A küzdelem az endometriózissal sohasem ér véget. Azt hiszem, erre jöttem rá a kórházból való távozásom másnapján, amikor a hegeimre néztem. Tudtam, éreztem, hogy ez nem egy „menj és éld az életed az üveghegyen túl, miközben lassított felvételen ugrálsz egy virágos réten és mögötted puha unikornis-statiszták éneklik életed musicaljét a focicsapatnyi gyerekeddel karöltve”– típusú történet. Sejtettem, hogy tervet kell készítenem.

Nem emlékszem pontosan, hogyan és mikor kezdődött. Nem emlékszem, mikor lettem „nem jól.” Azt sem tudom pontosan felidézni, melyik volt az a sorsdöntő pillanat, amikor eldöntöttem: ez így nem mehet tovább. Alattomosan, szinte észrevétlenül kúszott be a bőröm alá, és forgatta fel az életemet ez a különös betegség: az endometriózis. Endo-naplóm első része.

Egy elveszett, dél-magyarországi idill nyomában.

Megcsap a füst jól ismert illata. A templomban sötétség van. A pap odakint megáldja az új tüzet. Kezdetét veszi az év legmisztikusabb szertartása, a fényünnepség. Tűz gyúl a húsvéti gyertyán, az atya és a ministránsok bevonulnak a templomba. Csukott szemmel hallgatom, ahogy háromszor, élesen hasít a levegőbe a két szó: „Krisztus világossága”. Átizzadt kezemmel fogok én is egy apró gyertyát, melynek méhviasz illata van. Felhangzik az Örömének. Itt az önvizsgálat ideje. A tisztulásé, az elmélkedésé. Mindig így volt ez, sok éve már. De idén másképp lesz.