Egy kiló szeretetteljes illúzió rendel! – A cukiskodás diadala

A napokban láttam egy fényképes posztot, ahol a tölgyfalevelek és piros almák közé gömbölyödve alukált egy rókarudi, ölében egy „süldő” (növendék) vadas színű nyúllal. Egy (zárt) állatbarát csoportban a cukiságmérő kiakadt egy posztnál, ahol az alábbi kép alatt lájkok ezrei, kommentek százai áradtak az igaz szeretetnek eme nagyszerű illusztrációja nyomán.

Mondhatnám, hogy értetlenül olvastuk őket öcsémmel, de ez nem igaz. Hallottunk és láttunk már idehaza, a majorban ezektől megdöbbentőbb megnyilvánulásokat is. Ő különösképp, mivel maga is vadászik olykor, mikor sikerül lelkében leporolni a vadászat hajdanvolt méltóságának rámaradt álomképét. Az éjjeli erdőben még nincs körülötte a 21. század, csupán a természetbe vetett ember időtlen valósága.

Szerinted mit reagálnának, ha leírnánk, hogy mi van a képen? – kérdezte fanyar mosollyal szája szélén. Persze a kérdés költői, hiszen felesleges lenne leírni, hogy a róka koma a képen olyan mélyen alszik, hogy fel sem ébred többet, békéjét a holttest merevsége adja, a rátett kis nyúl hasonlóképp. Igen, ezen a képen, szerintem halott állatokat látunk… hát nem cukiii? Peace, love, szirupos, csöpögős hatásvadászat.

Ez a kép teljesen természetellenes, csak a virtuális világban lehetséges.

Talán nincs ezzel semmi baj, pláne, ha a kép maga egy festmény. A tömeg reakciója azonban már elgondolkodtató. Az ilyesmikre gondolok: „Az állatok még tudják, hogy mi az igazi szeretet!” „Csodálatos a természet!” „Csak az emberek ölik egymást halomra, a természetben béke van” „Az állatok nem bántják egymás ok nélkül, csak az emberek.”

Nem folytatom a sort. Emberek ezrei hiszik azt az efféle képek láttán, hogy ez a valóság, ráadásul le is vonják a számukra kézenfekvő tanulságot. A természet cuki!

Nem számít a valóság, mi egy szeretetteljes illúziót kérünk, két cukorral, tejszínhabbal.

Az, hogy megismerjük, mi történik éppen a valóságban, nos, kit érdekel? Lehet, az egyik lájkoló éppen aznap ütött el egy nyulat az autójával, hiszen a párzási időszak végett meg vannak kergülve szegények, és keresztül-kasul rohangálnak az úttesten. A másik kommentelő meg talán azt a rókát, amelyik ezt kihasználva a nyomába eredt. Jaj, tudom, olvasni is borzalom. Pedig a természet tényleg csodálatos, és az, hogy megfigyelhetjük, sőt, részei lehetünk, méginkább az. Nem idealizálni kell, nem eldönteni, hogy ilyen vagy olyan, elég lenne megengedni, hogy hasson ránk.  

Úgy vélem, hogy a „cukiság” jelensége egy tünet, ami mögött egy virtuális illúzióba menekült társadalom áll. Annyi negatív inger, hatás árad felénk a valóság irányából, amivel a lelkünk és elménk kénytelen valahogy védekezni, mert vágyunk a szépre, a jóra, a békére. Éppen ezért teremtünk magunknak egy illúziót, ahová elmenekülhetünk a kegyetlen és szürke hétköznapok elől. Ebben az esetben ez az idealizált természetkép lett ez a sziget.

Ezt a békés illúziót bárhol és bármikor elérhetjük, ott lapul a zsebünkben, ott van az asztalon vagy a fotel karfáján, csak internet legyen. Ezzel ma már aligha van probléma, több helyen van az országban, mint nyugodt szívvel belélegezhető, tiszta levegő.

Persze ez a virtuális világ csak addig békés, amíg nem veszélyezteti valaki, megkérdőjelezvén annak valóságtartalmát. Úgy tűnik nekem, hogy még ez az illúzió is csak a felszín, a nyugalom látszatát adó káprázat, ugyanis mintha a többség csak egy efféle „valóságtrollnak” a megjelenésére várt volna, hogy aztán kiadhasson magából mindent, amit addig elfojtott.  Így válnak az egyik pillanatban még szeretetből cukisághalmazokat építgető emberek véresszájú ragadozókká… miközben látszólag a természet mélységes békéjéről ábrándoznak.

Hiszem, hogy a természetben békére lelhet az ember, de ehhez a fent leírtakhoz képest mindent fordítva érdemes csinálnia.

A cuki állatra is érdemes ám legalább annyi időt rászánni, mint egy fénykép megszerkesztésére, és a reakciók olvasására. Ha csak pár perccel több időt töltünk köztük, akkor nemcsak az aranyosságuk lesz szembeötlő, hanem ráébredünk, hogy mennyire keveset tudunk róluk, mennyire izgalmas a viselkedésük, milyen igaziak a reakcióik. Nemcsak szépek, hanem éreznek, sőt gondolnak is! De nem emberek, és nem is kell úgy csinálnunk, mintha azok volnának.

A természet egy olyan forrás, amihez (most még) bármikor visszanyúlhatunk és az élet valódiságát találhatjuk meg benne. A születést, a létet, a korhadást, az elmúlást és az élet ebből való újraszületését. És emiatt a „most még”-érzés miatt írtam róla cikket.

Ugyanis a köztudat akarva-akaratlanul is hatással van a világra. Nemcsak azért, mert táplálkozási trendeket lehet féligazságokra építeni – ez egyéni életeket fog csak befolyásolni –, hanem azért is, mert látjuk: a természetvédelmet és környezettudatosságot is féligazságokkal promotálják, és ez már nemcsak az egyént érinti. Ez az önmagát félrevezetett tömeg hat a szakemberekre, a döntéshozókra, akik a nyilvánosság és a média által gyakorolt egyre nehezedő nyomás hatására el kell, hogy kezdjenek „szolgáltatni”. Kiszolgálni a tömegigényt.

Ha egy ponton átfordul ez a folyamat (ami bizonyos esetekben már most is megtörténni látszik), akkor már nem a természet lesz a középpontban, hanem az attól teljesen elszakadt ember, és az eddig sem túl rózsás helyzet a káoszba fulladhat, és az nem lesz olyan cuki. Bár fotótémának az sem lesz utolsó. De amíg benne élünk, addig képesek vagyunk vele és érte is élni. Szánjunk rá valódi időt, valódi figyelmet! Több van ebben jóval, mint egy cuki poszt. 

Nyitókép: Helena Lopes / Pexels