„Eltanácsoltak a vívástól is, mert duci voltam” – interjúnk Nagy Tímea olimpiai bajnok vívóval

Az elmúlt tíz évben, amióta a versenysportot befejezted és a sportszervezésben dolgozol, számodra miben változott az élet?

A Vívószövetség alelnöke is vagyok, úgy érzem, hogy ott megy a szekér, kevesebb a feladat, mint a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületében, ahol olyan gyerekekhez kell szólnunk, akik vagy még nem találták meg azt az utat, vagy csak lelkesíteni kell őket, hogy a megálmodott célt elérjék. Nem kifejezetten én, hanem mi, akik itt a Halhatatlanokban be tudjuk ezt mutatni. Ha elmész egy középiskolába és az előadásod végén akárcsak egy gyerek is elkezd gondolkozni azon, hogy holnap reggel megcsinálja azt a két fekvőtámaszt, amitől lehet, hogy teljesen megváltozik az élete, már volt értelme a példánknak. Ez nemcsak a sportra igaz, hanem egy házi feladatra, egy matekpéldára ugyanúgy. Iszonyúan hiszek ebben a küldetésben. Huszonegyen vagyunk, bízom benne, hogy a középiskolások gondolkodásán tudunk változtatni, amikor tudunk menni, csak most, a járványhelyzet miatt ez nehezebb.

Nagyon fontos ez a népszerűsítő munka, amit végeztek, valószínű, hogy nem is ismerjük eléggé a sportolóinkat. Nem biztos, hogy egy Benedek Tibort akkor kell megismernünk jobban, amikor már gyertyát gyújtunk neki.

Pontosan ugyanezt mondom mindenkinek. Benedek Tibornak azt a mondatát, hogy „Mindig én akartam jobban” ki kéne írni nagy betűkkel iskolák, edzőtermek falaira. Ezért találtam ki, hogy a Halhatatlanokról 3D-s múzeumot létesítsünk az interneten, ahol a gyermekek tudják nézni, követni őket. Most már az online világ a realitás.

A saját gyerekeimnek nehezebben tudom ezt átadni, mert anya vagyok és nem is gondolom, hogy mindig piszkálnom kéne őket a saját példámmal. Velük ritkán beszélek arról, ahogyan én csináltam, csakis akkor, ha kicsit meg tudom erősíteni őket valamiben, vagy ha kérdezik. Évente egyszer talán.

Kérdeznek egyébként?

Nem igazán. Egyszer-egyszer megkérdezik, de nem faggatnak.

Nyilván, hozzászoktak, hogy az interneten mindent megtalálnak a sportsikereidről.

De nem nézik. Nagyon érdekes volt, hogy most, a koronavírus idején, amikor a televízió visszajátszotta az olimpiákat, én megnéztem, mert nagyon régen láttam ezeket a felvételeket és jó érzés volt úgy nézni vissza, hogy már három gyerekem van. Elkezdtük nézni együtt, majd Csanád egyszer csak elsurrant, Csenge egy darabig nézte, de közbe telefonozott, Luca lányom viszont ott drukkolt és izgult, hogy esetleg nem úgy lesz, mint azt tudjuk, hogy volt. Szóval, annyira mások a gyerekek.

22–18–17: sormintában érkeztek a gyereket: egy érem, egy gyerek, még egy érem, még egy gyerek. Nem kis dolog egy egyéni műfajban sikeres versenysportoló számára.

Két gyerek nem fér bele egy olimpiai ciklusba, legalábbis én biztos nem tudtam volna utolérni magam se súlyban, se felkészülésben.

Mindhárom gyerek sportol. Hogy alakult a sportágválasztás?

Mindhárman úszóóvodába jártak, mert nem szerettem volna azon aggódni a Balatonon, hogy fenn tudnak-e maradni a vízen. Ott tanultak meg úszni, aztán Csengénél nem volt kérdés, hogy vízilabdázó szeretne lenni, Luca esetében volt egy kétéves kilengés a vívás felé, majd azt mondta, hogy ez nem az ő útja és végül a vízilabdánál kötött ki, Csanád pedig focizott, de aztán ő is visszaszokott a vízilabdára. Így most mindhárman vízilabdáznak.

Azért is érdekes ez, mert kézenfekvő volna, hogy a családi mintát kövessék. Viszont a te életedbe sem családi minta alapján került be a vívás, hanem egy szerelem hozománya.

Így igaz,

nem egy sportágválasztón döntöttem el, hogy szeretnék vívó lenni, hanem annak a bizonyos fiúnak szerettem volna megfelelni.

A szerelem elmúlt, a vívás viszont maradt, ráadásul úgy, hogy a sikerek nem is jöttek olyan könnyen. Rengeteg munka van abban az impozáns 30 évnyi teljesítményben, ami a világ élvonalába emelt. Mi motivált erre a kitartó munkára? Az alkati szívósságnak, a belső drukknak vagy a külső ösztönzésnek volt nagyobb szerepe a sikerekben?

Nehéz ezt így megfogalmazni, mert már gyerekkoromban is látszott, hogy elmegyek a végletekig, ha el akarom érni a kitűzött célomat. Például, ha előttem volt egy grillcsirke, én nemcsak a szárnyát vagy a combját, hanem az egészet megettem. Addig gyepáltam magam, míg fulladásig bekajáltam, és ez mindennel így volt. Ha barna szerettem volna lenni, akkor inkább kifeküdtem tizenhat órára, mert én barna akartam lenni. Tehát én a végletekig elmegyek, akár saját magamat is sanyargatva, ha azt a bizonyos célt el akarom érni.

A vívásban kicsit nehezen jöttek az eredmények. Eltanácsoltak a vívástól is, mivel eléggé duci voltam, nem igazán éreztem a ritmust. Szerencsére volt egy képesség, ami viszont megvolt bennem, és azt az edzőm, Pista bácsi észre is vette: hogy iszonyúan akarok, nem látok akadályokat magam körül.

Akkor ez belső késztetés, nem a külső elvárások eredménye.

Igen, ilyen vagyok. Nekem hiába mondták volna anyukámék, hogy tanuljak meg oroszul, mert engem nem érdekelt az orosz, de ha azt mondják, hogy fussam le a maratont, kihívásnak gondoltam volna és azt biztos, hogy megcsináltam volna. Így fogtam fel a vívást is: ha már a szerelem nem jött össze, én akkor is már beletettem egy hónapot, és hogyha egy hónapot beleteszek valamilyen munkába, akkor azért már szeretném kivenni a jutalmamat akár 20-30 év múlva is.

Azért az egy hónap nem egy nagyon komoly időtáv felnőtt szemmel, és az is ritka, hogy gyerekfejjel valaki ilyen okból folytasson egy nem is olyan könnyű sportot.

Persze, én sem úgy terveztem, hogy majd 30 év múlva kapom meg a jutalmamat, úgy fél évben gondolkodtam. De pont ez a fontos, és ebben kiemelkedőnek gondolom a Halhatatlanok szerepét, át kell adnunk az érzést, hogy ha valamit el akarok érni, azért tenni kell. Nem biztos, hogy fél év múlva kapom meg, az sem biztos, hogy öt év múlva, lehet, hogy csak ötvenévesen – soha nem lehet tudni, de hinni kell abban, hogy a kitartás meghozza eredményét.

Nem is az éremtől lesz az ember gazdag, hanem az oda vezető úttól.

Az érem az már csak hab a tortán. Nagyon sok sportoló, aki nem lett érmes, boldogan emlékszik vissza arra a 10-20-30 évre a pályafutásából. Az ő személyisége ugyanolyan gazdag, hiszen együtt csináltuk végig.

Apropó személyiség: ha egy sporttevékenység ilyen intenzitással tölti ki valakinek az életét, nyilván visszahat a sportoló személyiségére is. Nálad az egyéni sport, a vívás szerencsésen találkozik egy belső hajtóerővel. Hogyan hatott ez a te személyiségedre? Miben változtál a vívás hatására?

Azt megtanultam, hogy magamra számíthatok: én meg kell, hogy tudjak oldani mindent. Legyen az egy csapnak a kicserélése, egy bevásárlás vagy egy család fenntartása. Köztudott, hogy én három gyereket nevelek már nagyon régóta, és ennek a logisztikája nagy kihívás volt. Most már kevésbé nehéz, mert eléggé önállóak. Most viszont a munkahelyemen nagyon nehezen élem meg, hogy nem én irányítom a feladatokat, hanem várnom kell döntésekre, engedélyekre.

Nagyon nyíltan beszéltél a váltásokról, beleértve a válásodat is. Azt gondolnánk, hogy éppen az ilyen nők nem szoktak elválni. Ha végignézzük az életpályádat, minden olyan kerek és tökéletes: kiváló sporteredmények, sikerekből is a „leg”-eket érted el, három gyönyörű gyermek, akik ugyancsak sportolnak és akiket egy csinos, gyönyörű és sikeres anyuka nevelt. Mindenki erre vágyik. Mi több kellhet még ennél?

Ennél egy dologgal kell több: az, hogy amikor az ember hazamegy, védelmet és biztonságot találjon a családban. Nekem ez nincs meg, mert nincs társam. A szüleim élnek, vannak barátaim, ők ott vannak mellettem, bár nyilván egy társ hiányát nem tudják pótolni. Viszont úgy vagyok vele, hogy amit kapok az élettől, abból kell a legjobbat kihozni, tehát, ha én ezt kaptam, akkor ezt elfogadom, ezzel élek. Még a média felé is fölvállalom magam teljes mértékben, ha kudarc ér, azt is vállalom, nem szeretek olyan képet festeni magamról, mintha minden hiper-szuper lenne ebben az életben. Talán ez az, amiért én boldog vagyok.

A legjobb példa, hogy most regisztráltam életemben először a Facebookra, kizárólag azért, hogy a Halhatatlanokat tudjam népszerűsíteni. Majd reggel fölhívott a barátnőm és számonkérte, hogy miért írom ki, hogy egyedülálló vagyok, mondván, hogy azt nem szokták kiírni, mert ciki. De ha egyszer én az vagyok! Nem szégyellem, nincs mit szégyellni. Ez vagyok én: a mackós járásommal, ezzel a hanggal, ezzel az arccal, ezzel a személyiséggel és ezzel az élethelyzettel. Nem szeretném megjátszani magam. Valószínű, ha megjátszanám, nem lenne elég erőm ahhoz, hogy meglépjem azokat a lépéseket, amelyek előre visznek.

Valahol azt nyilatkoztad, hogy „szeretnék még szerelmesen csókolózni”.

Így igaz, de nyilván nem írja felül a család elsőbbségét. Idős szüleim vannak, remélem, még nagyon sokáig velünk lesznek. Nekem a család mindenekfelett való, aztán jövök én. Ha minden rendben van, akkor én nagyon szeretném, ha nem egyedül kellene megöregednem. Ha kirepülnek a gyerekek, az ember kicsit magányossá válik még akkor is, ha nagymama lesz. Ha érkezik, érkezik, ha nem, nem. Nem hiszem, hogy ezen múlik majd a boldog öregkorom, hiszen a legfőbb feladatom a nagymama szerep lesz, nem kérdés.

A pályád során sem merült fel soha a hiteltelenség kérdése, de, a sportban nem is nagyon lehet hazudni, nem igaz?

A sportban nem túl jó dolog hazudni, mert visszanyal a fagyi. Ha kamuedzéseket csinálsz, és nem végzed el a munkát, az versenyen visszaköszön. Én megtanultam, hogy amit teszek, azzal tudok majd dolgozni, és így vagyok ezzel az életben is: ez vagyok én, ezt én vállalom és ezzel tudok élni. Márpedig az ember szeretne boldogan élni, és nekem semmi bajom sincs a világgal.

Valóban, az arcodra van írva, hogy boldog vagy és sokszor te magad is ezt nyilatkoztad.

Igen, tényleg így van, nem érdekelnek a sztereotípiák.

A sportsikerekben, a módszeres felkészülésben a szülőknek is nagy szerepük van gyermekkorban, nem elegendő a gyerek elhatározása.

Szerintem a sportban az edzőnek nagyobb szerepe van, mint a szülőnek. A szülőnek a támogatásban van szerepe, nem a motivációban. A motivációt a gyerek az edzésen, az edző által szerzi meg, amikor viszont nem sikerül valami, nagyon fontos a támogatás: hogy otthon megcirógassák inkább, ne megszidják. Az én anyukám soha egy szót nem szólt. Mindig adott egy puszit és megkérdezte, hogy mit főzhet. Minden itthoni versenyemre kijött, és mindig elbújt az oszlop mögött, mert nem bírta nézni. Nem is beszéltünk verseny közben, csak azt tudtam, hogy az oszlop mögött anyukám áll és időnként kinéz. Az edző viszont nagyon fontos, amikor elhagy minden erőd fizikailag vagy mentálisan is. Akkor meghatározó, hogy milyen olyan mondatot tud mondani, ami újra lendületbe hoz.

Mi volt számodra „ilyen” mondat?

Nem volt sok, mert elég magamnak való voltam, de amikor ’96-ban az Atlantai Olimpia nem sikerült, kiestem, arra emlékszem, hogy amikor raktam be a pengét a zsákba, volt aki hangosan kritizált, a mesterem, Udvarhelyi Gábor csak odajött és megsimogatta a fejemet. Eltelt két vagy három hét, és fölhívott az edzőm telefonon és csak ennyit mondott: „Figyelj, Titi, nekem a mai napig te vagy a világon az egyik legjobb vívó.” Ez a mondat, ez úgy kihozott abból a sötétségből, amibe kerültem, hogy lementem másnap iskolázni. Ha ezt akkor ő nem mondja nekem, akkor hiába mondta volna az anyu, hogy én vagyok a legjobb, nem mentem volna vissza vívni. Ez a mondat hozott vissza, és neki köszönhetem, hogy utána lettek még eredmények.

Volt akkoriban egy nagy barátság is az életedben, ami ilyentájt szünetelt egy kicsit.

Így igaz: Móna Pista bácsi. Úgy kell elképzelni a barátságot, mint amikor egymás nélkül nem tudnak előrejutni a felek, de azért vannak viták. Ez az egyéves vita pont az atlantai kudarc után következett. Azt az érzést nem kívánom senkinek. Úgy éreztem, hogy a hitemet vesztettem el, úgy gondoltam, csak egy átlagos vívó vagyok.

Nem lehetett könnyű felállni ebből a kudarcból.

Nemcsak ezzel a mondattal segített a mesterem, de utána ugyanúgy dolgozott velem, egy pillanatig sem éreztette, hogy csalódott volna. Az edzések közben nagyon finoman utalt rá, hogy miket csináltam rosszul, például

túlságosan beengedtem a médiát az életembe, tehát szerettem szerepelni. Miközben nekem nem szerepelnem kellett volna, hanem edzeni.

Szóval tükröt tartott elém, és amiket mondott, én megfogadtam, közben pedig elkezdtem pszichológushoz járni, Vura Mártához, akivel ugyancsak baráti viszony alakult ki.

Közben születtek a gyerekek, ráadásul nagy súllyal és mindegyiknél sokat híztál a várandósság idején. Hogy sikerült visszanyerned a formádat?

A gyerekek segítettek, mert elég fárasztó időszak volt, sok éjszakázással és potyogtak is le a kilók, de azért 12-13 kg megakadt rajtam. Ennyit viszont már fogyókúrával simán le lehet adni. Arra az egyre kellett figyelnem, hogy a tej ne menjen el a fogyókúra miatt, ezért amikor picit apadt, mindig visszaálltam a normál étrendhez.

Milyen diéta vált be neked?

Én délig ettem, déltől nem ettem. Utána ezt csináltam tizenvalahány évig. Most már nem volnék elég erős egy ilyen diétához.

A legtöbb duci kislány bármennyire is csinosra fogyókúrázza magát, fejben egész életében fogyókúrázik. Benned is volt ilyen tartás?

Duci kislányként születtem, végigfogyókúráztam a középiskolát. Nem tudok úgy élni, hogy csak egy picit mindenből. Ha úgy kívánom, megeszem a három tábla csokit is, még 11:55-kor is megeszem az utolsó táblát, de 12:00 után már nem eszem egy kockát sem, mert akkor nem tudom megállni. Nekem a mai napig oda kell figyelnem a súlyomra, mert ha én annyit ennék, amennyit szeretnék... Karácsonykor például meghíztam öt kilót, mert ilyenkor nem vagyok hajlandó diétázni: a moszkauer, a bejgli és a különböző nyamnyamok az ünnep része. Erre mondta Balczó András, hogy az akaraterőt is kell pihentetni. Egyébként ez tényleg így van: amikor az ember heteken keresztül keményen edz, muszáj kikapcsoljon egy pillanatra, mert nem vagyunk robotok. Akkor nyugodt szívvel kell pihenni.

Ez az intenzitás egyszerre jelentett mindent vagy semmit és azt is, hogy valójában az egyszerű szabályok váltak be. A mostani munkádban is segít ez a fajta feszesség?

Biztos, hogy segít, hiszen nem szeretem görgetni magam előtt a tennivalókat. Szeretem azonnal megoldani a kapott feladatokat vagy legalábbis a lehető leggyorsabban, nem érzem jól magam, ha tudom, hogy maradt még olvasatlan e-mailem, amikor eljövök a munkahelyemről. Most is vannak ilyenek, és nyomasztanak is. Ezt biztos, hogy a sportból hozom: ott nem tudtam volna azt megcsinálni, hogy edzek ma kétszer fél órát és majd holnap bepótolom, edzek kétszer két órát. Ilyen nincs.

Jelenleg mi a legnagyobb kihívás számodra?

A gyerekek, ők életre szóló projekt: én értük élek. Azért vagyok, hogy elindítsam az életüket, segítsem őket.

Mindezek mellett van egy jószolgálati nagyköveti feladatom is az életben, a Barnahus Hungary-val dolgozom együtt a szexuálisan bántalmazott gyerekek védelmében. Ők egy izlandi modellt hoztak be Magyarországra, amelynek lényege, hogy a traumát átélt gyermekeket tehermentesítsék a trauma feldolgozásában.

Hogy kell elképzelni a jószolgálati nagykövetként végzett munkát?

Létezik egy Barnahus-ház, és szeretnénk, ha Magyarországon több helyen is létesülne ilyen védett környezet. Ehhez sok minden kell, nagyon az elején járunk még. Sokan óvtak engem ettől a feladattól, mert nagyon kényes téma, de úgy gondolom, hogy iszonyúan fontos, amit csinálunk: ha csak egyetlen gyermek életét is megkönnyítjük azáltal, hogy nem kell újra átélnie a traumákat, akkor volt értelme. Az izlandi kimutatások szerint amióta ezt a módszert alkalmazzák, a bántalmazások is lényeges mértékben visszaszorultak.

Min dolgozol most a Duna Arénában és a Hajós Alfréd uszodában?

Arra készülünk, hogy májusban itt vizes Európa-bajnokság, utána pedig Masters lesz. Előző évben is készültünk rá, de akkor elmaradt.  Egy sportolónak rettenetesen nehéz a felkészülést újrakezdeni, de egy rendezvényszervezést is nehéz elölről kezdeni.

Ilyen helyzetben még nem voltunk. Hogy lehet újra felvenni a tempót, újrakalibrálni a teljesítményét egy mostani aktív sportolónak?

A fiatalok szerintem átlépnek ezen és folytatják, de egy olyan sportoló számára, aki élete utolsó olimpiájára készült, minden nap gyilkos. Vagy meggyőzi magát, hogy fókuszáljon még erre az utolsó felkészülésre, vagy – ahogy sok sportolóról halljuk – föláll, abbahagyja.

Könnyebb azoknak a sportolóknak, akik már bizonyítottak?

Ez nem így működik.

Egy sportolónak nem az számít, hogy milyen eredményt ért el, 

különben nem tudná motiválni magát minden nap még jobb teljesítményre.

Van olyan mondatod, ami saját hitvallásod sommázata lehetne?

Akkor tud az ember valamit elérni, ha ő akarja jobban. Nem én mondtam, Benedek Tibié a mondat, de pontosan, százhúsz százalékig tudok ezzel azonosulni. Azt szeretném, hogy ezt tanulják meg a fiatalok, így működik az élet: ha kicsit több munkát tesznek bele valamibe, annak mindig megvan az eredménye.