Vacsorapénzt szed a nagyi! De tényleg olyan nagy baj, ha valaki így hív vendégeket?

Megosztó

Vacsorapénzt szed a nagyi! De tényleg olyan nagy baj, ha valaki így hív vendégeket?

Nemrég belefutottam egy nagy vitába a neten, ahol a kommentelők azt tárgyalták, milyen ember az a nagymama, aki pénzt szed a családjától egy ünnepi vacsorához, illetve milyen az a gyerek, unoka, aki nem veszi észre magától, hogy az eddigi status quo már nem fenntartható, a nagyinak segítségre van szüksége. Minél többet olvastam mások véleményét, annál élesebbé formálódott a sajátom.

Fiatal anyuka koromban, főleg eleinte természetesnek vettem, hogy minden nagyobb családi összejövetel az anyósomnál zajlott le. Olyankor ő sütött-főzött, én a kicsi gyerekekre való tekintettel jellemzően felmentést kaptam a konyhai feladatok alól. Ingyen látott vendégül az anyósom, és azt hittem, ez így van jól.  Különben is neki volt nagy mélyhűtője, több volt a tartalék nála, és így alakult. Szokás alapján terheltünk rá rengeteg munkát és kiadást. Utólag is szívből köszönöm.

Aztán észrevettük ezt az aránytalanságot, és szép lassan kialakult egy élhető egyensúly. Nem előzte meg se szóváltás, se figyelemfelhívás a változást, magunktól éreztük azt, hogy vinni is illik, meg néha otthon maradni is illik, meg őt magunkhoz áthívni is illik – még ha a legtöbb alkalommal csak jött és ment, valamiért nem szeretett vendégeskedni a mi kontónkra.

Mindezt azért írom, mert az ünnepek előtt mély megütközéssel figyeltem egy cikk nyomán keletkező indulatcunamit a Facebookon. A cikkben, amin felháborodtak a kommentelők, egy olyan nagymamát mutattak be, aki azt kérte a vendégeitől, és ez érintette az unokákat is, hogy hozzanak magukkal ennivalót és/vagy fizessenek be a „nagyikonyhára” egy összeget a főzés előtt, legyen miből megvásárolni az ünnepi vacsorához szükséges alapanyagot.

Nyilván már az megütközést kelthet, hogy ezt miért is kell kérni, miért nem érzik úgy a vendégek, a rokonság, hogy ez olyan hozzájárulás, amit maguktól kellene felajánlani. Főleg, ha a nagyszülő költségvetése jelen helyzetben nem igazán engedheti meg a bőséges vendéglátást.

Ahogy írtam, ez egy ideig nekem se volt így természetes, meg kellett tanulnom ebben nagyobb felelősséggel és odafigyeléssel, jobban működnöm. Így elhiszem, hogy van olyan helyzet, amikor egyszerűen megszokták a családtagok, hogy a nagyiék megoldják az ünnepi étkeztetést, pont úgy, ahogy előző években szívből és szeretettel megoldották.

De mi van akkor, ha kevesebb pénzből kell a vendéglátást megtartani, vagy

annyira elszaladtak az árak, hogy az addig megszokott terülj-terülj asztalkámat már nem tudja az idős ember kiszorítani a kasszából?

Tényleg akkora baj, ha a család összefog és batyut visz, vagy összedobja a pénzt a közös vacsorára? Szerintem nem. Tovább megyek, nemcsak a batyu lenne elvárható adott esetben, de a segítségnyújtás más formája is. Például, hogy célzottan gazdálkodnak a rokonok a saját idejükkel, és segítenek a bevásárlásban, az előkészületekben, a sütésben, főzésben is. Kérdés, kérés nélkül a nagyi mellé sorakoznak és csapatmunkával oldják meg a feladatokat, akár azokat is, amit a nagymama évek hosszú sora alatt, magától és egyedül megoldott. Mert nagyon kényelmes és otthonos leülni a bőségesen megterített, ételekben gazdag asztal mellé, hányavetin megköszönni egy idős ember fáradozását, de nem biztos, hogy korrekt viselkedés ez. Persze bonyolít a történeten, hogy a legtöbb esetben pont elegendő, ha a minimumot megtesszük, nem is kéri szinte soha a nagymama a vacsora árát vagy más segítséget. Ám eljöhet az az idő, amikor túl nagy teher már az egy idős embernek, csak szégyell szólni, vagy azt hiszi, ha szól, majd nem megy a család, elmaradnak az ünnepi látogatások. Ezért erején felül vásárol, költ, sürög-forog: mert remegő szívvel hazavárja azokat, akiket nagyon szeret.

Én örömmel ünneplem azt a nagymamát, akinek volt mersze jelezni és kérni, és örülök, hogy megértésre lelt a saját családjában.

És őszintén sajnálom azokat, akik tehernek érzik és élik meg a feladatokat vagy azok egy részét, de nem mernek jelezni. Ezért a gyerekek lehet, hogy valóban csak rájárnak a húsos fazékra, mert azt hiszik, az örökre jár nekik, és úgy jár nekik, hogy abba semmit se kell beletenniük soha.

Pedig kell. Megértés, figyelem, odaadás, szeretet, tapintat és segítség járna minden olyan idős embernek, nagyszülőnek, aki amíg csak tudta, etette, táplálta a hozzátartozókat. Nem feladata egy életen át a traktálás, főleg, ha abban nincs kölcsönösség és egyensúly.

Ajánljuk még:

Ha rossz a minta: amikor egy anyának segítségre van szüksége

Az anyává válás folyamata nem mindenkinél zökkenőmentes. Nem csak azért, mert ez nem feltétlenül történik ösztönből, és nagyon sok tanulás, tapasztalat kell ahhoz, hogy viszonylag jó anyákká váljunk. Azért is, mert rengeteg olyan akadályozó tényező lehet, amit a saját gyerekkorunkból hoztunk magunkkal.

 

Már követem az oldalt

X