„Megtanultam fegyelmezni a saját éleselméjűségemet” – beszélgetés Ferber Katalinnal

Hogyan kerül egy magyar közgazdász Japánba a ’90-es évek elején?

1993. március 15-én a saját halálom, vagyis az autoimmun betegségem végkifejlete elől menekültem el. Tehát nem arról van szó, hogy kicsit világot szerettem volna látni, hanem pánikszerűen menekültem. Ez az autoimmun betegség akkor már hetedik éve tartott, és meg is mondták az orvosok, hogy a következő roham végzetes lesz. Nagyon erős szteroid készítményt kaptam, és ennek annyi mellékhatása van, hogy az ebben a betegségben szenvedőknek nagyon nagy hányada a gyógyszer mellékhatásaiba hal bele. Megpályáztam jó sok állást, megkaptam kettőt: az egyik nagyon közel volt Magyarországhoz, az veszélyes – mondtam én –, mert könnyen haza lehet jönni. Úgyhogy Japánba mentem: ez volt a legmesszebb. Intellektuálisan és érzelmileg egy teljesen összetört ember voltam, amikor Japánba mentem, és úgy gondoltam, most itt a nulláról fogom felépíteni magam minden tekintetben.

Fotó: Roggs Fényképészet

Mit tudott akkoriban Japánról?

Semmit. Itthon felkerestem Japánt megjárt embereket, többnyire diplomatafeleségeket, akiktől körülbelül azt tudtam meg, hogy hol lehet cuki cipőket venni Tokióban. Másodszor mindenki a  a bonyolult írásrendszerüket emlegette, amit egyikőjük sem bírt megtanulni, tehát nem tanultak meg japánul. Hát erre így legyintettem magamban, hogy jó, bonyolult, de biztos mindenki beszél angolul.

Mi volt a legfontosabb fogódzó ebben az idegen környezetben?

A hátterem miatt semmi mást nem ismertem soha gyerekkorom óta, csak a teljesítményt. Én nem vagyok jó semmi másban. Abban viszont verhetetlen vagyok. Sokféle készségem és képességem volt fiatalkorom óta: sokáig hegedültem, abszolút hallásom van, pantomimeztem, sokféle dolgot tudtam csinálni. Amikor gyerek voltam, a két vagy három akkor még élő családtagom számára a teljesítmény minden mást felülíró volt. Például az egyik nagymamám nagyon szerette azt mondani, hogy „előbb a bizonyítás, és aztán a duma”. Ott, Japánban már nem volt érdekes, hogy milyen háttérből jöttem, az egyetlen egy dolog, ami viszont nagyon is számított, az a teljesítmény volt és nagyon gyorsan felismertem, hogy itt a kiváló teljesítményt szó nélkül elismerik.

Miként próbálta elfogadtatni magát ebben a teljesítményközpontú társadalomban?

41 éves voltam, amikor elmentem Japánba, és az addig hátam mögött levő két évtizedben másra se törekedtem, mint hogy elfogadtassam magam itthon, és ez nem sikerült. Totális kudarcot vallottam. Nem gondolom, hogy ez kizárólag a környezetem hibája volt. Én egy rendkívül makacs, állandóan kiabáló, hadonászó, elviselhetetlen perszóna voltam. Viszont nagyon tehetséges. Miután képtelen voltam megtanulni, hogyan tudom elfogadtatni másokkal a teljesítményt, ez egy kudarcsorozat volt, minden tekintetben. Japánban többet dolgoztam, mint bárki a környezetemben a helybeliek közül, pedig a japánok sem dolgoznak keveset. Nem egyszerűen egyetemi tanár voltam, hanem pedagógus, ami japán környezetben azért nem kis teljesítmény, mert egész más szociális értékrend közepette kellett ezt megvalósítani.

Fotó: Roggs Fényképészet

Egy nagyon idegen kultúrával való találkozáskor gyakran kultúrsokkot élünk át. Ön is érzett hasonlót Japánban az első időszakban?

Volt néhány nagyon kellemetlen jelenség, igen. Amikor harmadszor vettem sót cukor helyett a kávémba, mert nem tudtam elolvasni, mit ír a csomagoláson, az például nagyon kellemetlen. És akkor még nem mondtam semmit arról, hogy nem tudtam pálcikával enni: ott állt körülöttem a teljes vendéglői személyzet, és lélegzetüket visszafojtva nézték, hogy mit bénázok ott. Bennem meg fortyogott az éhség. Így ment el két hónap, amikor is mindennap becsomagoltam a bőröndöm, a tetejére tettem a visszamenetelre szóló érvényes repülőjegyemet és azt mondtam magamnak, hogy,

ha holnap is ugyanilyen nehéz lesz, mint ma volt, akkor hazamegyek.

Végül mégis maradt. Miért következett be a fordulópont?

Elmesélek egy történetet, ami segített megérteni, mit kell tennem, ha maradni akarok. Akkoriban nem volt internet, hát leveleket írtunk, légipostával adtuk fel. Megírtam egy rakás levelet és elindultam a postára, amit persze nem tudtam, hol van. Gondoltam, majd csak találok egyet. És akkor jött szembe egy anyuka két kicsi gyerekkel, én pedig nagy bátran odamentem hozzá. Nem mondtam semmit, mert úgyis tudtam, hogy ha angolul elkezdek beszélni, akkor a veríték megjelenik a halántékán: teljesen sokkos állapotba kerülnek, mert nem tudnak angolul. Ez nem a tokiói belváros volt, ahol a diplomaták laknak. Mutatom a borítékot. Átveszi az egyik kicsit a másik kezébe, megfogja a kezemet – hát ez már eleve micsoda kedves gesztus –, és elvisz engem egy postaládához. Igen ám, de nem volt bélyegem.

Na abban a pillanatban értettem meg, hogy nekem tokkal-vonóval meg kell tanulnom japánul.

Mert annyira más a logikájuk, hogy abból a logikából én nem jutok semmire nyelvtudás nélkül. Akkor ez tényleg egy drámai fordulat volt a fejemben, hogy tessék megtanulni mindent az elejétől. Tehát úgy nulláztam le magam, mint a taxis a taxiórát.

Mennyi idő alatt sikerült elsajátítania a nyelvet?

Öt év alatt tanultam meg japánul, a saját pénzemen. Senki nem kötelezett rá, de én japán nyelviskolába jártam munka közben, és persze már nem huszonéves voltam. Hét év után már tényleg úgy beszéltem japánul, hogy a telefonban a beszélgetőpartnerem, aki japán volt, csak a nevemből jött rá, hogy nem japán vagyok.

Fotó: Roggs Fényképészet

Hol dolgozott ez idő alatt?

Az egyetemek nemzetközi programjait mentettem meg a csődtől: ahol nagy bajban voltak, fölhívtak engem, odamentem, és három-négy hónap alatt rendbe hoztam a dolgokat és nyereségessé tettem. Egy idő után ezt már nem lehetett tovább csinálni, mert csak úgynevezett részmunkaidős állás volt, ezért elmentem dolgozni az igazi vidékre, mert teljes állásban akartam lenni. Ennek az volt az oka, hogy én a saját jogomon akartam Japánban maradni, tehát munkavállalási vízummal. Tokiótól 260 kilométerre vidéken dolgoztam két évig, amíg nem történt egy nagyon súlyos munkahelyi balesetem, ami után azonnali hatállyal felmondtam, mert letagadták, hogy munkahelyi baleset volt, és kikiáltottak kommunistának.

Honnan vették ezt a „kommunista” jelzőt?

Életemben nem voltam párttag, de aki rebellis, és olyan kérdéseket tesz fel az egyetem munkaügyi osztályának, amit nem illik, és azt taglalja, hogy a munkaügyi baleset az ő felelősségük, tehát téríteniük kell ezt-azt, az nyilván kommunista.

Milyen balesetet szenvedhet egy tanár egy egyetemi katedrán? Elképzelni sem tudom.

Ez egy kicsit nevetségesen hangzik, mert szerintem is nevetséges. Japánban minden intézményben közkedveltek az úgynevezett ivó összejövetelek. Én nem alkoholizálok, de erre kötelező volt elmenni: aki nem ment el, az rossz pontot kapott. Ezt vezették. Miután nekem volt a legtöbb fekete pontom ez ügyben – ugyanis én pénteken mindig visszamentem Tokióba a férjemhez – ezért a tanszékvezető büntiből rám bízta, hogy a következő nagy, cirka 150 fős ivópartit én készítsem elő. Tehát vegyem meg a sós süteményt meg az italt, pakoljam ki a legnagyobb előadóterem összes székét és padját – egy szék harminc kiló volt, az asztalt nem bírtam már megemelni, mert az több volt, mint a saját testsúlyom fele. Akkor összeszaladt két csigolyám, és valahogy még visszamentem Tokióba, ahol a férjem be is vitt a helyi klinikára. Ott megnézték a röntgenen, és akkor mindjárt mondták, hogy hívjuk föl ezt az egyetemet, mert én ezt saját magam nem tudom előidézni. Erre az volt a tanulmányi osztály vezetőjének válasza, hogy az nem látszik, hogy egy külföldi ennyire gyenge.

Én a valódi Japánban éltem. Tehát nem abban, ahol a diplomaták laknak, igyekeztem minden nap többet és jobban csinálni, mint a japánok, és ezért még jobban megutáltak. Ezután a balesetem után úgy döntöttem, felmondok, hiszen átvitt értelemben megpróbálták összeroppantani a gerincességemet. Sosem szoktam artikulálatlanul ordítani sehol, senkivel, semmiért, de akkor artikulálatlanul ordítottam: először egy hónapig a fájdalomtól, aztán pedig az egyetemen, hogy soha többet ilyet nem tehetnek velem. És akkor azt válaszolták nekem, hogy ha felmondok, hát felmondok, de akkor mindjárt pakoljak is össze, és takarodjak ki Japánból, mert én úgysem fogok sehol állást kapni már ott. Ezután kezdtem el Új-Zélandra járni, de csak azért, hogy összespóroljam a pénzt, hogy haza tudjak jönni. Mert én minden évben haza akartam jönni egyszer.

Fotó: Roggs Fényképészet

Szerencsére a japánoknak nem volt igazuk, hiszen Új-Zéland után következett csak az igazi szakmai elismerés Japánban, hiszen az egyik legnívósabb magánegyetem, a Vaszeda Egyetem alkalmazásában folytathatta a tanítást.

Egy alkalommal éppen megint indultam Új-Zélandra, amikor jött egy levél egy volt diákomtól Amerikából, a Harvardról, hogy alapítanak Tokióban, a leghíresebb magánegyetemek egyikén egy japán-angol nyelvű kart, és csak külföldieket vesznek fel. 2200-ból 6-ot vettek fel, és én voltam az egyik. Új-Zélandon nyár volt, Japánban épp tél, amikor vissza kellett jönnöm az interjúra, úgyhogy a repülőgépen öltöztem át, összesen másfél napot töltöttem Tokióban, mert mentem vissza dolgozni. Két hét múlva megjött a válasz, és akkor a férjem felhívott, hogy hát nem hiszi el: erre az egyetemre a családból egyetlen ember be se tehette a lábát, soha. (Ferber Katalin férje japán nemzetiségű - a szerk.)

Mi volt a legnehezebb külföldiként Japánban?

A legnehezebb a mi szemszögünkből, de az én szemszögemből biztosan, hogy mi arra vagyunk ott – a tudásunkon és a teljesítményünkön kívül –, hogy újra meg újra megerősítsük a japán identitást. Tehát mi az összehasonlítás médiuma vagyunk. És ez nagyon fárasztó.

Azt gondolnánk, hogy a híres japán udvariasság mögött erős vendégszeretet is van.

Japánban szocializációs elem az udvariasság, ezt megtanulják gyerekkorban. Ez nem kedvesség, nem odafigyelés. Én még nem találkoztam kedves és udvarias japán emberrel. Az érzelmi megnyilvánulások a gyengeség jelei a japán szocializációs értékrendben. Kisgyerekkortól ezt tanulják a gyerekek, így másképp is fejezik ki az érzelmeiket: külön testbeszédük, külön hangtónusuk, külön beszédstílusuk van erre. Nagyon nehéz megtanulnia ezt annak, aki nem ott született és nem ott nőtt fel. Nekem sem nagyon sikerült, bár igyekeztem kitalálni, megsejteni, de általában tévedtem. Azt gondolom, ez egy önvédelmi társadalom: a japánok egymással szemben is állandóan védekeznek, és ennek egyszerűen az az oka, hogy a társadalmi hierarchia nagyon merev. Ez egy igazi rangkóros nemzet.

Annyira közösségi elvű lenne a japán társadalom, hogy nem létezik individuum?

Ennél önzőbb társadalmat én még életemben nem láttam: el kell fojtani az individuális igényeket, vágyakat, törekvéseket. Szó sincs arról, hogy nálunk ne volna individuum. Dehogy nincs, csak nem lehet látni.

Találkozott szankcióval is erre vonatkozóan?

Hogyne! Először is a japánok azt szokták mondani, hogy onnan tudják, hogy valaki nem japán, hogy én-nel kezdi a mondatot japánul.

Egy japán soha nem kezd egy mondatot sem én-nel.

Másrészt van az úgynevezett hét legfontosabb közösségi tevékenység, ami egy falu életét meghatározza. Olyanok vannak benne, mint a rizsültetés, rizsbetakarítás, házasságkötés, a tűz közös eloltása, és így tovább. Aki bármiben a közösségi normák ellen vét, azt úgy közösítik ki, hogy soha többé nem gyakorolhatja ezeket. Tehát nem segítik őt, nem támogatják, elfogy körülötte a levegő. Ez a mai napig mindenhol így van.

Hogy lehet ebben a fojtogató közegben létezni?

Ó, dehogy fojtogató! Állítólag a japánok szerint ők a világ egyetlen békés, mosolygós, kellemes országa. Ilyen jó nem lehet sehol senkinek, mint Japánban. Nekik ez meggyőződésük. Elég csak megnézni a híradót, aminek két része van: az elsőben található nemzetközi hírblokk arról szól, hogy mindenhol gyilkolás, öldösés, lövöldözés megy, baj, baj hátán van a világban. Ezután jön egy kis szünet, majd virágos rét, tehénkék, andalító zene, és elindul a belföldi hírrovat.

Mi a legdurvább tévedésünk Japánnal kapcsolatban?

Az, hogy senki nem tudja, és nem is hajlandó tudomásul venni – holott vannak már erről információk –, hogy micsoda árat fizet a japán társadalom a gazdasági világhírért. Tehát, hogy a társadalom milyen ezerféle módon szenvedi ezt meg.

Nem csodálkozom, hogy ez az elmondottak után egyszer csak kiszeretett Japánból.

Valóban azt mondtam a férjemnek egy reggel – tizennégy éve voltam már ott akkor –, hogy „kiköltözött a szívemből Japán”. Lehetett előre tudnom ugyanis, hogy tíz év múlva hol leszek, mit csinálok.

Mi lett volna tíz év múlva?

Legalább háromszor biztos elutasították volna az előléptetésemet meg a fizetésemelést, ami vele jár, de ugyanazt tanítottam volna, egyre többet dolgoztam volna és beleöregedek. Őszintén megmondom, attól féltem, hogy egy idő után el fogom felejteni azt is, hogy valaha voltak értelmes kérdéseim. Hihetetlen sikereket értem el az egyetemi oktatásban. Tényleg. De amint kiléptem, vagy a tanszéki szobámból, vagy a tanteremből egy egyre jegesebb légkör fogadott, mert a kiálló szöget be kell verni – tartja a japán mondás.

Vagyis nem tűrik az autonóm egyéniségeket? Még a külföldieket sem?

Nagyon sok jóakaró kollégám volt, akik megpróbáltak szép szóval rávenni, hogy ne vegyem komolyan az oktatást, mert ez a magas színvonal őket fenyegeti. Na most én kikezdhetetlen vagyok ebben. Másrészt a diákok egyre csak jöttek külföldről, 26 országból. Szájhagyomány útján terjedt, hogy az óráimra érdemes járni, a többit felejtsék is el. Valójában nem voltam képes elsajátítani a munkahelyeken előírt közösségi normáknak való megfelelést.

Ez is megviselte fizikailag: 2007-ben rákkal diagnosztizálták, hazajött meggyógyulni, mégis visszament. Miért?

Igen, visszamentem 45 kilósan, 2008 márciusában már ott voltam, mert teljesítménymániás vagyok. Soha senki ilyent nem csinált ennyire súlyos betegség után. Ezek után jött az alkotói szabadság, amiben szintén én voltam az utolsó: mindenki más már háromszor volt egyéves alkotói szabadságon. Először Londonban töltöttem fél évet, és a London School of Economics vendégtanára voltam, majd átköltöztünk Berlinbe, ahol a Freie Universität Berlin vendégtanára lettem. Aztán három héttel a Tokióba való visszautazásunk előtt felrobbant Fukushimában a három atomerőmű 220 kilométerre a házunktól, és akkor tudtuk, hogy nem térünk már vissza.

Fotó: Roggs Fényképészet

Tizenhét évet töltött Japánban. Mi az, amiben ez a környezet változtatta meg?

Rengeteget köszönhetek Japánnak, bár ők nem tudnak róla, de az elég, hogyha én tudom. Elsősorban az ő rettenetes merevségük, a ritualitás, a normák mind-mind hatékony fegyelmező erők voltak az én nagyon szélsőséges, végletek között mozgó személyiségemnek. Megtanultam hallgatni, megtanultam, hogy nem kell mindig mindenre reflektálni.  Megtanultam fegyelmezni a saját éleselméjűségemet. Másrészt abban is nagyon megváltoztatott engem, hogy ma már tudom: egyedül én felelek a saját mindennapjaim minőségéért, soha senkit nem hibáztathatok, vádolhatok semmiért.

Németországban már az első félévben elkészült az a könyv, amire valójában az alkotói évet szánják, de az írás folytatódott. Idén tavasszal megjelent Életálom című műve, mely szakítva az eddigi gyakorlattal, szépirodalmi igénnyel megírt önvallomás, három mondatban. Hogyan fogadta a könyvszakma a kéziratot?

Az úgynevezett szépirodalom művelői, kiadói, azok kerek perec, tehát szóban is kifejezték többféleképpen, hogy egy pillanatig ne gondoljam, hogy ennek bármilyen köze van a szépirodalomhoz. Ez a leplezetlen, keresetlen, egyenes kibeszélése annak a 20. századnak, amiben egy család és szerintem több százezer család tönkrement – és erről még mindig nem nagyon lehet beszélni.

Most min dolgozik?

Kérik tőlem a könyv folytatását, de ennek nincs folytatása. Ezt a könyvet nem lehet folytatni. Nem tudom, hogy könyvet fogok-e írni a közeljövőben. Az elmúlt másfél év mindannyiunkat nagyon megviselt. Elsősorban érzelmileg, több embert elveszítettem, és nagyon erősen munkálkodik bennem ez a veszteség.

A belső nélkülözés elől menekült az emigrációba. Feloldotta ezt a hiányt a külföldön töltött fél életnyi idő és a szakmai sikerei?

A belső nélkülözés konstans adottságom. Tehát én valószínűleg az utolsó levegővételemig nélkülözni fogom mindazt, amiben nekem nem volt részem. De Japánban megértettem, hogy nincs utólagos kárpótlás. Ezt saját magamnak kell pótolnom, méghozzá oly módon, hogy pontosan azt adom a környezetemnek, amiben én nélkülözöm.

A színésznőként dolgozó Szilágyi Enikő épp fordítva költözött mint Ferber Katalin, amikor elérkezettnek látta az időt, áttelepült Magyarországra.