A gyerkőc, akit kiszerettek a hisztiből – egy nagymama dicsérete

Család

A gyerkőc, akit kiszerettek a hisztiből – egy nagymama dicsérete

Egyszerre ijesztő és elképesztő tapasztalat, amikor egy szülőt a saját kisgyereke megüti. Főleg akkor tűnik ez különösen visszás helyzetnek, ha a szülő soha, de soha nem élt ezzel az elfogadhatatlan „nevelési eszközzel”. Mit lehet ilyenkor csinálni, mi a megfelelő reakció? Nekem ezt egy nagymama mutatta meg. 

Juszuf, akit tizenegy évesen „fogadtam örökbe” az intézetben, ahol laktunk – és akivel közös történetemet ITT meséltem el részletesen – néha nekem ugrott. Ütött, rúgott, karmolt és harapott. Teljesen kifordult önmagából. Szinte gyerek voltam akkoriban én is, fogalmam se volt, hogy mi a helyes reakció egy ilyen helyzetben. Ösztönösen, de gyengéden próbáltam hárítani a felém irányuló arroganciáját, miközben halkan beszéltem hozzá. Igyekeztem megnyugtatni. Eszembe se jutott kivonulni a helyzetből, nem zártam egy szobába, hogy tombolja ki magát. Mellette maradtam, mert attól (is) tartottam, ha engem bántani akar, akkor magát se kíméli. Ma már tudom: a szakemberek egy része azt javasolja, hogy a szülő lépjen ki a helyzetből, hagyja magára a gyereket, hadd nyugodjon meg.

Ahogy írtam, én féltem őt magára hagyni, és valójában sokkal inkább döbbent és zavart voltam, mintsem ingerült. Nem értettem a viselkedését, mert ezek a jelenetek rendszerint szinte a semmiből érkeztek. Elég volt egy határozott nem, vagy egy igény kiszolgálásának késleltetése („majd ebéd után eszünk édességet, kicsim”), és ő kifordult magából. Ilyenkor, ha elég időt adtam neki, és ha nem gurultam magam is dühbe, akkor viszonylag hamar megnyugodott, majd hozzám bújt, mint egy megszeppent kisnyúl. Rövid idő után nyoma se volt a viharnak, a könnyeknek.

Sose tudtam meg pontosan, mi állt a jelenetek hátterében. Úgy sejtem, nem tudott még másképpen kommunikálni, ha elöntötték az érzelmei, így maga is sodródott az árral. Nem volt képes érvelni, így nem válaszolhatta, hogy „nem is vagyok éhes, de nagyon szeretném azt a csokit”, mert nem volt meg hozzá az eszközkészlete. Inkább ordított, ütött, vágott. Mert kicsi volt és kiszolgáltatott, azt pedig nehéz elviselni.

Márpedig ő akkor csak egy kisgyerek volt,

akiben nem születtek meg még azok a szavak, amelyekkel elmondhatta volna, miket élt át, mi bántja, milyen élmények kínozzák.

Megértettem őt, azt hiszem.

Mégis, ha egy ilyen jelenet mások előtt történt, zavarba jöttem. Az járt a fejemben, mit gondolhatnak róla, rólunk mások. Azt feltételeztem, mindenki úgy véli, nem vagyok alkalmas arra, hogy én vigyázzak rá, ha egyszer így viselkedik. Ha az intézményen kívül voltunk és olyan valaki nézett ránk, meg a helyzetre, aki nem ismert, akkor attól tartottam, arra gondol: biztosan nem vagyok jó „anya”.

Hasonló zavart látok olykor ma is a szülőkön, mikor a gyerekük jelenetet rendez. Szinte minden hasonló helyzetbe kerülő szülő zavarba jön, majd dühös lesz a kéretlen érzéscunamitól. Olyankor sejtem, hogy pontosan azok a gondolatok futnak át a fejeken, mint egykor nekem. Talán épp úgy félnek az ítélkezéstől, ahogy én szorongtam. 

Egyetlen helyzetben tapasztaltam csak ennek ellenkezőjét. Egy nagymama hozta vendégségbe a kisunokáját. A kicsi nem aludt aznap, mire hozzánk értek, kimerült, nyűgös volt, nem tetszett neki semmi. Folyton máshol akart lenni, más térben, más szituban, mint ahol éppen volt. Sírt és kiabált és csapkodott.

A nagymama utánozhatatlan nyugalommal kezelte a helyzetet. Nem emelte fel a hangját, nem lett dühös a gyerekre viselkedése miatt. Ehelyett minden szeretetével a kicsi felé fordult. Megölelte, nyugodt hangon duruzsolt a fülébe, egy pillanatig se vette le a szemét róla. Nem pillantgatott körbe-körbe, vajon hány tanúja van a helyzetnek. De nem is engedett, nem lett több gombóc fagyi, nem indult azonnal máshova, nem vette meg azt, amit a kicsi azonnal, mindenáron akart. Hol elterelte a figyelmét, hol meg segítette, hogy ki tudja fejezni a kicsi, azt, amit akart. Nyugodt légkört teremtett, egy láthatatlan burkot épített, amiben csak ketten voltak. Pedig nem volt szakember, „csak” egy nagymama.

De ki tudta „szeretni” a kicsit abból az állapotból. És ez nagyon pozitív példa azóta is előttem.

Ajánljuk még:

Önámítás ellen nézz Krézi-videókat! – Interjú Góg Anikóval, aki meghozza a kedved a mozgáshoz

Sokan ismerik a Facebookon terjedő Krézi-videókat, Góg Anikó személyi edző irónikus etűdjeit jógázásról, szülői értekezletekről, a játszótéren megjelenő anyatípusokról és egyebekről. Mindenkinek görbe tükröt tart, az önámításról pedig végképp lerántja a leplet. Ugyanakkor ötleteket is ad ahhoz, hogyan illeszd életedbe a mozgást. És mindennek végülis ez lenne a célja.

 
X
Már követem az oldalt