Nézem, ahogy elsuhan a táj a kocsi mellett, és látom, ahogy a vidék egyre ismerősebbé válik. Elém kúsznak a gyerekkori emlékképek, az orromba befurakodik a hamisítatlan csallóközi illat. Az ásó által frissen kifordult barna föld és az aszfalton felszáradó eső szaga.
Esküszöm, itt Felvidéken még a felhő is más.
Bárhol felismerném, ha csak az eget látnám.
Amikor elhagyjuk az egykori vámosszabadi határátkelőhelyet, az jut eszembe, hogy gyerekkoromban mennyit várakoztunk itt, hogy átjussunk Győrbe egy magyar mozifilmet megnézni. Hazafelé én többnyire már aludtam a kocsi hátsó ülésén, belegabalyodva a rózsaszín kabátomba.
A férjem kérdez valamit, mire én bólogatok, hogy Na
. Röhög. Nézek rá kérdőn, hogy mi van. Rám néz a kormány mögül, csóválja a fejét, hogy na tessék, ahogy átléptük a határt, már tolom is a csallóközi beszédet. Mi otthon a „na" szócskát legalább négyféleképpen tudjuk mondani, egyszerre jelenti azt, hogy „mi van?", hogy „igen", hogy „oké", hogy „folytasd". Nekem ez fel se tűnik. De tényleg olyan, mintha a határátkelőnél lenne valami varázsfüggöny: ahogy átgördülünk rajta a kocsival, lemossa rólam a “pesties beszédet”, ahogy anyu mondaná.
Amikor a férjem először volt nálunk, folyton fordítanom kellett: a párkit
, a tyeplákit
, az úradot
, meg a horcsicát
. Néhány hete Durica Katarina Felvidéken játszódó könyvét olvastam, ahol szívtam magamba gyerekkorom nyelvezetét, és utána napokig kóvályogtam a házban, ízlelgetve magamban a régi szavakat.
Fájt a hiányuk. Fájt egy olyan dolognak a hiánya, amiről nem hittem, hogy egyszer így fog hiányozni.
Hazulról mindenki menekül, nem?
Nekem Budapest jelentette ezt a fehér ívet, amikor egyetemre mentem.
A kollégiumot könnyű volt megszeretni, mert nem volt egy állandó hely. Egy bázis volt, egy négyfős szoba egyik sarka, nem több egy ágynál és egy éjjeliszekrénynél, de be tudtam oda vackolódni, ha egyedüllétre vágytam. Az igazi otthon azonban nekem ott volt, ahol anyuék éltek. Oda jártam haza.
Aztán, amikor összeköltöztünk a férjemmel az első albérletünkbe, úgy zártam be utoljára a kollégiumi szobám ajtaját, mintha sose érne a kilincs nyelve a zárhoz. Nem tudom ki mondta, hogy összeköltözni könnyű. Szerintem összeköltözni nehéz, mert magad mögött hagysz egy korszakot, és egy lépéssel távolabb kerülsz az addigi otthonodtól.
Akkor még csak három éve voltam kétlaki, és amikor arról beszélgettünk a barátainkkal, hogy érdemes-e szerencsét próbálni külföldön, akkor én ráztam a fejem, hogy én nem mennék. Azt mondták, hogy hát persze, te már amúgy is külföldön vagy! Meglepetten pislogtam, mert erre sosem gondoltam így.
Nekem Budapest olyan volt, mint Csallóköz kitolt határa, ahol végre mindenki kivétel nélkül magyarul beszél.
Az első pár hét az albérletben nem volt jó. Nem találtam a helyem, ültem az idegen kanapén, és ültömben nyújtózkodtam jobbra-balra, hogy oldjam a hasamban lévő keménységet. Nem bírtam rájönni, hogy mi a bajom. Csak azt éreztem nagyon erősen, hogy másképp ülök én itt, mint otthon, anyuék piros kanapéján. Aztán, ahogy belaktuk a lakást, és szépen megtöltöttük emlékekkel, a rossz érzés lassan elmúlt.
Az a ház életem első negyedének szimbóluma volt. Úgy is építették: hogy majd a gyerekeinknek is jó lesz.
Felzaklatott a gondolat, hogy egy másik ház átvegye a helyét. Egyáltalán...átveheti?
Ahogy beköltözünk, másabb érzések kavarogtak bennem, mint az albérletbe való becuccoláskor. Az első este, amikor megnéztem, milyenek az esti fények a ház körül, arra gondoltam, hogy vajon anyu is ennyit gyötrődött-e, amikor búcsút mondott a szülői háznak, még ha ő nem is ment tőle olyan messze, mint én. Idegen volt-e neki a ház szaga, az árnyékok, a bútorok.
Aztán arra gondoltam, hogy ideje új otthont teremteni magunknak, és átvinni a régi életünkből mindent, ami fontos.
És igen, hirtelen más dolgok lettek fontosak, mint azelőtt. Különleges alkalmakkor bontottam fel az anyuéktól hozott házi lecsót, az uborkát, a lekvárt. Nyitottam egy füzetet anyu receptjeinek, hogy olykor, ha nagyon hiányzik a Felvidék, beköltöztessem a konyhába az ottani illatokat. Kertészkedni kezdtünk, pedig én azt utálok, de a házi paradicsomról mindig apu jut eszembe. Karácsonykor mézeskalácsot sütök, mert úgy nőttem föl, hogy azt figyeltem, anyu hogyan díszíti őket cirádás mintákkal. Olyan virágokat ültetek a kertbe, amilyeneket anyuék kertjében láttam.
Felvidéken magyarosíttatni akartam a nevem, hogy a Puhová helyét az iratokban is átvegye a Puha, de most már nem akarom.
Szeretem az -ová végződést a nevemben, mert arra emlékeztet, hogy csallóközi lány vagyok.
Nézem a tájat a kocsiból, és érzem a testemmel, ahogy bevesszük az utolsó ismerős kanyart, ami a házunkhoz vezet. Apu jön ki, kaput nyit, megfogja a kutya nyakörvét, anyu az ajtóban támaszkodik. Ismerős mozzanatok ezek. Behajtunk, minden porcikámban érzem a régi tolatások nyomását a lapockáim között, amikor a volánnál még apu ült. Kiszállok, és arra gondolok, hogy bármi történjék is, bárhol is legyünk a világban, ezek az érzések soha nem múlnak el. És hogy valójában nem egy házból és egy vidékből, hanem ezekből az emléknyomatokból áll össze az, amit otthonnak nevezünk.
Ajánljuk még:
Fogások, amiket leginkább ünnepekkor fogyasztunk és a fűszerek, amelyek különlegessé teszik őket
UNESCO szellemi kulturális örökség lett a csárdás tánc
„A főzés ott kezdődik, hogy az étel ízében felismered a fűszereket!” – így tanultam főzni nagyanyámtól
