Szerintem sem a szüleim, sem én magam nem voltam azzal tisztában, hogy mennyire a véremben van a rajz.
Emlékszel még az első rajzodra?
Az első emlékezetes rajzom egy komplett képregény volt, ami egy rókáról és egy tyúkról szólt. Megrajzoltam, majd elmondtam anyukámnak a dialógokat, oda is kellett írnia a szöveget. Ez úgy hároméves koromban lehetett. A mai napig megvan az „alkotás” egy kockás füzetben.
És hogyan jöttek a rajzhoz a betűk?
A betűk ott voltak gyerekkoromtól, mint a rajzaim fontos kiegészítői. De az első tollszáramat cserélhető acél heggyel gimnazista koromban vettem. A 2000-es évek elején bementem egy hobbiboltba, amik akkoriban kezdtek el megnyílni vidéken is, és mindenféle újnak számító kézműves technikához lehetett bennük venni kellékeket. Emlékszem, akkor mindenki őrülten dekupázsolt, én még semmihez sem értettem jóformán, és drága is volt minden. Szerencsére a tollszárat és a tollhegyeket felismertem a pulton, tudtam, hogy „Na, ez rajzoláshoz való!”, és mivel én rajzolni tudtam, hát megvettem.
A 2000-es évek elején még nem tudtál rákeresni az interneten a kalligráfiára, de mégcsak egy tanfolyamra se lehetett olyan könnyen beiratkozni. Még most sincsenek igazán a piacon olyan könyvek, amiből kiderül, hogy kell jól fogni a tollszárat. Hogyan alakult ki a stílusod?
Először tusrajzokat csináltam, ezen keresztül jöttem rá magamtól, hogyan kell tartani a tollat, hogy kell mozgatni, hogy ne akadjon be a papírba a hegye. Persze írtam is a tollal, de inkább még csak a saját kézírásommal. A kosztümös filmek hatására kezdtem el jobbra dönteni a kézírásomat, mert nem tetszett a sajátom. Nagyon megszerettem a régmúlt elegancia hangulatát, úgy éreztem magam írás közben, mint egy Jane Austen hősnő.
Később próbáltam lelesni szép régi írásokat: a régi képeslapoktól a bonbonos dobozokon át a könyvekig mindenhonnan.
Tehát az egész egy igazi autodidakta folyamat volt, annyira, hogy még én magam sem tudtam, hogy mit művelek.
Mikor vált tudatossá mindez?
Mivel a környezetem tudta, hogy jól rajzolok, az egyetemi tanulmányaim alatt egyre többen megtaláltak logó-, plakát- és kiadványtervezéssel. Akkoriban nem volt ennyi minden elérhető az interneten, így én kézzel terveztem meg mindazt, ami csak egy szép kiadványtervhez kellhet: a rajzokat és a betűket is.
Addigra már megismerkedtem a kalligráfiával is, és nagyjából 2007-től volt egy pont, amikor elhatároztam, hogy komolyan veszem a rajzolást. Akkor már kinyílt jobban a világ, és láttam, hogy hasonló stílussal, mint ami nekem van, külföldön meg lehet élni, csak csinálni kell. Ebben az időszakban rengeteget fejlődtem, alapvetően más, ismert művészek stílusát utánozva tanultam, és ebben betűművészet is volt. Miután felismertem, hogy nem egy elterjedt dologról van szó sem a grafikusszakmában, sem az illusztrátorok között, hamar rájöttem, hogy amit csinálok nagy értéket képvisel, ezért létrehoztam a The Fanatic Calligrapher márkanevet saját magamnak.
Mi különböztet meg a többi kalligráfustól?
Sokan félreértik – talán a márkanév miatt is – , és azt hiszik, pusztán kalligráfiából egyetlen nyár alatt meg lehet gazdagodni, mint egy balatoni lángosos. Pedig azt gondolom, nem kell nagyon elmélyedni a portfóliómban, elég egy pillantás, hogy látszódjon, mi minden jött még a kalligráfia mellé ahhoz, hogy az enyém egy fenntartható vállalkozás legyen.
Az én munkáimban a kalligráfia nagyon prominens helyet foglal el: ahol csak lehet, és ahol egy szövegnek díszítő funkciója is van, az esetek kilencvenkilenc százalékában saját magam rajzolom meg a betűket. Tehát nálam, sok más grafikus, illusztrátor munkájához képest egy jól megragadható, felismerhető stíluselem a kalligráfia.
Alapelvem, hogy amit csinálok, annak olyan színvonalúnak kell lennie, hogy felérjen bármelyik nemzetközi luxusmárka színvonalához. Még akkor is, ha csak egy kisbaba keresztelőjére készítek egy kártyát, vagy az ajtajára egy névtáblát. Attól, hogy egy megrendelés aprócska, a minősége és a munka színvonala nem szenvedhet csorbát. Persze ez az igényesség valamilyen szinten azzal is együtt jár, hogy több ideig dolgozom egy-egy munkán, mint egy átlagos grafikus, hiszen szinte mindent kézzel rajzolok, ezerszer is újrakezdem, ha nem vagyok elégedett. Ezért a tarifám is magasabb valamivel, így eleinte a külföldiek voltak jobban nyitottak a munkámra.
Melyik korszakba mennél vissza, ahol kalligráfiázhatnál?
Én főként folyóírással írok, hegyes acél tollheggyel. Az első ehhez hasonló írástípusokat és magát az eszközt, ha jól tudom, az 1600-as évek óta használják, úgyhogy annál korábbra nem mennék vissza. De körülbelül az 1800-as évek óta léteznek azok a folyóírás-típusok, amik ma is nagyon népszerűek. A szépírók (is) szinte mind férfiak voltak még a közelmúltban is, de Jane Austen hősnői biztosan szépen írtak, és akkoriban már úgy, ahogyan én is szeretek. Szóval az egy jó korszak lenne az időutazáshoz!
Csak szülessek úrilánynak, hogy tanulhassak írni!
Mit gondolsz, kiveszőben van a szépírás?
Itthon szerintem nem, a gyerekek az iskolában szerencsére megtanulnak folyóírással írni. Úgy tudom, egyelőre nem tervezik a tanterv változtatását, így ez megmarad mint alapérték. Viszont már nem minden országban tanítanak folyóírást: kézzel írnak ugyan, de csak nyomtatott betűket. Nem véletlenül vannak Amerikában ilyen nagy becsben tartva azok, akik tudnak szépen írni folyóírással, és mindent meg is tesznek a tudás megőrzéséért.
Ott – Magyarországgal ellentétben – egy kalligráfus meg tud élni csak abból, hogy borítékokat címez.
Nem kell hozzá egy komplett egyszemélyes szolgáltatást nyújtania, mint nekem.
Hogyan lehet megőrizni a szépírás hagyományait, ha a művelői eltűnnek? Hogyan lehet a régi stílusokat visszahozni?
Amerikában például tartottak tőle, hogy a háborúban sok kalligráfiával kapcsolatos tudás és anyag elveszett, ezért alapítottak ’49-ben egy IAMPETH nevű szervezetet, ami összefogja a kalligráfusokat. A szervezeten belül vannak Master Penmanek is, akik mesteri szinten űzik ezt a művészetet. Most tizenhat Master Penman van, és mind más-más stílusban alkot, tőlük sokat lehet tanulni. Nekem mindegyikük példakép, inspirálódom tőlük, nagy kedvencem például Jake Weidmann, aki kalligráfia mellett nagyon jól is rajzol, és ezt belekeveri a munkáiba. Én is erre a teljességre törekszem a munkámban, mint ő: szeretném, hogy a betűk és a rajzok tökéletes egységet alkossanak.
Melyik betű lennél szívesen, ha megírhatnád magad?
Én a B-betű vagyok, és egyébként azt nagyon szeretem is írni, sőt, a G-t is! Szerencsés vagyok ebből a szempontból, mert szeretem a nevem betűit, sokan fordulnak hozzám csak azért is, hogy megtanulják, hogyan írják le a nevüket szebben, jobb érzéssel.
Mit gondolsz, hátat fogsz fordítani valaha a kalligráfiának? Meg lehet ezt unni?
Biztosan nem. Nekem a kalligráfia az egész életemet átszőtte. Egy olyan időszakban robbant bele, amikor ez egyáltalán nem volt közismert dolog, így megadta a lehetőséget, hogy kitűnjek a művészetemmel a tömegből.
Ráadásul egyszerűen a véremben van.
Ha látok egy régi képeslapot, azonnal azon kezdek el gondolkodni, hogyan hozhatnék létre én is ilyen szépet. Megragad a régi dolgok szépsége, és felbosszant, hogy ma már nincs idő átmenteni ezt az eleganciát, és maga a tudás is kiveszőben van. Ezért jó érzés nekem, ha valamit sikerül újraalkotnom.
Ajánljuk még:
„A HANG”, AMI ÖRÖKKÉ SZÓL – MA LENNE ÖTVENHÉT ÉVES WHITNEY HOUSTON
5 JANE AUSTEN ADAPTÁCIÓ, HA MÁR UNOD A BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLETET!
5 DÉL-KOREAI SOROZAT, AMIRŐL EDDIG NEM TUDTAD, HOGY SZÜKSÉGED VAN RÁ
