Néha vissza kell nézni, hogy tudjuk, merre tovább – Homevágy az örökségemhez

Otthon

Néha vissza kell nézni, hogy tudjuk, merre tovább – Homevágy az örökségemhez

Magamba zárni a vibráló ingereket.  Mohó, őszinte kíváncsisággal tekinteni mindenre, ami körülvesz. Sosem kérdőjelezni meg a világot. Elégnek tekinteni egy apró dél-alföldi falu házait, utcáit és az itt élő embereket. Aztán felnőni és kitágítani a határaimat. Hátrahagyni mindent, tanulni, tapasztalni és kísérletezni, hogy aztán egyszer, évtizedekkel később újra visszatérjek – legalábbis gondolatban – azokhoz az emberekhez és ahhoz a porhoz, amiből lettem. Mert az a hely ma már csak az emlékeimben él.

A húsleves gyöngyöző szövetébe nézek. Az egész család körbeüli a vasárnapi asztalt. Alattunk nyikorog a nagyszüleim piros műbőr bútora, a szél meglebbenti a főzőfülke kissé eltúlzott méretű virágokkal tarkított függönyét, az udvarról madárcsicsergés hallatszik. Repül az idő, az ebéd már a végéhez közeledik, és én habzsolom a nagymamám krémesét. Kipukkadok, de azért megpróbálkozom még eggyel – sikerrel, majd az ólomkristály cukortartó fenekére nézek, ahol mindig van Negro és tejkaramella.

Otthon minden harmonikus. Édesapám hazaérkezik. Tudom, mert jellegzetes sertéstrágya-szag lengi be a szobát. Ez a falusi állatorvos sorsa: sürgős esetek, hajnali ébredések és éjszakázások, nomeg a legtöbbször a kerítésen lógó féldisznó vagy fácán, melyet a gyógyult páciensek gazdái hagynak ott hálájuk jeléül.

A birodalmam egy padlásszoba. Csak az enyém. Éjjelente párnaszörnyek járják, de mindig legyőzöm őket. Nappal keveset vagyok itt, más dolgom van.

Sárban dagonyázom a barátaimmal, csapdát építek, felügyelem az ebihalakat a kerti tónál, titokban a tetőre mászom, vagy bringázom a jól ismert úttalan utakon. Apu lombházat ácsol a kertben. A testvéreimmel nagyon várjuk már, hogy kész legyen. Sokadik alkalommal lettünk szalonképtelenül koszosak. Anyu egy utcányi gyereket etet és fürdet meg.

Perzsel a nyár. Érnek a gyümölcsök a nagyszüleim hobbikertjében. Kis rövidnadrágban, csokifoltos pólóban ülök be mögéjük a bilikék kombi Trabantba, hogy aztán a „hátsó úton” kizötyögjünk a „kertbe”, ami olyan, mint egy kisebb mennyország. A talaj forró és süppedős a lábam alatt, leveszem a cipőmet, és ugrálva táncolok az érőben lévő szőlőtőkék és barackfák között. Fülbevalót készítek egy fürt cseresznyéből, de rövid időn belül befalom az összeset. Persze nem mosom meg, hisz’ minek az? Tovább haladunk a tanya felé, a legszebb emlékeim színhelyére.

Kitaposott utacska vezet befelé, kétoldalt virágágyások, szemben egy szerény épület. Ez az a darabka föld, ahol mindig boldog voltam. Pulykákat kergettem és kertészkedtem. Sokszor láttam itt a naplementét forró nyári napokon, és fáztam itt hideg téli hajnalokon is, amikor a család disznóvágásra készült. Emlékszem az otthonkákra, gumicsizmákra, kalapokra és kötött mellényekre, a kolbász, a sült vér és az abalé illatára, a begyakorolt mozdulatra, ahogy az asszonyok a belet mosták, vagy ahogy elkészült az első paprikás. Ennek is sok éve már.

Rengeteg olyan útravalót kaptam, amiért mindig hálás leszek. Sohasem felejtem el azt a délutánt, amikor a dédnagymamám az Üdvözlégyet tanította nekem. Egy Vodicáról hozott, apró rózsafüzéren kívül ez minden, amit rám hagyott, mégis több bárminél, amit kaphattam tőle. Minden alkalommal eszembe jut, ha ezt az imát mondom. Még a hangsúlyát és a hangszínét is tisztán hallom a fejemben. Halála előtt éppolyan szelídnek és jónak láttam őt, mint azon a régi képen, ami az elsőáldozásakor készült.

A nagypapám vicceit se hozza vissza már semmi. Ahogy a gesztusait és azt sem, hogy szigorú mivolta ellenére mindig meg tudott nevettetni. Szerettem a történeteit. Bármeddig hallgattam volna.

Így éltünk mi a magyar-szerb határhoz közel, a szocializmus végnapjaiban és a rendszerváltozás utáni első néhány évben, a délszláv háború árnyékában. És nem kellett több. Juhokat, kecskéket és lovakat tartottunk. Imádtam a kutyáinkat. Mindegyik különleges helyet foglal el a szívemben. Próbáltam megmenteni egy magatehetetlen ölyvet, szoptattam kisbárányt cumisüvegből, és sétáltam a Telecskai-dombok között, melyek csak jóindulattal tűnnek dombnak.

Néha pedig egyszerűen megálltunk azon a ponton éjjel hazafelé Bácsborsód mellett, ahová mesterséges fény nem ér el, és néztük a csillagokat. A sötét sötét volt. A csend csend volt. A szüleim szava fontos volt. Ez azt jelenti, hogy volt gyermekkorom. Néhány évnyi „haladék”, minimális elektronikai szennyezéssel, amit utoljára az én generációm tagjai tapasztaltak meg. Aztán ott kellett hagynunk mindezt. Azt a kis szigetet, ami már csak az emlékeimben létezik.

Egy dolgom van: hogy hű maradjak hozzá. Mert ez az örökségem. Mert csak így őrizhetem meg önmagamat. Azt, aki sallangmentesen, igazán és őszintén vagyok.

Ajánljuk még:

„SZÍVEMBEN ÖRÖKKÉ PALÓCLÁNY MARADOK” – HOMEVÁGYAM, NÓGRÁD

AJTÓFÉLFÁN GYERMEKKOROM MINDEN CENTIMÉTERE – HOMEVÁGY A MÚLTBA

MEGÉPÍTETTEM MINDENT, AMIT ÉPESZŰ EMBER AZ OTTHONÁBAN NEM MERNE – HOMEVÁGY A FALUHELY MAJORBAN

 

 

Már követem az oldalt

X