A farkas az államé, a kár a gazdáé? – Ilyen egy farkastámadás a Mátrában

Február 28-ának éjjele van. Ismét. Farkas járja a nováki határt, ismét. Egy magányos kósza, ki épp oly hangtalanul jár a világtalan éjben, mint amilyen hangtalanul foszlottak el a juhosgazda múltkori, figyelmeztető és segítségkérő szavai. Az idő rátelepszik a történésekre, lassan a felszín alá süllyesztve azokat, elcsendesítve a békességre vágyó embert. Ma éjjelre a múltkori támadás, a szétmarcangolt és elhullott juhok csupán egy fájdalmas emlékké szelídültek, melyek ott sorakoznak az ember lelkében azon a polcon, hová szerettei elvesztésének fájdalmait is rejti el, valahol mélyen magában. Egyetlenegy dolog maradt abból a támadásból mára… és az az egy, most ismét a nováki határt járja.

„Magányos farkas!” – mondják arra az emberre, kit kivetett magából családja, közössége, sőt az egész társadalom. Arra, aki képtelen beilleszkedni bármiféle rendbe, aki nem tud kapcsolódni és kötődni senkihez. Az efféle embert megveti a társadalom, pedig a legtöbbször nem magától vált kivetetté, éppen sanyarú sorsa és a már-már elviselhetetlen fájdalmak tették ilyenné.

Számkivetetté, akárcsak ezt a farkast. Lassan mondhatni, a „mi farkasunkat”.

A szólás nem véletlen, hiszen még az állatvilágon belül is, talán a farkasoknál alakult ki a legerősebb kötelék a falka tagjai között. Aki innen kisodródik, az farkas mivoltának lényegét veszíti el. Nem marad neki más, csupán az ösztön. Céltalan hajtja a vére, viszi a lába, s megy, fut előre. Se Istene, se hazája, farkas lelke a halált várja. Különösen ilyen idő tájt, február végén, mikor a koslatás vége felé járunk, s az égen az újhold keskeny sarlója mellett ott fénylik a Vénusz, a szerelemcsillag. Épp úgy érzi a hiányt, a család, a társ hiányát, akár az ember. Leszegett fejjel, eszét vesztve fut, rohan, menekül keserű életének fájdalmai elől, mígnem

lecsupaszodik lelke, egészen az ösztönök szintjéig. Él, mert még élnie kell.  

Ilyen kósza bolyong a fénytelen éjben, láthatatlan olvadva bele az erdő rejtekébe. Nem vadászik ő, észrevétlen siklik be a folyton szürke lucfenyvesbe, az erdő alatti vízmosásba, ám mielőtt tovatűnhetne, valami megtorpantja. Szagot fogott. A félelem szagát. Ez a szag, ami őt még életben tartja… ennek nyomán találhat sérült, vagy kimerült állatra, melyet egyedül is elejthet. Érzékei kiélesednek, csakhamar felismervén, hogy hová csöppent. Ember járt itt nappal, durván és zajosan, bizonyára hullajtott agancsok után kajtatva, s csörtetésével megugrasztotta a vízmosásba húzódott szarvasokat. Későn vehették észre, s nem volt másfelé utuk, mint a legelő irányába kitörni. Ezt a szagot érzi most, s maga is elindul a szarvascsapáson.

A legelő szélén megtorpan, felismerve hol jár, s a villanypásztor tétova léptekre sarkallja. Az agyagos vakondtúrásba préselődik lábnyoma, mely jóval nagyobb, mint egy megtermett kutyáé. Addig térül-fordul, mígnem megtalálja a rést a pajzson: a rögzített kerítés alját egy bokor tövében felnyomta a vaddisznó. Már a bent is van és éppen itt, a hármaskereszthez legközelebb, melynek tövében a gyimesi rackák éjszakáikat töltik. Szent hely ez, melyet nem csak ember érez.

Ki tudja, mi sors vezette ide ismét a kószát!? Hisz a környéken több juhosgazdának is a szabad ég alatt éjszakázik nyája, a kerített legelőn. Ezeknek az ősi juhoknak ez épp oly’ elemi szükségletük, mint a farkasnak. Őt valamiért mégis újra ide hozta a vére. Áldozni jött, vagy áldozatot hozni?

Másnap reggel nagy csönd ült a völgyre. Fagyott volt a levegő, tele feszültséggel. A lankákon egy-egy juh feküdt ott, ahol a farkas utolérte. Egyikük éppen ott, ahol valamelyik felmenője tavaly ilyenkor. A fűben véres gyapjúfoszlányok, egy báránynak a leszakadt állkapcsa, mellette a félholt jószággal…

nincsenek szavak a borzalmas képekre. Egy életre beleégnek az ember lelkébe.

Ismét megtörtént hát. Jött a farkas és tovább állt, ahogy jönnek a napok újra és nyomtalanul tovább állnak, ismét elfedve lassan a fájó sebeket. Mert a kószával ellentétben a juhoknak van gazdájuk! Az az ember, aki születésükkor először az ölébe vette, aki gyönyörködött bennük, míg felnőttek, akinek a keze alatt az Országos Mezőgazdasági Kiállítás és Vásár többszörös győztesévé váltak, életünk részeivé, akiket minden technikai eszközzel védeni próbálunk. Ám van az a pont, ahol ez már kevés.

A farkasnak az állam a gazdája, de kié a kára? Hiszen az erdőben, a legelőn az államot csak intézmények és azok szakemberi képviselik. És ez valahogy így néz ki: állunk körben széttárt kézzel, az erdész, az állatvédő, a nemzeti park szakembere, a vadász és a gazda.

Senki nem tud többet tenni, mert nincs lehetősége, ugyanis nincsenek kidolgozva ilyen helyzetekre a megfelelő eljárások, sem a kártérítés lehetőségei. Úgy tűnik, hogy

a farkas egy kicsit mindenkié, de a kár egyedül a gazdáé.

Senki nem gondolhatja, hogy ezek a megtépett tenyészállatok kevesebbet érnek, mint egy kitaszított, talán már legyengült, beteg és kiszámíthatatlan farkas. Mégsem tehet senki semmit. Azonban, ami volt, azt már nem lehet meg nem történtté tenni.

Február 28-a jövőre is biztosan lesz. Vajon a kósza akkor melyik határt fogja átlépni, és lesz-e, aki vállalja érte a felelősséget?