„Vajdaságinak lenni a semmi és a minden egyszerre” – Interjú Terék Anna költővel

Kult

„Vajdaságinak lenni a semmi és a minden egyszerre” – Interjú Terék Anna költővel

„Számomra elképzelhetetlen volt, hogy ne az anyanyelvemen kezdjek el írni” – vallja Terék Anna, vajdasági költő, pszichológus. Anna közel 15 éve az anyaországban él, 2012-ben pszichológus, tanácsadó és iskolapszichológus szakirányú diplomát szerzett az ELTE-n, majd a fővárosban maradva iskolapszichológusként kezdett dolgozni. Neve mégis sokak számára az irodalom területéről ismerős. Munkásságát közel egy tucat díjjal jutalmazták; 2020-ban Térey János-ösztöndíjat és Füst Milán-díjat kapott. Interjúnkban identitásról, származásról, gyerekkori élményekről és versírásról beszélgettünk.

Mit jelent számodra magyarnak, vajdasági magyarnak lenni?

Semmit és mindent egyszerre.

Ez a „semmi és minden” meglehetősen befolyásolja a művészeted. Haza kell még menned töltődni, hogy gördülékenyebben menjen az alkotás?

Nagyjából egy éve nem voltam otthon a járvány miatt, de nem szabad akaratomból nem mentem haza, így erről nehéz lenne nyilatkozni. Viszont nem azért írok, mert valamilyen nemzetiségű vagyok. Biztosan érződik a lenyomata annak, ahonnan jövök azon, amit írok, de igazság szerint keveset szoktam ezen gondolkodni. Sok éve már nem foglalkozom az identitásommal. Ha az ember sokat van gyerekek között, lényegtelenné válik sok minden. A munkahelyemen egyik gyereket sem igazán érdekli, hogy határontúli vagy határon belüli magyar az ember. Ahogy a bőrszín sem igazán érdekli őket. Örülök, hogy olyan környezetben dolgozhatok, ahol a hangsúly nem azon van, hogy honnan jövök, hány olyan vonásom van, ami veleszületett és amit nem választhatok meg, hanem azon, hogy milyen a munkám minősége.

Nehéz számodra költőként az anyaországi, azon belül is a pesti kultúréletbe való beilleszkedés?

Nyitni kell, nem arra várni, hogy valaki majdcsak nyit az irányunkba. Ha az ember részt akar venni valamiben, jelen kell lennie. Ha be akarunk illeszkedni valahová, az nemcsak a környezeten, hanem rajtunk is múlik. Minden esetben, minden területen. A kérdés az, hogy az ember mit keres, mire akar rátalálni? Egyetértésre, vitára, barátokra, munkakapcsolatra vagy vidámságra? Bármire rá lehet találni, inkább azt kell tisztázni önmagunkban, hogy mit keresünk, és miért pont azt, miért ott, ahol.

Amikor Pestre költöztem, folyton hiányzott a Vajdaság, mikor hazalátogattam, akkor meg Budapest hiányzott. Egy ideig úgy éreztem magam, hogy sehol sem vagyok, mert két helyen szerettem volna lenni egyszerre. Amikor elkezdtem az egyetemet, eléggé tartottam az emberektől. Másmilyen is volt Budapest 2003-ban, nem volt ennyire nyitott, mint az elmúlt években. Akkoriban még az Erasmus program sem volt annyira mindennapos. Én féltem a magyaroktól, mert nem olyanok voltak, mint az otthoni vagy más határontúli magyarok. És aki fél, attól előbb-utóbb félni kezdenek. Ha dühösen vagy szorongva szóltam a kasszásnőhöz, ugyanolyan dühösen válaszolt vissza.

Hogy sikerült ezen túllépni?

Kellett nagyjából 10 év, mire megszoktam Budapestet, mire ki tudtam nyílni. Ebben segített az egyetem is, a sokévnyi pszichológiatanulás, terápiák, illetve az, hogy elkezdtem dolgozni. Nekem is változni kellett, a városnak is. Miután a munkahelyemen észrevettem, hogy teljesen mindegy, honnan jöttem, nagyon megnyugodtam. Ma már a boltban minden alkalommal viccelődünk a kasszásnőkkel, akikkel lehet.

Jó ezekben a nevetésekben otthon lenni. De a Vajdaság mindig hiányozni fog.

Nehéz azt is elfogadni, hogy a városok, az emberek nélkülünk is változnak, lemaradunk egy csomó dologról, gyerekek születéséről, változásokról, hétköznapi apróságokról, amik folyamattá tesznek barátságokat, kapcsolatokat. De nem lehet egyszerre két helyen lenni, mert olyankor sehol sincs igazán az ember.

Volt-e, van-e benned vívódás azt a pályát illetően, amit már befutottál és amit még meg szeretnél futni?

Úgy hiszem, 36 évesen még nem igazán lehet befutott pályáról beszélni. Majd 80 évesen, ha egyáltalán megérem azt a kort, remélem, fogok tudni mondani erről valamit. Folyamatokban vagyok benne, több folyamatban is. Jól is néznék ki, ha 36 évesen hátradőlni szeretnék ahelyett, hogy a munka foglalna le! De szeretem a folyamatokat, amikben benne vagyok, azért is csinálom őket; ha nem szeretném, valami mást csinálnék. Jelenleg például sokkal jobban élvezem azt, ha dolgozhatok egy szövegen, mint azt, amikor a végére érek. Utóbbi is nagy öröm, és nélküle nagyon rossz lenne: ha végtelenek lennének a folyamatok, előbb-utóbb elveszíteném a józan eszemet. Az ember dolgozik, minden nap, ha nem ír, akkor valami mást csinál, mellette vagy helyette. Rossz lehet annak, aki a felnőtt élete elején, közepén már nyugdíjasnak érzi magát.

Mire vagy a legbüszkébb?

Azokra a volt tanulóinkra, akik megállják a helyüket az életben, miután kikerültek az általános iskolából, ahol sokan dolgozunk együtt értük, velük. Több régi tanulónkkal is tartom a kapcsolatot, és nagyon büszke vagyok az erejükre, a kitartásukra, az emberségességükre. Azt hiszem,

jó generáció jön utánunk, a mostani fiatalok, gyerekek okosabbak lesznek, erősebbek és rugalmasabbak, mint mi vagyunk.

Remélem többre is fogják vinni, mint most bármelyikünk.

Az irodalomról is beszélgessünk. Min dolgozol most?

A Térey János-ösztöndíjra készülő verseken dolgozom, elég kezdetleges állapotban vannak még az új szövegek, de már körvonalazódni látszik, hogy mit szeretnék elmondani velük, megjeleníteni általuk. Hosszú folyamat ez, és a járvány miatt elég nehezen koncentrálok, a munkám is jobban kimerít, mint általában szokott: sokkal több a krízis a vírus miatt mindenki életében. Emberek a munkájukat veszítették el, bizonytalanná vált a jövő sokak számára, egyre többféle bizonytalansággal kell szembenéznünk, azt hiszem sokunk kerül olyan frusztrált helyzetbe, amit nehéz hosszú távon nyugalommal tűrni, könnyedén elviselni. Sok új kihívás jelent meg az életünkben, nem könnyű ezekkel megküzdeni. Sok újat is tanultunk az elmúlt egy év alatt, magunkról, egymásról, a világról. Remélem ettől jobb lesz a világ, jobb lesz az emberek élete, de azt remélem a leginkább, hogy hamarosan a végére érünk ennek az állapotnak.

Nemrég megnéztem a Privát Trianon néven futó, dokumentumfilm-sorozatba készült beszélgetést és egy kicsit azt éreztem, hogy annak ellenére, hogy már sok éve itt élsz az anyaországban, még mindig nagy hatással van rád a gyerekkorod és az otthon megélt évek. Ez persze természetes, de adódik a kérdés, hogy el lehet-e ezt engedni, el akarod-e ezt engedni valaha is?

Amikor felkérnek egy olyan beszélgetésre, amiben vissza kell emlékezni, akkor természetesen élénk emlékként tud jelen lenni a múlt, ami nem teszi törvényszerűvé azt, hogy az ember folyamatosan a múltban él, hogy csak azt látja maga körül.

Szeretek a jelenben lenni, de szeretek emlékezni is,

nem szeretnék megszabadulni az emlékeimtől, a gyerekkoromtól meg főleg nem. Ha nem ezt az életet éltem volna végig, nem az az ember lennék, aki vagyok jelenleg, aki leszek majd. Szeretek vajdasági magyar lenni, nem szeretnék másmilyen lenni, vagy épp másvalaki lenni.

Zavar, hogy költőként nem szerepelsz annyit a médiában mint sok más pályatársad?

Egyáltalán nem zavar, sőt! Nem szeretnék reggeli műsorokban főzni, vagy óriási reflektorfényben állni, mindenhez hozzászólni. Azt is elég rosszul viselem, ha több interjú jelenik meg velem rövidebb idő alatt, nemhogy ezt napi szinten csináljam. Kifáradok tőle. Tévét is csak azért szoktam nézni, hogy megnézzek egy filmet. Nem szeretnék ott lenni mindenütt,

nem érzem magam a nagy fénybe valónak.

Szeretem, ha elhívnak felolvasni vagy a könyvemet bemutatni, ha nyilvánosan beszélgethetünk irodalomról, pszichológiáról, de nem bírnám erővel és mondanivalóval, ha ez gyakoribb lenne.

Amikor szeptemberben megjelent az új kötetem, kértem is a magyar kiadómat, a Kalligramot, hogy októberben hadd ne csináljunk ezzel a kötettel semmit, ne legyen online bemutató, interjú, mert azt éreztem, kimerültem, nem tudok újat mondani, minek ismételjem ugyanazt, amit már egyszer vagy kétszer elmeséltem? Ahhoz erő kell, ha az olvasókhoz, hallgatókhoz szeretne szólni valami értelmeset az ember. Néha az a jó, ha hallgat az ember, csöndben marad, valami mással foglalkozik.

Mit jelent számodra, ha díjakkal ismerik el a munkád?

Nagyon örültem eddig mindegyik díjnak, amit nekem ítéltek, bárki is adta. Mindig elcsodálkozom, kikhez jutnak el ezek a könyvek, akár a szakmát nézzük, akár az olvasókat. Nekem az is egy díjjal ér fel, ha ismeretlen olvasóktól kapok levelet. Van, akivel egész hosszú levelezésbe kezdtünk, nagyon jó összetalálkozni egy szöveg révén egy másik emberrel. És a díjak önbizalmat adnak, megerősítést, örömöt, elismerést, ami nagyon fontos. De nem garantálják a jövőt, nem biztosítják, hogy a következő szövegek is legalább ennyire jók lesznek. Nem attól ír az ember jót, hogy már kapott díjat. Miképp nem is a díjakért érdemes írni, hanem az olvasókért, a szövegben való találkozásokért, közös érzésekért.

Nyitókép: Ács Sándor

Ajánljuk még:

„TUD BÁNTANI, HA AZONOSÍTANAK AZ ÍRÁSAIMMAL” – INTERJÚ GRECSÓ KRISZTIÁNNAL
LÁZADUNK AZ ELLEN, HOGY MINDEN DIGITÁLIS LEGYEN – INTERJÚ EGY ANALÓG FOTÓSSAL
EGY LÁBBAL FELVIDÉKEN, A MÁSIKKAL MAGYARORSZÁGON

„Van olyan gyermekotthon, ahová soha nem leszek képes visszamenni” – Interjú Gui Angélával
„Én is nehéz batyukat cipelek, családi tragédiákat, de nekem a segítés a feldolgozásban segít, erőt ad és feltölt örömmel” – vallja Gui Angéla, aki a romániai Nagykárolyban élt 26 éves koráig, megtapasztalta a határon túli magyarság nehézségeit, majd egész életét a segítségnyújtásra áldozta. Fiatalon elköltözött szülőföldjétől, miután a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen találkozott leendő férjével Londonban és Brüsszelben is laktak, azonban évek óta Magyarországon élnek, itt nevelik nagylányaikat. Angéla a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet kommunikációért és civil külkapcsolatokért felelős igazgatója, emellett karitatív nagykövet, sokak példaképe: tinédzser fizimiskája és megállíthatatlan lendülete miatt nehéz elhinni, hogy a napokban töltötte be 46. életévét. Nem a halhatatlanságról, de valami hasonlóról beszélgettem vele: a segítségnyújtás öröméről és fontosságáról.