Sokan szeretnek fotózni, de kevesen választják ezt szakmájuknak. Nálad hogy lett a hobbiból munka?
Én sem így terveztem, eredetileg a Zeneakadémiára jártam egyházzene-karvezetés-előadóművészet szakra és ezzel párhuzamosan kezdtem fotózni. Végül egyszerűen a fotózás átvette a hatalmat, ennek lassan 10-12 éve. Aztán 2012-ban megalapítottuk a saját vállalkozásunkat, az ODPictures Art Studiót, ami egy komoly lépés volt számunkra. Fotózunk, filmezünk (a filmezés alatt most a mozgóképet értem) és a portréfotózásokon és esküvői riportokon túl beruházási reklámfilm és -fotó munkáink is akadtak. Mára portréfotósnak tartom magam elsősorban, talán ezt szeretem a legjobban csinálni.
Pedig mintha az lenne a legkötöttebb műfaj. Vagy tévedek?
Amit most csinálok digitális fotózás címén, az olyan, mint annak az újságírónak a munkája, aki egész nap gyűjti az anyagokat és aztán szépen megfogalmazza, formába önti a gondolatait. Sokszor csak odaállítanak elém egy személyt, akinek nincs kedve az egészhez, nem is akar fotózást, nekem viszont az a feladatom, hogy valahogy mégiscsak egymásra hangolódjunk, és a végén ő jól, megnyerően nézzen ki. Az egészben iszonyúan fontos a pszichológia. Csak egy példa: egy hivatalnak a beosztottait fotóztam, és jöttek folyamatosan az emberek, mindenkire tíz percem volt. Érkezett egy nő, és látszott, hogy nagyon nem akarja a fotózást. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de valamit mégiscsak csináljunk, ha már idehívtak, mire ő azt felelte, hogy próbál partner lenni, de tegnap halt meg a fia. Az ilyen esetekből egy életre megtanultam, hogy alázattal kell lenni; köszönettel tartozom annak, akit lefotózhatok.
Könnyű idealizálni a munkátokat, ezeket a részleteket általában nem gondoljuk hozzá egy fotós életéhez. Holott kríziseken mindenki keresztülmegy, ha jól tudom, nálad is az hozta meg az analóg fotózás szeretetét.
Igen, nagyjából három éve besokalltam a fotózástól, úgy éreztem, teljesen kiégtem. Péntek este sírtam, hogy szombaton megint esküvőre kell menni és egész nap kötelező lesz mosolyogni. Engem ez nagyon kiszívott, nem akartam tovább csinálni. Évente 30-35 esküvőt fotóztam már hetedik éve folyamatosan, és egy év 52 hétvégéjéből 35-öt ezzel tölteni igen leterhelő volt. Ekkortájt a kezembe került egy analóg gép, amit pár évvel korábban vettem. Anno beruháztam két tekercsre is, amiből az egyiket ellőttem, és
12 kockából nem lett jó egy sem – akkor le is raktam, úgy gondoltam, hogy ez nekem sok, nem értek hozzá.
A krízis közepén aztán elővettem a másik filmet, és 12 kockából 12 tök jó lett, ami azon nyomban kirántott ebből a rossz állapotból. Van egy pár kép azon a 12-kockás tekercsen, ami szerintem szakmailag is jó, ez megerősített, hogy van miért csinálnom. Plusz ez a technika számomra hobbi is, nem a megélhetésért készítem a képeket, így sokkal jobban kikapcsol. Pláne, hogy az analóg módszer közel áll a kézművességhez, és van benne egy kis szertartásosság, míg megcsinálom, beállítom, előhívom, szkennelem….
Mit értesz „kézművesség” alatt?
Elsődlegesen azt, hogy itt nagyon komolyan végig kell gondolni előre a dolgokat, azt, hogy milyen érzékenységű filmet veszek, milyen napszakban fogok fotózni, mennyire lesz világos vagy sötét; mennyire fontos, hogy hogyan legyenek a színek (a negatív tekercs magában hordozza az adott márkára jellemző színvilágot, pl. a Fuji filmek kékes-zöldesek, a Kodakok melegebbek) vagy fekete-fehér legyen inkább. Aztán befűzöm a filmet a gépbe, ellövöm a tekercset és utána én hívom elő itthon a képeket. Bevonulok a sötétszobába, mindenféle lötyiket öntögetek ide-oda. Erről sokat lehetne még beszélni.
A szertartásosság gondolom az előhívásnál kerül előtérbe.
Igen, ott minden részlet számít: attól is függ, milyen lesz a végső kép, vagyis, hogy mennyire lesz szemcsés, hogy mennyire gyorsan öntögetem a hívófolyadékot. De azzal is befolyásolom a végeredményt, hogy mennyi ideig forgatom a filmet ezekben a folyadékokban. Aztán ha megszáradt, amit már előhívtam, vagyis a negatív, akkor itthon beszkennelem a képet, így akkor lesz belőle digitális változat. Sokkal több ponton tudok belenyúlni az alkotói folyamatba, mint a szokványos fotózásnál, így sokkal gazdagabb a munkám. Számtalanszor elképzelem, hogy valami miképpen lesz szép egy fotón, aztán előhívom, és teljesen máshogy vagy éppen sehogy sem lesz jó az a kép. Akkor lehet újra csinálni, másképp. Izgalmas folyamat, pláne, hogy csak a végén derül ki, jó-e, amit csináltam.
Másfajta működésmód ez, mint a telefonunkkal ellőni egy-két képet. Te mit tanultál belőle?
Igen, más, mert ha digitálisan készítünk képet és nem tetszik, lövünk még egyet, esetleg kettőt vagy hármat. Ugyanezt viszont a filmre nem csinálja senki, mert ahhoz túl drága. Ahhoz, hogy elkerüljük ezt, sok tervezés és
készülés kell, egy műhelymunka, ami során az embernek muszáj egyedül lenni önmagával.
Ezt nem lehet ketten csinálni, mert akkor születik jó végeredmény, ha a nyílt vizekre egyedül evezel ki. Amit te beleraksz a képbe, az lesz benne. És lehet, hogy modellel dolgozol, de te instruálod, te döntöd el, hogy milyen filmmel, milyen géppel, milyen optikával, milyen látószöggel, milyen anyaggal hívod elő a negatívot. Ebből a szempontból is egy magányos alkotói folyamat ez, és ez jó, ez lassít.
Hol lehet az analóg fotózás helye a digitális világban?
Olyan világban élünk, ahol a produktivitás és a tökéletesre törekvés az elsődleges. Ez bennem is megvan, de az analóg film természeténél fogva soha nem lesz tökéletes. Vannak hibái, olyan dolgok, amik miatt nem konzisztens az eredmény. A homályos képek kapcsán mindig egy idézet jut eszembe, sajnos, már nem tudom, kitől: „bizonyos dolgokhoz közelebb kerülsz, és jobban megérted őket, ha kicsit homályban hagyod őket, ha nem fejted ki a valós értelmüket”. Számomra ezek a kicsit életlen, elmosódott képek is valósághűbbek, mint a tűéles fotók – persze ez témafüggő. Általában így jobban megértem, hogy mit akart mondani a fotós, nekem ez is hozzáad a tartalomhoz.
Mert abban van valami plusz karakterisztika, abban van igazán élet?
Igen. Ide hoznám az Instagramot is. Az emberek szeretik ezt a színvilágot, filmes hatást raknak a digitális képekre. Az effekteknek nagyrészt az a neve, ami a film eredeti karakterét utánozza, mint pl. a szépia. Nem múlt el az emberekből a filmes hatásra való igény, csak átalakult. És persze digitalizálunk mindent, hogy meglegyen online, biztonságban.
Ezzel párhuzamosan viszont egyre nagyobb divat az analóg fotózás, elég csak a polaroid gépekre gondolni.
Igen, érdekes ez, mert
benne van a mai korban egy kis lázadás is az ellen, hogy minden digitális legyen.
De visszatérünk ugyanoda, ahonnan indultunk, a kézművességhez: hogy berakod a filmet, kiveszed a filmet, kicsit megfújod, hogyha polaroidról beszélünk és meglobogtatod, aztán máris van valami a kezedben, ami információt hordoz, ami azonnal érték. Én abszolút bízom abban, hogy a jövőben többen fel fogják ismerni az analóg fotózás valódi értékét.
Azért ez egy komoly munka, tele kihívásokkal. Mit gondolsz arról, hogy ennyi amatőr próbálkozik vele?
Nagyon jó amatőrnek maradni a fotózásban. Ahogy Chesterton mondta: „amit valóban megéri csinálni, azt megéri rosszul is csinálni”, mert azt is borzasztóan lehet élvezni.
Ajánljuk még:
ÍGY FOTÓZZ, HA CSAK KÉPEKEN AKAROD MEGŐRIZNI AZ EMLÉKEIDET!
KORTALAN SZÉPSÉG: MIT TANÍTANAK A NŐIESSÉGRŐL A 100 ÉV FELETTI NŐK?
„TUD BÁNTANI, HA AZONOSÍTANAK AZ ÍRÁSAIMMAL” – INTERJÚ GRECSÓ KRISZTIÁNNAL
