„Leszel az anyukám?” – Ő 4, én 15 éves voltam, amikor egymást választottuk

Juszuf négyéves volt, amikor megismertem, én meg 15. Mindketten ugyanabban az intézményben éltünk. Ott hároméves kortól nagykorúságig nevelkedtek a gyerekek, pont egy időben laktunk egy helyen, ha nem is sokáig keresztezte a sorsunk egymást. 

Juszufnak én voltam a „kisóvónénije”, a dajkája és a pótanyukája egyben. Gyakorlat volt az intézményben, és erre is tolták, támogatták a nagyobb gyerekeket, hogy a kicsik közül válasszanak maguknak valakit, akit patronálhatnak. Igen, ezzel a nem túl szép kifejezéssel jelölték azt az összekapcsolódást, amikor egy fiatalabb meg egy idősebb gondozott összekapaszkodott. Valójában nagyon szép kezdeményezés volt ez az intézménytől. Nem tudom, ki találta ki, de az biztos, hogy tudta, mit szeretne elérni. Szeretetkapcsolódásokat. Az egymáshoz tartozás, a „különleges vagy nekem” megélésének lehetőségét.

Így választottam ki én is Juszufot, vagyis inkább ő engem, mert minden óvodai gyakorlatozás alatt kereste a kapcsolódást. Jött utánam, rajzolt nekem, énekelt. Bohóckodott. Még bukfencet is vetett. És folyton azt kérdezte, leszek-e az anyukája. 15 éves voltam akkor, magam is gyerek. Belül még én is az anyámat kerestem (meg utána is még évtizedekig).

De akinek még nem szegezték neki ezt a kérdést, hogy „Leszel az anyukám?” az nem tudja, milyen szívbemarkoló is ez. Mennyire tud fájni, mennyire nem lehet erre mit felelni.

Mennyi remény, mennyi elutasítás, mennyi hiány, mennyi küszködés van mögötte. Mennyi álmatlan éjjel, mennyi bepisilés, húsig körömrágás, sírás, visítás, remegés és vadulás, másokba öklözés, bútorrugdosás. Mennyi szekrény mögé, sarokba meg ágy alá bújás. Milyen mély apátia.

Mire először felteszi egy gyerek ezt a kérdést, valójában már nem reméli az igent. Addigra ő úgy hiszi, nem kell senkinek, és ha valaki kedves is hozzá, az majd úgyis elmúlik. Aki jött, az továbbáll. Néhány puszi, egy kis buksisimogatás, pár kocka csoki marad utána. Nem marad senki elég ideig ahhoz, hogy elhiggye, ő van olyan értékes, mint bárki más. Aki a saját anyjának nem kellett, az nem kell majd másnak se. Így hiszi. De azért nem tud nem remélni mégsem, mert az a túléléshez kell. Ha a remény utolsó szikrája is kialszik, akkor nincs tovább.

Hát reménykedik, és az első feltett kérdés és elutasítás, vagy zavart fejcsóválás után felteszi azért másnak is a kérdést. Meg a következőnek. A látogatóknak, akik jönnek, mennek. Nézik őt, mint színes kis bogarat nagyító alatt. Megállapítja mindenki, hogy jól bánnak vele. Kap enni. Tiszta a pizsamája. Szépen szólnak hozzá. Biztosan szeretik. Biztosan van valaki, valaki más, aki szereti. És a látogató aztán hazamegy, Juszuf, meg a másik száz ottmarad. Tiszta pizsamát adnak rá, és vacsorát is kap. Megtanítják, hogyan kell kezet mosni, köszönni és megköszönni szépen. De arra, hogy mit kell kezdeni a nemmel, meg a zavart fejcsóválással, arra senki se tanítja meg.

Feltette hát nekem is a kérdést, és én gyerekként, szintén anyára vágyóként azt mondtam, hogy igen, leszek az anyukája.

Amikor először hoztam el magammal az óvódából (abban az intézményben óvodai lakóotthonban éltek a kicsik), hatalmas hó esett. Egész hétvégén a havat túrtuk. Csúszkáltunk, nyaltuk a havat, hóembert építettünk. Nem voltam még felnőtt, nem voltam még óvónő se. Nem voltak nevelési elveim. Csak együtt voltam vele. Játszottunk. Velem jött ebédelni a nagyok ebédlőjébe, és a kollégiumi szobában mellettem aludt az ágyban. Minden éjjel bepisilt. Én kimostam, vagy kértem a raktárból másik ágyneműt.

Az én emlékeimben Juszuf tündéri kisfiú, aki néha azért megvadult, és nekem támadt. Sírt és köpködött. Nem mindig fogadott szót. Hiába mondtam igent, nem lettem az anyukája. Kisóvónéninek szólított, de máig érzem, hogy tiszta szívből szeretett. Minden hétvégén velem volt, meg a barátnőmmel, aki beszállt ebbe a kapcsolódásba. Elvittük Budapestre, bebarangoltuk az állatkertet. Ő ott addig még nem járt, persze földalattin se utazott. Minden élmény volt neki, minden kaland, minden megmozdulás.

Aztán jött anyák napja, és én százszorszépet kaptam tőle, meg az uzsonnáról megmaradt fél lekváros kenyeret, mondott verset is.

Ma se tudom, miért kellett anyák napi verset tanulniuk a benn lakó kicsiknek. Kinek, hogyan, mire készültek vele. Nekem mégis jólesett, hogy tud egy verset. Egy anyának szólt, aki nem én vagyok, de neki mégis volt valaki, aki azt a verset meghallgatta, és csak és kizárólag rá figyelt. Aki örült a versnek, a virágnak, meg a fél lekváros kenyér édes ízének.

Anyák napja után örökbe fogadta egy házaspár. Mindenki nagyon örült, lelkesedést vártak tőlem is. Tudtam, hogy örülni kellett a szerencséjének. Máig hiszem, hogy jó családba került, ahol szerették. Ahol szó nélkül kimosták az ágyneműt, amikor bepisilt. Ahol megvigasztalták, ahol kiszerették belőle a rugdosást, és közösen építettek hóembert vele. Mégis fájt a szívem. Még mindig fáj kicsit. Mert akit megszerettünk, azt nehéz elengedni. Akit megszelídítünk azért felelősek vagyunk egy életen át. De én nem tudhattam még azt se, hova vitte az a család.

Juszuf jött, az ölembe ült, úgy szeretett, ahogy csak tudott, és aztán elsodorta az élet. Néha azon tűnődöm, hogy emlékszik-e rám. És ha igen, mire emlékszik. Amikor rám gondol, azt hiszi, én vagyok az őt magára hagyó anyja? Van harag a szívében? Vagy talán nem maradt más benne, csak a hóesés, az állatkert, meg az, hogy egyszer valaki figyelt rá.