltam magamban. Már megint ugyanaz a nap. Ágyból való kibotorkálás a világ összes fájdalmával az arcomon. Feltenni a kotyogós kávét, készülődni. Konzekvensen hangolódni lelkileg a munkahelyi e-mailek átolvasására és az aznapra betervezett, teljesen felesleges meeting túlélésére. Metrós tömörülés, közösségi média csekkolás, belépőkártya utáni kotorászás, majd lifttel fel az emeletre.

Az emeletre, ahol ablak melletti rezidenciám volt – legjobb hely! –, majd lassan, komótosan rá is kezdett a lelkiismeretem ott, egy ültő helyemben: végül is, szerencsés vagyok. Igen, szerencsés, hiszen csinálhatok szinte bármit, a hó végén úgyis időben ott lesz a számlámon a pénz. Cserébe csak a monotonitást, a virtuális szolgalétet és a betontömbben eltöltött szürke hétköznapokat kell tűrnöm. De igen, szerencsés vagyok – bizonygattam. Ez egy biztos, fix pont, óramű pontosságú fizetéssel, amiért cserébe mindössze megszámlált szabadnapokkal, meghatározott időtartamú ebédidővel és a virtualitásnak köszönhetően állandó rendelkezésre állással kell fizetnem.

Igen, szerencsés vagyok – bizonygattam egyre kétségbeesetten.   

Életem legnagyobb tanulsága azonban az, hogy a pénz csak ideig-óráig motivál. Ha mellette a bőröd legalsó rétegébe is beszívja magát a kiégés, akkor nincs mese, kész, vége. Egyszer csak ott állsz a szakadék szélén. Én is ott álltam. Éreztem, csinálnám, de nagyon, sokkal jobbat tudnék ennél, de korlátoznak, keretbe szorítanak és rosszul motiválnak. Az egész rendszer felemésztett, miközben magamat is emésztgettem. Másra vágytam, más kellett nekem. Y- és Z-generációs társaim most nagy valószínűséggel átérzően bólogatnak. Ők ezt nagyon is értik. Az összes ezredfordulós érti.

E felismerés után felnéztem a monitoromból, amin a lenti sarokban lévő óra már 11:15-öt jelzett. Körbenéztem a társaságon. Vizslattam a neonfénnyel megvilágított, sápadt, életuntsággal gyötört arcokat, amikre a képernyő hol gyengébb, hol pedig erősebb fénye vetült a háttérben zajló egérkattintások morajára. Mérlegelni kezdtem. Ez az élet? Biztos stabilitás kontra szürke hétköznapok. Fix fizetés kontra befásulás. Szabadság kontra ketrec.

Körülbelül fél évbe telt észrevennem a magam elől gondosan titkolt felfedezést:

életem akkori szegmensét, akkori igényét és akkori ambícióit nem elégítette ki a multikatonaság. Fáradttá tett, ambíciótalan Excel-fájlos robotmunkássá, aki szinte gondolkodás nélkül csinálta a ráosztott feladatokat.  

A mai napig nem tudom megmondani, hogy pontosan mikor és hogyan is siklott ki ez a kecsegtetőnek hitt jövőkép az életemben, de valószínűleg azért, mert csak a hosszú folyamat lélekgyepáló végeredményét érzékeltem: láthatatlanul, feltűnésmentesen, fokozatosan férkőzött be a mindennapjaimba.

De tudjátok, aznap, amikor 06:45-kor felkeltem és bementem az irodába, már úgy indultam haza 17:15 körül, hogy tudtam, hamarosan véget vetek önmagam sanyargatásának. Véget is vetettem. Életem egyik legjobb döntése volt.

Ajánljuk még: