Nagyjából egy éve határoztam el, hogy veszek magamnak egy új autót. Mármint nem a szó szoros értelmében véve újat, hanem nekem újat. Határozott elképzelésem volt arról, hogy milyet szeretnék. És a családomnak és a barátaimnak is határozott elképzelése volt arról, hogy nekem mi lenne a legjobb. Természetesen, mondanom sem kell, mindenki teljesen mást gondolt, mint én.
A legtöbben azonnal tudtak ajánlani egy típust, ami teljesen más volt, mint amit én szerettem volna.
Mikor pedig megmondtam, hogy mit is tervezek vásárolni, a legtöbben kinevettek, vagy csak azt mondták, hogy nem gondoltam át rendesen. Pedig átgondoltam, és tudtam, hogy csak az és semmi más. Vagyis, hogy pontos legyek, kettő modellt határoztam meg magamnak egy márkán belül. És a végletekig ragaszkodtam az elképzelésemhez.
Tavaly június óta szinte napi szinten nézegettem a használtautó-piacot. Az elmúlt egy évben hol fellelkesedtem, hol elveszítettem a kedvemet. Számtalan telefonbeszélgetésen túlestem, mire megelégeltem azt, hogy szinte semmibe veszik az eladók az érdeklődésemet. A hirdetők rendre elbagatellizálták a kérdéseimet.
Felteszem azt gondolták, hogy minek válaszoljanak, úgysem fogom megérteni.
Egy idő után belefáradtam, már nem is volt kedvem telefonálgatni, egy kedves férfi ismerősömet kértem meg, hogy hívja fel az eladót, amikor találtam számomra megfelelőnek tűnő autót. Volt olyan alkalom, hogy mindketten felhívtuk ugyanazt az eladót, hátha valamelyikünknek többet mesél. Nem lepett meg, hogy engem hamar leráztak az ismerősömmel pedig már időpontot is egyeztettek volna, hogy mikor nézze meg a kocsit.
Kereskedésbe az egy év alatt csak kétszer mentem, akkor is csak kísérettel. A kereskedők mindegyik alkalommal megpróbáltak meggyőzni arról, hogy a kocsi, amit mutatnak a világ legjobb választása, és „egy ilyen csinos hölgynek” nem is kell ennél jobb. És lehet, egy olyan csinos, és kissé buta hölgynek, aminek ők gondoltak engem, nem is kellett volna jobb. De nem ilyen vagyok.
Édesapám gépész, autószerelő, és én mellette nőttem fel a garázsban, a nap végére pedig általában úgy néztem ki, mint a nívópálca, édesanyám nagy örömére. Mindenesetre mára nő létemre kicsit jobban értek az autókhoz, mint az feltételezik rólam. És éppen ezek miatt a feltételezések miatt nem volt kedvem se autót keresgélni, se kereskedésekbe járni.
Aztán megtört a jég. Újra erőt merítettem, mert csak kellett nekem egy autó, nekiláttam a kutatásnak, aztán meg is találtam a tökéletest. Azonnal telefonáltam és időpontot egyeztettem. Egy pénteki napon felkerekedtem, és a korábban már említett barátom társaságában elindultam megnézni a hőn áhított autót.
Mikor a tulaj kiállt a garázsból, azonnal szerelembe estem. Korábban a telefonban azt monda az illető, hogy a lökhárítón található kisebb sérüléstől eltekintve az autó makulátlan állapotban van, és messziről valóban csodaszép is volt. Aztán körbenéztük: egy apró karcolás itt, egy-két horpadás, ütődés ott. Ahogy végignéztük az autót kívülről, minden elemén találtunk valamilyen hibát, és nem is csak felületi sérüléseket. Aztán beültünk... majdnem elsírtam magam, nem azért, mert tudtam, hogy valószínű nem ez az én autóm, hanem mert sajnáltam a kocsit. Mindenhol karcolás, fekete foltok a vajszínű kárpiton, hiányzó elemek – egyszóval úgy nézett ki, mint egy munkásautó. Amivel persze semmi baj, ha valaki valóban munkára használ egy autót, de ezt a típust nagyon ritkán szokták igába vonni.
Aztán jött a próbakör. A váltóban a tulaj elmondása alapján nemrég cserélték az olajat, azonban valami mégsem stimmelt vele. A futómű aránylag egyben volt, mégis furcsa hangot hallatott. A helyzetjelzők nem világítottak – mondjuk ezt még a garázsból való kiállásnál vettük észre. Mentünk pár kört a tömb körül, és egyre jobban éreztem: ez nem az én autóm. Ahogy visszaértünk a magammal vitt férfi kísérőmmel, jól kiveséztük, hogy mennyit is kéne költenem az autóra, ha emellett döntök. Ezen számolgatás alapján gondoltunk egy árra, amit még talán megért volna nekem a kocsi. Majd odaléptünk a tulajhoz, és elmondtuk a tapasztalatainkat. Természetesen vérig sértettük... Elmondtuk neki, hogy a karosszéria és az utastér hibáin túl miket találtunk, ezekkel természetesen egyáltalán nem értett egyet.
A fényszóróra pedig csak annyit mondott, hogy az egyik oldalon világít, és különben is csak pár izzó.
És valóban, négy darab, ami munkadíjjal mindennel együtt nagyjából negyven-ötvenezer forint, hacsak nem elektronikai hiba. Persze mondhatjuk, hogy egy autónál ez nem egy világi összeg, de ha mindjárt így indítunk, akkor mi jöhet még?!
A végén mégis tettünk egy ajánlatot. Nem fogadta el. Mondtam, ha meggondolná magát pár órát még a városban leszünk, hívjon, ha mégis. Hívott... De nem mentünk vissza.
Másnap reggel ismét a használt autók között keresgéltem, és találtam is hármat, amik tetszettek. Továbbítottam a barátomnak, aki a korábbi autónál is segítő férfi-kezet nyújtott. A háromból végül egy akadt fent a rostán. Azonnal telefonáltam is. Rövid beszélgetés után, hamar kiderült, az autót nemrég hozták be külföldről, azonban én nem akartam „kinti” kocsit venni. Jött is a kérdésem: „a feltüntetett ár magában foglal minden költséget, ami a papírokat illeti?” Szinte be sem fejezet a kérdés és jött a válasz: „csókolom, tetszik tudni, ha vesz egy autót akkor annak van átíratási költsége” Itt én is a szavába vágtam és pontosítottam, mert
bár gondolhattam volna, de nem gondoltam, hogy ennyire „nőnek” leszek nézve.
Kifejtettem tehát, hogy a honosításra gondoltam, aztán megbeszéltük, hogy délután megnézem az autót. Használtautó lévén ő sem volt tökéletes, voltak apróbb hibái, de ezt vállalni kell, ha nem szalonból vásárolunk autót magunknak. Idő kellett hozzá, de ki tudtam mondani: ez az én autóm. Végül megegyeztünk a kereskedővel, és ki is fizettem a foglalót.
Ha visszagondolok az autókeresgélés folyamatára, akkor egyben dühítő és mulattató is a sok hozzáértő férfi, a sok kereskedő, eladó hozzáállása. Aztán az is lehet, hogy csak én fogtam ki a „Csókolom, jó lesz ez az autó magának”-típusú autót értékesíteni kívánó fiatalembereket, bár ezt őszintén nem igazán hiszem...
Ajánljuk még: