Vannak még csodák: gyerekek, akik még sincsenek elfelejtve

Sipos József református lelkész a KEGYES Alapítvány megálmodója, koordinátora. Negyedik éve kárpátaljai fiatalokkal összefogva segít kórházban hagyott, elhanyagolt, alultáplált kisgyermekeknek. Az általuk gondozottak között nehéz sorsú családok gyermekei vannak, illetve olyanok, akikről nem akarnak lemondani a szülők, de gondoskodni sem tudnak róluk, így a kórházban „felejtik” őket. Az Alapítvány tagjai kezdetben a nagyszőlősi kórházat látogatták. Mára Munkácson is aktívan jelen vannak, naponta járnak gyerekekhez mindkét helyszínen. Adományokból működtetik a szervezetet, a támogatásokból leggyakrabban gyógyszereket, tápszereket, játékokat vesznek, de fejlesztő játszószobát is alakítottak már ki. 

Beszélgetésünk során az elmúlt évekre visszatekintve rapszodikus érzések törnek fel a koordinátor-lelkészből, aki olykor úgy érzi, rengeteget tudtak segíteni, máskor viszont az ukrán bürokráciával folytatott szélmalomharcnak tűnik minden akció. 

***

Az oldalukon közzétett fotókat, videókat még végignézni is nehéz könnyek nélkül. Önök hogy bírják a lelki terheket?

Amikor új gyerekeket hoznak be, az eszméletlenül nehéz. Soványak, koszosak, az anyjuk után sírnak. Nekem férfiként még a legkönnyebb kibírni ezeket a helyzeteket, a női munkatársaknak talán még nehezebb. Van olyan, hogy kikészülnek és hazamennek. Nagyon becsülöm őket, hogy másnap vissza is jönnek és folytatják tovább a munkát, énekelnek a kicsiknek, tornáztatják, öltöztetik, etetik, pelenkázzák őket, naponta hat órán át velük vannak. Mindegyik gyermek arca felvirul, ha ott vagyunk, mindegyik ölben akar lenni és játszani, nem győzzük ölelgetni őket.

 Egy korábbi gondozott kislány keresztelőjén gyűlt össze a segítő csapat

Hány gyereket gondoznak most?

Változó. Nagyszőlősön éppen azon az osztályon, ahol elkezdtük, jelenleg nincsen gyermekünk. Munkácson kettő-három és a fertőző osztályon kb. 15, csak onnan a Covid miatt kiszorultunk.

Állandó munkatársai vannak?

Igen. Fontos, hogy ugyanaz a személy jöjjön velünk mindig, ez kell ahhoz, hogy kialakuljon egy bizalom a segítő és a jellemzően 0-2 éves korú gyerekek között. Ugyanakkor fontos tudni, hogy adományokból tartjuk fent az Alapítványt, abból fizetünk mindent, és nem várhatom el senkitől, hogy ilyen lepusztult körülmények között ingyen dolgozzon nekünk hosszú távon. Ráadásul nem csak ez kiadás, például az ukrán államnak sem akármilyen összegeket adózunk azért, amit nekik kéne megcsinálniuk. Volt aztán egy felújításunk korábban a kórházban, de sajnos minden eltűnt, most újra pótoljuk a játszósarkot, televíziót és a játékokat a kiságyakba. Igyekszünk mindig inkább kevés adományt vinni. Persze Kárpátalján ez a probléma nem újkeletű, mindenki tud róla.

Napi szinten érkeznek kérdések a gyerekek kiposztolt fotói alatt, hogy Magyarországról örökbe lehet-e fogadni őket. Tudnak ebben is segíteni?

Volt rá példa, hogy örökbe fogadtak itteni gyereket, de nem rajtunk keresztül működött a rendszer. Magyarország és Ukrajna között eddig nem volt örökbefogadási egyezmény, de úgy néz ki, lassan már van. Az más kérdés, hogy ezt nem verték nagy dobra. Szeretnénk ügyvéden keresztül utánanézni, pontosan milyen lehetőségek állnak előttünk. Folyamatosan dolgozunk, magam is hivatalokba járok, ha kell, hogy jól tudjak segíteni. Az a baj, hogy bár itt születtem és itt élek, nem igazán tudom az ukrán nyelvet, tolmáccsal szoktam menni.

Rengeteget dolgozik, ennek eredményeképp tavaly átvehette a Jószolgálati-díjat, melyet a csapatának ajánlott, idén pedig a Kopp-Skrabski-közönségdíjban részesült. Mindemellett ön a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet elnöke és lelkipásztor Tiszakeresztúron. Hogy van mindenre ideje?

Határidőnaplóm van, valakinek nem is tetszik, ha besorolom egy hét múlvára. De ha keresnek, mindig megkérdezem, hogy sürgős vagy fontos-e a találkozó? Eszerint döntök. Viszont a családom az első. A nagyobb gyerekeim és a feleségem mindenben támogatnak engem, a feleségem hitoktatóként és a kórházban mellettem is van. De a feladatok megoldásához szükséges erőt, segítséget Istennek tulajdonítom. Nem titkoljuk, hogy keresztény csapat vagyunk, bár nem erőltetjük rá másokra az elveinket. Nem ez a lényeg, hanem hogy elvégezzük a feladatunkat és az Isten dicsőségére éljük az életünket.

Természetesen nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy lelkész vagyok. Tudom, hogy amire még nem vagyunk készen, amiben Isten nem vezet bennünket, azt nem tudjuk meglépni. Ezekre igyekszem figyelni, de nem csak a saját döntéseim számítanak.

Hát kié még?

Nálunk mindig lassan derül ki, hogy semmi sem egyszerű. Egy kárpátaljai menedékotthon létrehozása az álmunk, de az épületet olcsón megszerezni nem könnyű feladat, ha másnak is kell. Konfrontálódjunk, vagy ne – ki tudja, mi a jó döntés? Hogy sikerült más országokban megvalósítani ezt, hogy sikerült például Böjte Csabának Erdélyben? Ezekre idő kell, hogy rájöjjek, de nem csüggedek. Ha azt nézem, hogy egy év alatt is mennyi mindent elértünk, bizakodni tudok. Most éppen új babaszobát építünk Munkácson, ez is nagy dolog. Vannak más terveink is persze, törjük a fejünket, hogy állami támogatással és az itteni gyámüggyel együttműködve hogyan tudnánk olyan támogató hálózatot kiépíteni, amiben családokhoz kerülnének azok a gyerekek, akiknek még nem eldöntött a sorsa, az, hol fognak nevelkedni. Hiába van itt az akaratunk és a döntésünk, hogy foglalkozunk ezzel, nem csak az számít.

Adományra folyamatosan szükségük van, mégis sokszor látni, hogy inkább irányított gyűjtéseket szerveznek. Mi ennek az oka?

Nagyon nagy nehézség, hogy a határon át kell juttatni azt, amit nekünk szánnak az anyaországból. Nem az a lényeg, hogy halmozzuk az adományokat, hanem hogy a célterületen fellépő hiányt pótolni tudjuk. Amikor szükségünk van valamire, akkor jellemzően órákon belül megoldódik a gond, segít valaki. De Kárpátalján vannak más területek is, ahol szükség van támogatásra, ezért sem veszünk át olyan dolgot, amire éppen nincs szükségünk – jusson inkább oda, ahol van. A romlandó dolgokat, gyógyszereket, tápszereket sem szívesen fogadjuk, inkább pénzadományokból pótoljuk, ha kell valami. Mi is fejlődünk, tapasztalatot nyerünk az évek alatt, és ez a rendszer tűnik a legjobbnak. 

 Az új játszószoba 

A kórházakkal jó a kapcsolatuk?

Muszáj, hogy jó legyen, különben nem engednének be minket. Persze megvannak a határaink, természetesen. Folyamatosan dolgozni kell azon, hogy működjön a kapcsolat, nem is az igazgatóval, de a takarítóval, a nővérekkel... Jó kell, hogy legyen a légkör ahhoz, hogy ne ellenséget vagy „kémeket” lássanak bennünk. Tudjuk, nem szeretik, hogy idegenként belelátunk a kórház életébe, de ez talán mindenhol így van. 

Mindenféle gyereknek segítenek, akik valóban szörnyű állapotban vannak, ez a képeken is látszik. Mennyire rendszerszintű a probléma, ami ilyen állapotba juttatta őket?

Itt a kórházakban nincs apparátus a gyerekek gondozására, örülnek, ha egy nővér jut a gyerekekre, de az ukrán gyámügy sincs a helyzet magaslatán. Azt szoktam mondani, ha van valaki, aki elég erősnek érzi magát, hogy magára vegye ennek a terhét, vagy vannak kapcsolatai, be tud lépni valamelyik miniszter ajtaján, akkor lépjen be kérem, mutassa meg nekik a képeinket. A legtöbb, amit én tenni tudok, hogy felhívom a figyelmet arra, ami itt történik, és ha behoznak egy alultáplált, rühes, koszos gyereket, akkor felerősítjük, gondozzuk, amíg itt van. 

Zsuzsika, Olenka, Janó, Ványa... az ő életüket az elmúlt években a nagyvilág elé tártuk, és nem történt semmi. Mózeskát el is veszítettük. 

Igyekszünk eloltani a tüzet az égő házban. De hogy azt a házat ki fogja újjáépíteni, azt nem tudom.

Szélmalomharcnak tűnik olykor?

Ahhoz, hogy valaki megértse, mit csinálunk, érteni kell a romák világát. De nem is a modern kori romákét, hanem a sátoros cigányokét. Más törvényeik vannak, melyeket mi fel sem foghatunk ép ésszel. Nincs fogamzásgátlás, ők inkább megszülik az összes gyereket, minthogy megöljék, s bár én is életpárti vagyok, de tudjuk, látjuk, hogy a sokadik gyerek már nem feltétlenül lesz egészséges. Persze van e mögött anyagi érdek is, a családi pótlék stb. És hallunk krimibe illő történetek is. A kis Ványát, aki csontsoványan került hozzánk, a szülei le akarták százalékoltatni nemrégiben. Teljesen egészséges volt, csak enni kellett neki adni. Szörnyű ilyenekkel találkozni, de nem lehet feljelenteni a rendőrségen egy több ezer fős roma kolóniából valakit. A rendőrök egyébként be sem mernek menni hozzájuk.

Maga mégis bement a múlt héten. A kétéves Olenkának vittek tápszert és pelenkát, akit az anyja másodszor is visszavitt a kórházból a 3x4 méteres bódéba, ahol laknak. Melyik volt az a pillanat, ami felülírta a korábbi félelmeit?

Van egy közösség mögöttünk és én tényleg érzem azt a támogató erőt, ami súgja, hogy menjek és merjek. Pedig olykor én is félek vagy megtorpanok. Ami ott van, az a mélyszegénység legalja, nem az a fajta nyomor, ami egyik napról a másikra meg fog oldódni. Bár ezek a gyerekek általában jól érzik magukat, de amikor betegek lesznek vagy kicsit kicsúszik a lábuk alól a talaj, akkor jön a baj.

Mi történt a látogatáskor?

Bementünk, oda gyűltek körénk az emberek, mindenki kért, mindenki azt akarta, hogy segítsünk... Az Olenka-ügy még nem záródott le, mert sajnos az anyuka azóta sem vitte vissza a kislányt a kórházba, vagyis egyszer visszavitte, de akkor a kórház halogatta a betegfelvételt, arra hivatkozva, az anya miért nem vigyáz a gyerekére, miért nem eteti... Nehéz ügy ez. És ilyenkor nem a rendőrség vagy a gyámügy a megoldás, mert azok úgysem fognak lépni, hiszen akkor mindent fel kéne számolni, erre meg se pénz, sem apparátus nincsen. Böjte Csaba szavait olvasom, ő mondja, hogy

mi hibáztatunk egy anyát, egy családot, de itt az egész világ, a társadalom a hibás.

Szóval, abban maradtunk a romákkal, hogy ígértünk más családoknak is segítséget, így majd bemehetünk máskor is. Ez biznisz. Nem tudunk mindenkit megmenteni, de megtesszük, amit tudunk.

 Pusziból sosincs túl sok

Böjte Csabát többször is említette a beszélgetésünk során. Milyen szerepet tölt be az ön életében a szerzetes?

Református lelkészként is gyakran idézem a gondolatait. Nagyra tartom őt, az évtizedes munkáját az árva gyerekekkel, azt, hogy létre tudta hozni a Dévai Szent Ferenc Alapítványt. Persze tudom, hogy sok hétköznapi harcos van még, akik nincsenek annyira reflektorfényben, de a Kárpát-medencében ő a legnagyobb példaképem. Egy-egy eset kapcsán mindig rájövök, hogy mennyi igazságot lehet tőle tanulni, szeretnék majd találkozni és beszélgetni vele a közeljövőben.

Így legyen. Ha még valamit kívánhatna, mi lenne az?

Hogy sikerüljenek azok az álmok, melyeket elterveztünk és nyíljanak meg a kapuk, az akadályok gördüljenek el.

Kívánom Ukrajnának a jólétet és hogy ne legyenek ilyen problémák. Mert ez volt is, van is... de hogy lesz is, nem tudjuk. Minden nehézség ellenére a lehetőség, hogy segíthetünk, és a mögöttünk álló 13.000 főt számláló online közösség hite és támogatása egy csoda. Isten nem akarja elfelejteni ezt a világot és a gyerekeket. Vannak még csodák, higgyük el!

 A KEGYES Facebook oldalát itt érhetik el
Fotók: Sipos József