„Mi mindenképpen ki akartunk törni valamiből, a mai világ viszont elkényelmesedett” – interjú Frenreisz Károllyal

A magyar rockzene ikonikus figurája, akinek a megjelenéséhez évtizedek óta hozzátartozik egy szerencsecsontot formázó jellegzetes medál. Gyerekkorunkból jól ismerjük ezt a játékot, de nemcsak nálunk, más népeknél is elterjedt, az angolok „wishbone”-nak nevezik: akinek az eltört csirkecsont hosszabbik fele jut, annak a kívánsága teljesül. Miért hord egy rockzenész ilyen szimbólumot?

Valóban, ez egy „wishbone”, amit egy Amerikában élő barátomtól kaptam ajándékba valamelyik születésnapomra, így került a nyakamba és ott is maradt. Ez egy semleges jel az emberen, jó, ha a nyakában van.

Babonás?

Tulajdonképpen nem, de úgy érzem, hogy a babona és a szerencse fontos tényezői az életnek.

A sikerekért tenni is kell, nem elég a szerencse, ahogy a tehetség sem. Mi kellett ahhoz, hogy el lehessen engedni a fogorvosi pályát és a család is belenyugodjon, hogy a zenélésből is meg lehet élni?

Polgári családból származom, édesapám orvos volt, és abban az időben a diploma volt az érvényesülés egyetlen lehetősége. A szüleim soha nem preferálták sem nálam, sem a testvéreimnél, hogy művészi pályára menjünk. Szerencsére az én fogorvostudományi egyetemem csak egy évig tartott, mert akkor már a Metro-ban játszottam, és nagyon nagy volt a kísértés. A szüleim látták, hogy a gyerek jól működik és azt mondták, hogy „na jó, akkor hadd menjen”. Nehéz kérdés, hogy az ember meddig tud elmenni egy vágyott hivatás felé. A tehetség csak egy része a dolognak, mert a szorgalom baromi fontos.

Emlékszem Grosits Gyula bácsi nyilatkozatára Puskás Öcsiről az egyik évfordulón. Azt mondta: „nagyon örülünk annak, hogy Öcsi ilyen szorgalmas ember volt, mert legalább megtudtuk, hogy milyen jó futballista volt”. Hatalmas bölcsesség van ebben.

Latinovits Zoltán és Bujtor István teljesítményét laikusként könnyebb megérteni, értékelni, de mit kezd egy édesanya a rockzenész fiával: értette ezt a zenét?

Ez egy nagyon jó kérdés. Egyfajta szülői tolerancia és drukkolás kell a gyerek felé ahhoz, hogy szülőként valaki egy ilyen elvadult zenét, amit én is játszottam, élvezni tudjon. Nem vagyok benne biztos, hogy ez sikerült, a szüleim inkább a klasszikus zenét szerették. De én is így vagyok vele: van, hogy egy mai fiatal játszik valamit és az jó, de a stílus számomra borzasztó. Pár évig voltam A Dal zsűritagja, ott nagyon sokféle zenét és fiatalt megismertem, és megfogalmaztam magamnak, hogy nem valamilyen zene kell, hanem jó zene, ami mindegy, hogy milyen stílusú. A lényeg, hogy egy bizonyos stílusban jó legyen, mert akkor helye van a szakmában.

Rockzenészként mégis sokféle műfajt hallgatott: Jimi Hendrix mellett Chet Bakert is, például.

Egy zenésznek a legnagyobb példaképe egy másik jó zenész. Örülök, hogy Chet Baker-t emlegeti, mert amikor itt volt 1987-ben, a Debreceni Jazz Napokon, lementünk meghallgatni. Fantasztikus tudású zenész volt, ilyen embereket a szakma megkönnyez, ahogy a pár nappal ezelőtt elhunyt Chick Corea-t is, aki talán „a zenész” volt ezen a világon.

Visszautasította a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című Déry Tibor kisregény musical-változatának zeneszerzői felkérését. Azt nyilatkozta egy interjúban, hogy morális okok miatt. Hogyan kell érteni ezt: „hiszen, mi is ilyenek voltunk, nem írhatok magunk ellen” vagy „a popkultúra nem is ilyen, nem szükségszerű velejárója a deviancia”?

Az egész műfajt, amiben mi benne voltunk, azt pocskondiázta a Képzelt riport, azért éreztem úgy, hogy én ebben nem veszek részt. Legyünk reálisak: azért a popműfajban szerepet játszanak bizonyos szinten a drogok és a pia, mert ezek az oldottság fokozatait jelentik. Nagyon sok koncertemen negyed órával a színpadra lépés előtt megittam egy felest, de annyit és nem többet. Aki viszont ebbe nagyon beleesik, az használhatatlanná válik. Ennek van egy egészséges határa. Nem maga a popkultúra ilyen, hanem el lehet vinni túlzásokig ezt az életformát.

Emlékszik arra a pillanatra, amikor először gondolta a saját játékáról, hogy ez most jó, ez működik?

Amikor az ember azt érzi magában, hogy ez most jó, inkább valami olyasmire vonatkozhat, aminek a zeneszerzéshez, szövegíráshoz van köze. Volt több basszusgitárszólóm, amiről azt éreztem, hogy jó, többször is megkaptam az év basszusgitárosa címet, de amiről legbelül azt éreztem, hogy nagyon jól sikerült, általában inkább valamilyen dalról vagy filmzenéről szólt.

Több film zenéjét is jegyzi, és többször láthatjuk a vásznon is. A nagy generáció című, 1985-ös filmben például elhangzik egy párbeszéd, melyben azt kérdezi Réb kislányától, hogy ki játszott a Metro-klubban, mire a gyerek rávágja, hogy az Omega. Gyanús nekem, hogy ezt nem egyedül írta Bereményi Géza a forgatókönyvbe.

András Feri volt a rendező, lehet, hogy ő tette bele, mert kortársunkként sokat járt ezekbe a klubokba. Nem tudom, kinek az ötlete volt, de a Metro zenekar első helyszíne a Centrál-kávézó helyén volt, a pincében. Az Omega is játszott ott, a Metro után.

1992-ben a Sportcsarnokban volt egy Metro-koncertünk, melyet többek között a Porsche Hungaria szponzorált. Megkeresett a főnök, hogy jön ki a Volkswagennek egy autótípusa, a Vento, ami annyit jelent, hogy szél – erre kellene írni egy dalt, hogy bemutassuk a koncerten. Videoklipet is forgattak az autó reklámozására, amibe bejátszották a dalnak egy részét. Ekkor írtam A jövő szele című dalt, ebben szerepel ez a legendás helyszín:

 „…Valahol benn, a sűrű blokkban
Éppen a Síp és Dohány utca sarkán
Miénk a világ

Ha belépőd van, az majdnem útlevél
Elhittük ott, a Metro Klubban
Lerázni jól a másnap minden gondját
Néhány órán át

Nem éreztük még a jövő szelét
Szárnyak nélkül emelkedtünk
S tudtuk egymás nevét…”

Kifejezetten erre az egy koncertre írtam ezt a dalt, de olyan jól bejött, hogy egy hallás után énekelte az egész közönség. Na, erre például azt mondtam, hogy nagyon jól sikerült.

A filmzene kivétel, kilépés a friss levegőre. Ilyenkor leülök a rendezővel vagy a forgatókönyvíróval, aki elmondja, hogy mi lesz a jelenetben és körülbelül mit szeretne ott hallani. Így filmzene-írás közben nagyon szabad világban élhet az ember, mert tulajdonképpen a zörejektől kezdve a kedves, vidám dalokon át a szerelmes, melankolikus dallamokig sokfélét csinálhat. Ezért szerettem nagyon a filmzenei kirándulásokat. A legtöbb filmzenét Bujtor bátyámmal készítettük, teljes egyetértésben. Ő mondta el, milyent szeretne, és ha csak forgatta a szemét, akkor újraírtam, amikor pedig azt mondta, hogy „na, erre gondoltam”, akkor mehetett.

Voltak szakmai vitáik? Minden megnyilvánulásból az érződik, hogy a három testvér három erőteljes egyéniségként nagyon harmonikus kapcsolatban volt egymással.

Nem is éreztem át igazán, hogy miben vagyok, milyen légkörben van az én családom. A Mester utca 1-ben laktunk, egy kis lakásban – gyerekként a villamos ütközőjén ültem, ezt hívták „tujázásnak”, anyám persze nem örült neki – és a vacsora közben bátyám szavalt háromnegyed órányi József Attilát. Ezek fantasztikus dolgok voltak. Sajnos, a lehetőségekhez képest nem annyit voltunk együtt, amennyit lehettünk volna, mert mindannyian munkamániások voltunk. Volt idő, hogy Zoltán bátyámat minden nap átvitték Szlovákiába, a Szindbád forgatására, este meg játszott a Vígszínházban. A filmezések általában nem stúdiókban voltak, hanem nagyon sok vidéki helyszínen és külföldön, tehát nem nagyon volt találkozási pont. Persze, ünnepekkor mindenki otthon volt.

Mégis egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy sajnálja, hogy nem írt még több zenét, dolgozhatott volna ennél többet is. Hova fért volna még több? Honnan ez a hiányérzet?

Általában a racionalitás azt kívánja, hogy az ember úgy szerezzen zenét, hogy annak megfelelő feldolgozási háttere van: írunk egy dalt és azt fölvesszük, majd egy lemezre kerül. A lemezeladások elkezdtek csappanni, a fekete-lemez korában nálunk az aranylemez ötvenezres példányszámot jelentett, ami most, a CD korában, kétezernek felel meg. Amikor azt mondom, hogy

többet szerettem volna írni, az én kreatív hiányérzetem szólal meg.

Ha nem is tudok eladni egy dalt, csak megcsinálni, már az is jó, mert maga a kreatív munka, a zeneszerzés, a szövegírás érdekel nagyon. 2018-ban például a Fővárosi Önkormányzat meghirdetett egy Budapest-pályázatot, melyre olyan dalokat vártak, amelyek a fővárosról szóltak. A fiatalok közül is elég sokan írtak dalokat és én is beszálltam. Imádom ezt a várost, én egy ilyen pesti srác vagyok. Édesapám hároméves koromban már vitt Fradi meccsre, a nyakában ültem a B-középben, állóhelyen és különben is, minden dolog, ami Budapesthez kötődik, az nekem nagyon fontos. Írtam egy I love Budapest című dalt, ami végül második lett, Radics Gigi nyerte az első helyet, de nem is ez számít, hanem, hogy kihívás volt, örültem, hogy írhatok.

Most, a pandémia idején mi történik, mit lehet csinálni?

Szerencsére még mindig negatívak a teszt-eredményeim, és most otthonülős időszak van. Az időm nagy részét a feleségemmel és a kislányommal töltöm, van egy teraszunk, ahol néha barátokat tudunk fogadni a szabadban, tehát tulajdonképpen családi élet zajlik. Megvannak a maga erényei ennek is, de most már ki akarunk menni, de még mindig nem lehet sehol leülni egy jót beszélgetni. Ezért is járunk be ide, az irodába.

Létezik néhány stúdió, ahol dolgoznak zenekarok, de nem lehet könnyű közönség nélkül játszani. Ha visszagondol a rengeteg koncertre, hol volt a legnagyobb közönsége?

Van néhány ilyen kezdeményezés, hogy berendeztek kisebb stúdiókat és streamelik a felvételeket, nagyon jónak tartom ezt, de

közönség nélkül katasztrofális játszani.

Hála Istennek sikerült nagy fesztiválokon, nagy koncerteken részt venni, és volt pár kiugróan nagy koncertünk. Például ősszel múlt huszadik éve, hogy a Népstadionban megtartottuk az Illés–Metro–Omega koncertet, ahol hetvenkilenc ezer ember volt. Szintén voltunk néhány fesztivál jellegű koncerten, például az LGT-vel Angliában, a Lincoln Fesztiválon, ami egy négynapos gyülekezet volt, ott hatvanezer ember hallgatott minket. De Kelet-Berlinben az Alexander-platzon játszottunk a proletárdiktatúra idején, és ott is volt legalább hatvan-hetvenezer ember. Az egy ingyenes rendezvény volt, iszonyú tömeggel. Majdnem politikai rumli lett belőle, mert a közelben fellépő Alexandrov együttesnél – ami egyébként egy fantasztikus orosz produkció – harminc-negyven ember kószált a színpad előtt, majdnem mindenki minket hallgatott és szinte probléma lett belőle. Szóval, volt sok ilyen nagyon sokemberes jelenet, de az igazi zenész nem így gondolkodik: az igazi zenésznek egy ötvenfős klubban ugyanolyan, ha nem még jobb élménye van a játékról, a zenélésről, mint nagy koncerten. Mi nem tettünk soha különbséget a nagyon kicsi és a nagyon nagy között, mert a zenélés jó dolog.

A családból a két nagyobbik testvér munkaeszköze, kenyere a magyar nyelv volt, ám egy zenész nemzetközi „fülbemászóból”, a zenéből él. A rengeteg külföldi turné során sosem merült föl, hogy esetleg kint maradna?

Voltak ajánlataim. Huszonegy éves koromban kikerültem Németországba, Svájcba, Ausztriába egy show-zenekarral, élőzenés klubokban játszani. Tizenhat hónapig voltunk kint, nagyon élveztem. Ott meg is kerestek két menő zenekarból, komoly pénzt ígértek. Az ember lehet, hogy nem érzi magát anyagilag biztonságban itthon, és lehet, hogy külföldön nagyobb pénzek vannak, de nekem a magyar közeg nagyon fontos. Egyébként néhány magyar zenész semmivel sem volt rosszabb, mint a sztárzenészek Angliában, Amerikában, sőt!

Legfeljebb mások voltak a technikai feltételek.

Igen, és persze maga a közeg nagyon fontos. Elképzelhető, hogy ezzel a tudással sok helyen megfelelhettem volna, de nem kerestem a lehetőséget, mert nekem a család, a haverok, a pesti humor, minden ideköt, ezért ezeket az ajánlatokat elhessegettem és hazajöttem. Le is kopogom bal kézzel, alulról az asztalon, hogy azt hiszem, ez jól sikerült.

Az indulás óta több korszak is váltotta egymást, a zenész szakmában is sok minden megváltozott. Hol tart most a rockzenei szakma? Mit csinálnak másképpen a mai fiatalok?

Nagyon sok nagyon jó fiatal zenész srác van. Populáris zenekarok is vannak nagyon jók. Azt mondom, hogy a zenei irányzatok változtak meg és a hogyan, milyen módon zenélünk lett nagyon más. Másfajta módon közelítik meg például a ritmizációt: bekerül egy DJ a zenekarba, aki beleteker a ritmusba, párhuzamosan játszik a gitárossal. Ez a takk-jeles működés kötöttebbé teszi a zenélést és kicsit gépiesebbnek tűnik ettől. Ezzel szemben számomra az improvizáció, a szabad játék nagyon fontos.

Több területen is érzékelhető, hogy a technikai fejlődéssel a mesterségbeli tudás csökken. Ez a zenére is igaz?

Én ezt úgy érzem, hogy ma kisebb a kihívás, mint amikor mi gyerekek voltunk. Mi mindenképpen ki akartunk törni valamiből, előre akartunk menni és szívtunk magunkba mindent. Gondolom, a diplomás szakmákban is jobban rástartoltak az emberek akkor, akárcsak a művészetekben. Ma viszont, éppen amiatt, hogy a technika nagyon előrehaladott, elkényelmesedtünk. 

Ajánljuk még:

„ELTANÁCSOLTAK A VÍVÁSTÓL IS, MERT DUCI VOLTAM” – INTERJÚNK NAGY TÍMEA OLIMPIAI BAJNOK VÍVÓVAL

„ISTEN NÉLKÜL NEM ÉRDEMES SZÍNÉSZNEK LENNI” – INTERJÚ EPERJES KÁROLLYAL

„TUD BÁNTANI, HA AZONOSÍTANAK AZ ÍRÁSAIMMAL” – INTERJÚ GRECSÓ KRISZTIÁNNAL