5+1 dolog, amire a lakásfelújítás megtanított

Otthon

5+1 dolog, amire a lakásfelújítás megtanított

Lassan fél éve élek kartondobozok és szétvert falak között, állandósult porfelhőben. Életem eddigi egyik legkeményebb időszakát élem jelenleg, ez kétségtelen. Leginkább a nem várt élettapasztalat inspirált arra, hogy a lakásfelújításnak becézett szörnyről írjak. Na meg a tanulságok. Azok a fránya, saját bőrön és káron megtapasztalt tanulságok, amikből Dunát lehetne rekeszteni.

Most csak apró mosollyal csóválom a fejem, amikor arra gondolok, hogy az elején még boldogan vágtam bele. Mi több: izgatott voltam. Vártam. Éreztem magamban az erőt, hogy végre, hát milyen jó, nemcsak írásban élhetem ki alkotói energiámat, hanem életterem megreformálásban is. Kitörő örömmel vártam a hétvégi IKEÁ-zásokat, és mire kettőt pislanthattam volna, a felújítás előtti esti rutinom stabil alapkövét már nem az elcsendesedés és a pihenés képezte, hanem a hajnalba menő, „na még csak 10 perc, aztán már tényleg alszom”-Pinterestes inspirálódás. Kerestem azt az „ízt”, azt a harmónia- és stílusbeli bukét, amivel az antik stílusba ízlésesen egy leheletnyi modernitást csempészhetek – mindezt a letisztultság zászlaja alatt. Modernizáljunk, miközben hagyományt őrzünk! – állítottam fel magamnak a konkrét célt. Ennek érdekében bújtam. Mindent. Pinterestet, IKEÁ-t, lakberendezős újságokat, honlapokat, de még YouTube tutorialokat is, mígnem az álomkép egyre megfoghatóbbá, láthatóbbá nem vált. És elolvastam azt is, hogyan ne őrüljek bele a lakásfelújításba.

És itt jön az első tanulság:

A tervezést jól ki kell élvezni, magunkba kell szippantsuk az összes örömteli pillanatot, az elképzelt végcél várva-várt álomképét, hogy a kivitelezés során legyen mibe kapaszkodni az idegösszeroppanások szélén. Mert bár

gyakran nevetek, viccelődök az egészen, de összességében, azt hiszem, kijelenthetem: gyűlölöm.

„Egyszer vége lesz!”, „Már alakul, nyugi, jó lesz!”, „Lassú víz partot mos!” – mantráztam magamban, valahányszor a frissen bontott fal egész szobát ellepő törmelékének látképére, vagy a csempetördelékek kakofóniájára tértem haza úgy egy hónapon keresztül.

Második tanulság:

Körülbelül akkor döbbentem rá, hogy tüstént ki kell alakítsak egy „menekülő sarkot” – amit nem lep be a por, ahova nem pakolok roskadozó kartondobozokat, és ahol a körülményekhez képest rend és tisztaság uralkodik –, amikor szívlapáttal vágott pofon az otthoni látvány.

Buta voltam: nem vettem számításba azt az aprócska tényt, hogy otthonról dolgozom. Az meg pláne elkerülte a figyelmem, hogy rendetlenségben – ami akkor jellemző volt a lakásra: inkább átláthatatlan őskáosz – nem tudok koncentrálni. Életemben nem értékeltem még ennyire a közösségi irodák, kávézók por-, kartondoboz-, zaj- és sittmentes légterét.

Harmadik tanulság:

Több szem többet lát. Több mesterember, több árajánlat. Több árajánlat: súlyos tízezres, de akár százezres (!) különbségek. Ugyanúgy felújításban szenvedő sorstárs-barátnőm mesélte saját tapasztalatát, hogy őt több százezerrel akarta lehúzni az első random, interneten talált szakember, aki túlságosan elbízta magát az „ó, hát fiatal, meg nő, akkor próbáljuk be ezt az árat” gondolatmenettel. (Ahogyan azt az autóvásárlásnál is tapasztalhatta már néhány nő...)

Negyedik tanulság: 

Nem a lottó ötös a ritka, és nem is a fehér holló, hanem a jó, tisztességes, munkáját precízen, megbízhatóan végző szakember – de az nagyon. Simlis munkást könnyen találni. De emberileg, szakmailag is megfelelő mestert már jóval nehezebb. Én csak áldom az eget, két kezem is összeteszem, hogy végül igazán korrekt, megfelelő szakemberek vették kezükbe a munkát nálunk.

Ötödik tanulság:

Olyan, hogy határidő a lakásfelújításban vagy az építkezésben: nem létezik. Kicsit úgy érzem, hogy az idő ekkor párhuzamos univerzumokban elkezd tágulni, befolyik a rések között, áthalad a fekete lyukon, majd visszatér Budapestre, hogy a munkafolyamatok és a váratlanul felmerülő problémák számát elnyújtsa, megsokszorosítsa. Én meg csak kaparom a fejem, hogy ez a kálvária hogy tarthat már fél éve, mert hétszentség, hogy nem így volt tervezve. Én értem Einstein, hogy az idő relatív. De ennyire ne legyen.

Hatodik tanulság:

Egyedül nem megy! Én teljesen megértem a „csináld magad, nagyobb öröm!” érzést. Van is valóságalapja, több hétig ízlelgettem is a gondolatot, hogy „majd én kifestem a szobát”, mert az gyerekmeló, úgyis le kell faragni a költségvetésből, bárki meg tudja csinálni – de azt hiszem, akkor már tényleg bekattantam volna, ha a munka utáni szabadidőmet kőkemény fizikai munkára kellett volna váltanom. Igen, drágább, ha szakember csinálja, de cserébe megspórolok egy összeomlást az idegeimnek. Nekem ez már megéri.

Az összes kaland kéretlen púp a háton, és még zajlik a dolog, de azért bízom abban, hogy a lakásfelújítós mizériámra később örömmel, jó érzéssel fogok visszatekinteni – még ha átélni cseppet sem leányálom. Várom már a nyugalmat, jó lenne visszakapni a régi rendszert az életembe. Mint tudjuk: „Egyszer vége lesz!”, „Már alakul, nyugi, jó lesz!”, „Lassú víz partot mos!”.

Drukkoljatok!

Ajánljuk még:

MEGÉPÍTETTEM MINDENT, AMIT ÉPESZŰ EMBER AZ OTTHONÁBAN NEM MERNE – HOMEVÁGY A FALUHELY MAJORBAN
ENGEDD EL! – ÍGY SZABADULJ MEG A FELESLEGES KACATOKTÓL
A RENDEZETT OTTHON TÍZPARANCSOLATA