„Isten nélkül nem érdemes színésznek lenni” – Interjú Eperjes Károllyal

Kult

„Isten nélkül nem érdemes színésznek lenni” – Interjú Eperjes Károllyal

„Az identitásomnak megfelelően élek: keresztény apa vagyok Magyarországon, magyarul, színészként, mindenkiért” – vallja Eperjes Károly, Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színművész. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagjával hitről, gyereknevelésről és színészi munkáról is beszélgettünk.

Intenzív érzelmi munka a színpadon és a vásznon egyaránt: ez jellemzi Eperjes Károly egész életművét. Hogyan készül fel egy szerepre?

Először elolvasom a forgatókönyvet, és amennyiben a feladattal egyetértek és bízom a rendezőben, elvállalom, majd a rendezővel megbeszélve elkezdődik a felkészülés. Bizonyos esetekben kell fizikai, szellemi és lelki felkészülés is – ez a karakter függvénye. Például A Hídember kapcsán mindhárom felkészülést nagyon intenzíven, élesen kellett végezni: fizikailag le kellett fogyni a fiatalkor miatt, a lovaglást nagyon jó szintre kellett hozni és fel kellett készülnöm ebből a fantasztikus szellemiségből. Lelkileg öt nagy karakterrésze volt: más volt az elején, amikor egy liberális világfiú volt, más volt a végén, amikor már egy érett, megtért, de idegileg megroppant ember volt – tehát ez a szerep bonyolultabb fölkészülést igényelt. Mondjuk a Csapd le, csacsi!-hoz egyszerűbb készülés is elegendő volt.

Volt olyan szerep, amit azért utasított vissza, mert úgy érezte, hogy nem testhezálló?

Olyan szerep volt, amit azért nem vállaltam, mert nem éreztem azt a bizalmat, hogy ezzel szolgálni tudjuk a művészetet és az emberiséget. De mondhatnám azt is, hogy ha az egész mű nem az Isten dicsőségére, az emberek javára és a lelkek üdvére készül, akkor – még, ha nagyon jó is a karakter, a feladat – az ember azt visszautasítja.

 Általánosságban „az ember” vagy Eperjes Károly?

Ez személyiségfüggő. Én ilyen vagyok. Van, aki megszeret ezért, van, aki utál. Reméljük, hogy többen megszeretnek és kevesebben utálnak.

Valóban, színművészként is, civil kiállásában is megosztó személyiség, hiszen rendszerint nagyon markáns véleményt fogalmaz meg, és ezt nyilvánosan felvállalja. Nem a középutas megoldások híve. Hogy éli meg ezt a mindennapokban?

Pedig az arany középút mindegyikünknek vágyott feladat. Ám igyekszem az identitásomnak megfelelően élni, ami pedig a következő: keresztény apa vagyok Magyarországon, magyarul színészként, mindenkiért.

A kereszténységet a családból hozza. Mindig ennyire erős volt az életében vagy ez inkább felnőttkori vallásosság?

Családból hozom, de kamaszkoromban elbillent negatív irányba, és amolyan „liberális keresztény” voltam. Ilyen persze nincs, mert aki liberális, az nem keresztény, aki csak külsőségekben éli meg a kereszténységét, nem pedig vertikumában, az szerintem nem igazi keresztény. Aki csak vallásos, még csak külsőséges, ami igazán lényeges, az a hit. Az sem mindegy, hogy miben, s főleg kiben hisz az ember.

 
Juhász Éva/Pesti Magyar Színház

Igen családiasan beszélgethet a Jóistennel. Többször is hallhattuk már, hogy Szűz Máriát egészen közvetlenül úgy emlegeti, hogy „a mama”. Hogyan segít a megélt vallásosság a művészembernek az alkotásban?

Egyre jobban. Isten kegyelméből eljuthattam arra a szintre, hogy rádöbbenhettem: enélkül szerintem nem nagyon érdemes színésznek lenni. Nemcsak színésznek, hanem orvosnak se, tanárnak se, apának, anyának, gyereknek, menedzsernek, gazdálkodónak stb. sem érdemes lenni. Azt mondta nekünk Major tanár úr a Színművészetin, hogy minden szerepnek meg kell találni a fixa ideáját, és azt tűzön-vízen keresztül követni kell a szituációban. Pont ez a keresztény embernek a feladata. Nekünk fixa ideánk Jézus Krisztus. Ha színészként kapok egy negatív szerepet, akkor tudom, hogy nem magamat kell eljátszanom, hanem annak a karakternek van egy fixa ideája, és az a feladatom, öncélú kritika nélkül.

Mondjuk például egy Eldorádóban?

Az Eldorádóban van egy öntörvényű nagyapa, szemben a nagyanyával, aki egyetemes, azaz keresztény. De például nem is tudtam volna eljátszani Széchenyi fázisait, ha nincs meg ez az egyetemes irányba hívó és küzdő alapom. Vagy ott van például a munkásőr (Csapd le csacsi!), aki a materiális értékekben hisz, a maga módján ugyan lehet igaza, sőt, van is, de nekem mint színésznek kötelességem az ő fixa ideáját helyesen képviselni.

 
Juhász Éva/Pesti Magyar Színház

Ezek nem könnyű szerepek.

De nagyon jók! Az ember nem tehetséget kap az Istentől, hanem képességet. Ezért fontos a család, az iskola, az egyetem, a templom, a színház, a mozi, hogy felismerjük és felelősségteljesen képezzük a talentumainkat. A képesség ugyanis talentum, s annak jó kifejtése a tehetség. A képesség nem kifejtése a tehetségtelenség. A képesség öntörvényű kifejtése pedig a gonoszság, tehát amikor a képességeinket nem az Isten dicsőségére, az emberek javára és a lelkek üdvére végezzük, az bizony sajnos gonoszság.

„Szívre nevelni kell, az agyra okítani. A kettő együtt a tanítás” – idézem a neveléssel, tanítással kapcsolatos hitvallását. Hogyan kell a mostani ifjú generációt nevelni és okítani, hogy a lehető legjobban ki tudja bontakoztatni képességeit?

Pedagógusgyerek vagyok, tehát komolyan kell vennem, mert a szívre nevelni kell, az agyra pedig okítani: a kettő együtt a tanítás. A tanítványokat sem úgy hívták, hogy „nevelmények” vagy „okítmányok”. A morális alapokra kell építeni a tudást, nem pedig kósza „értékekre”, különben momentán lesz a gyerek és nem örök életre igyekvő.

 

 
Juhász Éva/Pesti Magyar Színház
 

Mi van azokkal a fiatalokkal, akik nem vallásos közegből érkeznek? A színészképzésben például meg lehet-e változtatni az értékrendjüket, lehet-e konzervatív értékekre nevelni őket?

Ha szabad azt mondanom, a konzervatív helyett jobban szeretem az egyetemes érték kifejezést. Ugyanis tanítani csak így szabad őket. A korábbi osztályunknál diploma környékére talán egy kis hányada volt, aki felfogta ezen értékeket és így is próbál élni, dolgozni. Sajnos, a nagyobb részén még nem nagyon látszik, és van olyan is, aki még mindig mindenáron eltolja magától. Tehát, már észrevette és mégse…

Azt mondják, ezen értékrend mindig a nehezebb út.

Látszólag. Úgy tűnik, a könnyebb út az a szabados élet. A tanárnak viszont – ha hiteles – van rá esélye, hogy a gyerekek közül jó pár lélekhez elér a tanítása és ők egyéniségből személyiséggé válhatnak. Ez a legnagyobb feladata a tanításnak, hogy a születésükkor hozott egyéniségből személyiséggé váljanak a tanítványok. Ezzel valósul meg a szív-agy harmónia és a személyiség mindig igyekszik a jó és rossz közül a jó mellett dönteni. Ez a tanítás lényege.

Az, hogy az eddigi életművéből mely pillanatokat szereti jobban a közönség, az már kiderült. Önnek melyek a kedvenc munkái saját pályájáról?

Mindegyiket szeretem, mert az én „gyerekeim”. A Jóisten, a rendezők és a kollégák segítettek abban, hogy mindegyiket szeressem. Van, amire utólag azt mondom, hogy kár volt elvállalni, olyan is van, amire azt mondom, hogy te Jóisten, hogyhogy én ezen a szinten tudtam szerepet eljátszani – hiszen én itt „vezetett” voltam…

Melyek voltak ezek a szerepek?

Az biztos, hogy az első Bereményi film, A tanítványok, ilyen. Mindig oda jutok, hogy azt nem tudnám még egyszer ezen a szinten megformálni. De ugyanilyen Schorm hadnagy figurája is a Redl ezredes című filmből, amelyben először dolgoztam Szabó Istvánnal. Szintén ilyen a 6:3 is, aztán amit a Gödrös Fricivel csináltunk, a Glamour és remélem, A Hídember is.

Ezekhez képest melyikeket nem kellett volna elvállalni?

Kettő is van, amit nem kellett volna elvállalni. Nem mondom meg. Mindenki kíváncsi rá, de nem bántom őket. És olyan film is van, amit utólag megbántam, hogy nem vállaltam el, szintén kettő.

Ezekről beszélhetünk?

Igen. Az egyik Szabó István filmje, amit aztán nem is csinált meg, a másik pedig egy Sára Sándor alkotás.

 
Juhász Éva/Pesti Magyar Színház

Kevés színész vállalja fel önkritikusan, hogy korábbi alakításait ma már másképpen játszaná. Eperjes Károlytól viszont ez sem meglepő kijelentés: „ma már másképp csinálnám”. Valóban van ilyen alakítás?

Persze, gyakran említettem, hogy az Eldorádóban, amikor megmondják, hogy kifosztották a standot, plusz erőt adtam egy közelibe és a tisztább erő több lett volna.

Ez a karakterből adódik vagy személyiség kérdése?

Ez egy olyan helyzetből fakad, hogy előbb vettünk fel egy közelit időszűke miatt. Hogy bebizonyítsam a rendezőnek és a stábnak, hogy meg tudom csinálni, olyan plusz erőt produkáltam, ami a később felvett előző jelenetből már nem harmonikusan következik.

Milyen viszonyban van a kritikával? Számít, figyel rá?

Van, akitől nagyon jól esik, van, akitől nem. A megértés kritikáját mindenki szereti, én is, a megértés elmulasztása viszont nagyon tud fájni, mint ahogy az agyonajnározás is. Sőt, az is, ha az ember valamit nagyon finoman csinált meg, és az esetleg annyira szokatlan, hogy a korszellem kiveti magából. De legeslegjobban az fáj, ha az ember utólag jön rá, és saját magával szemben lesz kritikus: „Én akkor miért nem voltam olyan, amilyen…?!”.

Sok rangos díjjal ismerte el a szakma kiváló alakításait. Mit jelentenek ezek a díjak?

A díj annyira fontos, amennyire nem rombolja le az ember személyiségét. Ha ettől jobb lesz, még merészebb lesz és felelősségteljesebb lesz – nem agyonnyomottan –, akkor jó a díj, de ha ettől elbizakodottá válik, akkor kár volt a díjért.

 
Juhász Éva/Pesti Magyar Színház
 

Volt olyan meghatározó munka, amely magán a művészen, a művész személyiségén változtatott?

Hál’ Isten akadt. Amikor például Molière-t játszottam, az Álszentek összeesküvéséből, ott sokkal jobban megértettem magát Molière-t és műveit. Vagy például Morus Szent Tamást, a politikusok védőszentjét százegyszer játszhattam, és ilyen volt Széchenyi is. Amikor ilyen rendkívüli embereket játszhatunk, az rajtunk is változtathat. Sajnos az Eldorádó nagypapája is változtatott rajtam, mert nem tudtam levenni a jelmezzel a szerepet és az Eldorádó Sanyi bácsijaként éltem a hétköznapjaimat is. Még

a fiam is féltékeny volt a filmbéli unokára, és utólag bevallotta, hogy fél évig félt tőlem. Pont akkor volt kiskamasz.

Azért elég gyakori, hogy a színész hazaviszi a szerepet, nem mindig tudja könnyedén levetni.

Sajnos igaz. Majdnem minden színész beleesik ebbe a csapdába – én mindenképpen. A mi pályánk nagy kihívása, hogy az ember nem akarja hazavinni a szerepét, és ezért kocsmákban, bárokban múlatja az időt, hogy mire hazamegy, ne legyen olyan feszült. De ez egy nagy önbecsapás, sajnos ezen én is átestem és sokan mások is, akik ebből a nyűgből még nem tudnak kijönni.

Gondolom, intenzív belső munkára van szükség ennek leküzdéséhez.

A szenvedélybetegségből – legyen az hírnév, dicsőség, alkohol, drog stb. – csak terápiával nem lehet kijönni. De úgy lehet, ha a szenvedély helyére annak orvosa kerül, az pedig a Jóisten. Tehát Nélküle nem lehet igazán változni.

A színházi világban mégis mintha kevesebben lennének azok a művészek, akik nyilvánosan is megvallják a hitüket.

Én ezt nem így látom. A színházi világban nagyjából ugyanannyi a hívő ember, mint például a tanárok vagy akár orvosok, mérnökök között... Nem látok nagy különbséget. Azt inkább tapasztalom, hogy a pénz, a média és a kapcsolati tőke mámorához közelebb álló embereknél gyengébb ez az arány.

Min dolgozik jelenleg?

Komáromban rendezésemben próbáljuk A vén bakancsos és fia, a huszár-t, most zártuk le a Kaposvári Egyetemen az osztályunk félévét, hamarosan indítjuk a következő félévet. Emellett előkészítjük az 1950-ben szétvert szerzetesrendekről szóló filmünket. Szeretnénk, hogy ez az Eucharisztikus Világtalálkozóra elkészüljön. Ebben a nehéz pandémiás helyzetben a remény hal meg utoljára. Ahogy édesanyám mondta: „Isten útjai kifürkészhetetlenek”.

Nyitókép: Juhász Éva/Pesti Magyar Színház

 Ajánljuk még:

„KELL A SZABADSÁG A FELHŐTLEN ALKOTÁSHOZ” – INTERJÚ SZEGEDI KATALIN MESEILLUSZTRÁTORRAL
„VAJDASÁGINAK LENNI A SEMMI ÉS A MINDEN EGYSZERRE” – INTERJÚ TERÉK ANNA KÖLTŐVEL
„AZ ŐSZINTESÉG A LEGÁTTÖRHETETLENEBB PÁNCÉL” – SZÁZ ÉVE SZÜLETETT MÉSZÖLY MIKLÓS

„Amikor minőségileg megemelnek a szakmában, emberileg is megpróbálsz felnőni hozzá” – Interjú Cserhalmi Györggyel

Az ötödik pecsét; 80 huszár; Psyché; Mephisto; Szirmok, virágok, koszorúk; Amerikai anzix; Drága besúgott barátaim; Végtelenben kettő – csupán néhány kiragadott pillanat egy tömény, témákban és sikerekben egyaránt gazdag művészi pályából. A reflexiók és önreflexiók folyamataira épülő színészi szakma kihívásairól és örömeiről, társadalmi és emberi vonatkozásairól beszélgettünk Cserhalmi György színművésszel, aki jelenleg kékkúti otthonából figyeli a világ járását.