„A bemutató attól függött, hogy az elvtársak mit értettek meg a darabból” – interjú Szilágyi Enikő színésznővel

Kult

„A bemutató attól függött, hogy az elvtársak mit értettek meg a darabból” – interjú Szilágyi Enikő színésznővel

Operaáriákkal kezdi háromévesen, érettségi után az orvosira felvételizik, végül a színészi pályán teljesedik ki egy sűrű és kanyargós életúton. Szilágyi Enikő, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével és a Francia Köztársaság Kulturális Minisztériumának Művészeti Lovagrendjével kitüntetett erdélyi színésznő jelenleg Magyarországon él és dolgozik. Életről, művészetről és szabadságról beszélgettünk egy közelgő bemutató próbaszünetében.

Az erdélyi magyar színjátszás egyik legfoglalkoztatottabb színművésznőjeként döntött az emigráció mellett az 1980-as évek második felében. Miközben nemcsak a szakma magyar tagozata becsülte nagyra a munkáját, de a román színház és film is irigylésre méltó módon kitüntette a figyelmével, mégis elfogyott a levegő, és mennie kellett. Mi volt az első olyan jel, amelyből megérezte, hogy nincs tovább maradása?

Az első pillanat, amikor észrevettem, hogy mellőznek, 1987-ben volt. Akkoriban már én voltam az egyetlen magyar színésznő, aki román filmekben forgathatott, 1979-től ’86-ig 17 román filmben játszottam. Elég sokat forgattam román filmesekkel, és ki voltam jelölve egy újabb női főszerepre, amikor a rendező írt egy levelet, melyben az állt, hogy a Kulturális Minisztérium – tehát a Ceauşescut körülvevő, diktatórikusan eljáró miniszterek és alantasaik – kihúztak a stáblistáról, mert magyar a nevem. Ebben az évben, ’87-ben vette a kezébe ugyanis Elena Ceauşescu a belügyi dossziék áttekintését, ő cenzúrázta az embereket. Ez volt az első olyan pillanat, amikor a személyem ellen irányult a támadás. Egy évre rá a férjemet, aki mérnökként dolgozott, eltávolították az állásából, mert nem volt román – a nagypapája volt román, de ez nem volt elég.

Fotó: Woytek Konarzewski – Forrás: Szilágyi Enikő

A cenzúra viszont ennél régebb óta működött, a színházban is.

Nyilván, az előző időszakokban a színházban megéltük már, hogy mindig volt egy cenzúrázó bizottság, tehát a bemutató attól függött, hogy az elvtársak mit értettek meg a darabból: „vizionálásnak” mondták a premier előtti látogatást. Nem mindig értették meg az üzenetet. Ez volt a szerencsénk, hogy annyira kulturáltak voltak, hogy fogalmuk sem volt néha, mit látnak, mit hallanak. Tehát nagyon szépen és nagyon burkoltan, minden üzenetet el lehetett rejteni, de nem mindig. Volt, amikor nem sikerült, tehát hiába dolgoztunk 2-3 hónapot, letiltották az előadást, és nem volt belőle bemutató.

Miközben mindahány nemzet, aki ott élt – zsidó, német, örmény, szász, román és magyar – ugyanúgy megszenvedte a diktatúrát, mégis olyan szinten működött a kulturális életünk, amit manapság már nem tapasztalhatunk meg, mert teljesen fölborult az értékrend.

Abban a tragikus, diktatórikus rendszerben nagyon sok értéket tudtunk teremteni – a körülmények ellenére.

Pályám otthoni 15 éve alatt hihetetlenül sokat dolgoztam, szinte reggeltől estig: a 17 film és a magyar színházi szereplések mellett román tagozaton is játszottam, rengeteg tévéjátékban is szerepeltem, a Marosvásárhelyi Rádióban hosszú ideig én készítettem a Lírai gyöngyszemek című verses műsort, kolozsvári és bukaresti vendégjátékokba hívtak. Egyik kedvenc szerepem Mona volt, az 1983-ban forgatott Névtelen csillag (Steaua fără nume) című tévéjátékból – ezt a filmet húszévente egyszer készítik el, előttem Marina Vlady orosz származású francia színésznő játszotta 1965-ben –, amire természetesen sok bukaresti román színésznő is pályázott.

Szilágyi Enikő a Névtelen csillag (Steaua fără nume) című filmben (rendezte: Eugen Tudoran), 1983-ban, Florin Zamfirescu partnereként

A mindennapi életet is megkeserítette a diktatúra. Ebből mit érzékelt fiatal művészként?

A szólásszabadság hiánya volt a legborzasztóbb. Hosszú időn keresztül be voltak mikrofonozva a lakások. Ha eljutott az ember egy étterembe, tudta, hogy vagy a vázában, a váza alatt, a hamutartó alatt, vagy valahol az asztalon biztosan van lehallgató készülék. A mi lakásunkban is volt mikrofon: a telefonban rejtették el. Tulajdonképpen beszélgetni sem lehetett normálisan: megengedtük a vízcsapokat, lehúztam a vécét, porszívóztunk, hogy zajt keltsünk beszélgetés közben. Amikor például a férjemmel valamit meg akartam beszélni az autóban, rögtön intett, hogy maradjak csöndben, és azonnal belém szorult a szusz. Nem kifele lélegeztél, hanem befele. Idegrendszerrel sem lehetett bírni ezt a sok elfojtást. Nagyon sok olyan szegmense volt az életünknek, ami egyre elviselhetetlenné tette az ottmaradást és a létezést.

Viski András Júlia című darabjában, Júlia szerepében, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban (Tompa Gábor rendezése, bemutató: 2002. november 8. - a Thália Színházzal közös produkció) – forrás: Szilágyi Enikő

Azt lehet már tudni, hogy kinek volt a feladata jelentéseket írni Önről?

Igen. Kikértem a dossziémat, és kiderült, hogy az egyik kollégám volt, aki ma Magyarországon él és mellveregetős magyarként székely ruhában billegeti magát.

Nem is tudom, hogy meg lehet-e bocsátani az ilyen embernek. Ön meg tudott bocsátani?

Ha nem tudsz megbocsátani, csak magadnak ártasz. El kell engedni a dolgokat. Én el tudtam engedni. Nem akarom látni, nem akarok beszélni vele, nem fogunk együtt kávézni. Nagyon sok emberre rászálltak akkor, sokféle okból válhattak emberek kiszolgáltatottakká. Nem tudhatom, hogyan környékezték meg, mivel vették rá az illetőt, hogy ilyesmit műveljen.

Hogyan lépett ki ebből a fojtogató közegből?

1989-ben Kolozsváron készültünk Sigmond István Szerelemeső című darabjával, Tompa Gábor csodálatos rendezésében, de engem hiába vártak az előadásra: így léptem ki. A következő pillanat az volt, hogy egy nagyon ismert erdélyi író, akivel jó viszonyban voltunk,

írt rólam egy bíráló cikket, melyben felrótta, hogy menekülnek az értelmiségiek Erdélyből.

Ez akkor csak azért esett rosszul, mert pontosan tudtuk, hogy két évvel azelőtt éppen ő telepítette ki Magyarországra a családját, hogy biztonságba helyezze őket. Az ilyen embernek nincs joga ebben a kérdésben bíráskodni.

Sokan, akik otthagyták a szülőföldjüket, egyfajta ambivalens fogadtatást tapasztalnak, amikor évek múltán hazalátogatnak: mintha az otthon maradtak számonkérnék és elmarasztalnák az emigráció miatt. Önnek is akadtak ilyen élményei?

Vannak ironikus pillantások még olyan emberektől is, akiket értelmiséginek neveznék, és akik újságírással foglalkoznak: egy elég jónevű szerkesztő például a fejemhez vágta, hogy áruló vagyok. Készített velem egy interjút, amiben ez elhangzott, végül pedig saját magát cenzúrázta, kivágta ezt a részt, mert megérezte, hogy nagyon kegyetlen volt velem. Nem ez volt az egyetlen ilyen alkalom. Több szerkesztőtől is megkaptam, hogy áruló vagyok, majd kiderült, hogy ők is ki szerettek volna jönni Magyarországra, csak nekik nem sikerült. Ez a fajta számonkérés sokszor pontosan azoktól az emberektől érkezett, akik korábban besúgók voltak.

Hogyan élte meg a honvágyat? Mi hiányzott a leginkább a külföldön töltött évek során?

Nekem mindig Székelyföld az első: odaköt a gyerekkorom. Kolozsváron születtem, viszont örökké Csíkszépvíz jelenti a szabadságot, mert ott született édesanyám, és ott éltek a nagyszüleim. Szász István erdélyi templomépítő dédunokája vagyok, anyai részről nálunk mindenki székely volt. Tehát nekem a fenyvesek, a csíki levegő, a csíki krumpli, a csíki csirke – minden, ami csíki és székely: hiányzott. Néhányszor álmodtam a Szamos-parttal, de a rendszeres álom az a gyerekkorba vitt vissza: a lovas szekér, amit nagyapám hajtott, a csodálatos pipacsföldjeik – nagy máktermesztők voltak a nagyszüleim –, a téglagyár, a rengeteg téglavető cigány, akiknek nagyapám munkát adott. Ezek az emlékek köszöntek vissza álmaimban.

Szilágyi Enikő sanzont énekel – forrás: Szilágyi Enikő

Nem mindenki találja meg a helyét a nagyvilágban és nem is mindenki tud a saját szakmájában érvényesülni. Szilágyi Enikő azonban egy gazdag pályakezdés után igazán változatos és nagyívű folytatással tölti ki az emigrációs éveket, Belgiumon és Hollandián keresztül végül Párizsban telepedett le, és rengeteg világváros színpadain lépett fel. Hogy érezte magát magyar színésznőként a nyugat-európai közegben?

Annak ellenére, hogy nem a mai értelemben vett menekültként, tehát nem nyomorúságos körülmények közül érkeztem nyugatra, mégis volt bennem egyfajta kisebbrendűségi érzés a nyugat-európaiakkal szemben. Nem tudom pontosan, hogy születik meg az ilyesmi az emberben, hiszen ’87-ig Romániában sem kellett éreznem az elnyomást, mivel rengeteget dolgozhattam. Addig tartott bennem ez az érzés, amíg a munkámmal tudtam bizonyítani, hiszen az vagy, amit csinálsz. Az a te értéked, amit magad után hagysz.

Amikor Romániából eljöttünk, egy hónapig a barátainknál voltunk, Németországban, mert oda mentünk nyaralni. A nyaralás után elmentünk Hollandiába, Amszterdamba a férjemmel, és akkor ott eldöntöttük, hogy ennyi volt. A férjem ott dolgozott, és ott is maradtunk addig, amíg az iratokat meg nem kaptuk – három vagy négy hónapig kellett maradnunk. Utána a férjem cége úgy döntött, hogy áthelyezi őt egy belgiumi leányvállalatához, ekkor költöztünk át Belgiumba, ahol aztán megtanultam hollandul és a franciatudásomat is fejlesztettem, amit végül Párizsban, a Sorbonne Egyetemen tökéletesítettem.

Mivel telt ez az átmeneti időszak?

Nem kíméltem magam: úgy érzem és éreztem, nekem dolgoznom kell, nem tudok otthon ülni. Fellapoztam a helyi lapot: úgy hívták, hogy Tips, ebben álláskeresési tippeket is találtam – én mindenhova jelentkeztem a nagyon egyszerű bisztrótól a cukrászdáig, a kicsi étteremtől a luxus étteremig sok helyre felvettek. Egyszerű munkákat vállaltam el éttermekben, cukrászdában, bisztrókban, és becsülettel végigcsináltam, korán keltem. Az önbecsülésemnek nagyon jót tett.

Tényleg kihívás volt ez is, egy olyan szerep, amelyben érdekes volt megfigyelni, hogyan viszonyulnak hozzám. A legelőkelőbb étterem, ahol dolgoztam, a belga tengerparton volt, oda tényleg királyi családok jártak, Londonból is. Gyönyörű Cristian Dior ruha vagy Chanel kosztüm volt a „munkaruhám”: én voltam az étterem teremfőnöke, vendégfogadója. Egy idő után mindenki azt hitte, hogy én vagyok a tulajdonos, és végül mennem kellett. Szerintem ott az volt a legnagyobb baj, hogy a borravalót kezdték irigyelni tőlem:

megdöbbentek azon, hogy milyen nagyon-nagyon jól keresek.

A férjem is azzal tréfálkozott, hogy tulajdonképpen holnaptól már nem is kéne dolgoznia, ha én mindennap ilyen jól keresek.

 

Mi volt a legkeserűbb élménye az emigrációban?

Tizennégy évig folyamatosan játszottam Párizsban. Ez idő alatt a Párizsi Román Kulturális Intézet mindig jelen volt az előadásaimon, öt alkalommal meg is hívtak. Ezzel szemben a Párizsi Magyar Intézet semmilyen érdeklődést nem mutatott az előadásaim iránt.

Maradt-e olyan szerep, amire vágyott, de nem adatott meg pályája során?

Igen, A kaméliás hölgy címszerepe. Ez volt az első előadás, amit színpadon láttam háromévesen az Operában, tulajdonképpen innen indult el a szakmai szerelem. Mindig el akartam játszani, de ez kimaradt.  

Édesapja operaénekesként próbálta óvni a színészi pályától, hogy megkímélje a művészvilágban tapasztalt „viperafészektől”. Operaáriákkal indul ez a színpadi szerelem, végül prózai színészet és sanzon-éneklés lett belőle: ma már a francia sanzon magyar hangjaként tiszteli a nemzetközi szakma. Hogy alakultak ezek az átmenetek?

Tényleg operaénekesnő akartam lenni úgy hétéves koromig. Aztán jött az iskola, és én iskola-szerelmes voltam. Alig vártam, hogy reggel a hátitáskámat nagymamám föltegye a hátamra, és befogják a copfomat, jött a két masni, repültem az iskolába, imádtam. Ilyen szenvedélyes , tiszta tízes gyerek voltam hat évig. Aztán jött a szavalás, jöttek a magyar irodalom órák és a rengeteg olvasmány. Nagyon szépen irányítottak a szüleim és a nagyszüleim az olvasás felé. Bár a megnyert szavalóversenyek és minden más is a színház felé irányított, először az orvosi egyetemre felvételiztem, csak utána jött a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola.

Párizsba 2002-től hívtak és végül 2006-ban mentem ki, akkor már nagyon nagyformátumú szerződéseket kötöttünk, nem tudtam megosztani az időmet az itteni színház és a francia tartózkodás között. Különböző repertoárokat játszottam, több koncertzongoristával is: vannak saját dalaim, de énekeltem többek között Edith Piaf, Jaques Brel, Barbara (Monique Andrée Serf francia sanzonénekesnő) Georges Brassens, Kurt Weil dalokat. Nehéz műfaj, hiszen egyedül állsz a színpadon, egyetlen kísérővel.

Hogyan készül egy-egy ilyen előadásra?

Hála Istennek, nagyon jó a memóriám még ebben a korban is, két-három hónap alatt 60-70 oldalt is meg tudok tanulni. Módszerem a rendszeresség: amikor szöveget tanulok, nincs éjszakázás, mert legkésőbb fél hétkor föl kell ébrednem, hogy fél nyolckor már tanuljak. Tehát fél nyolctól tizenegy-fél tizenkettőig tudok tanulni, ha nincs délelőtt próbám. A pandémia idején két előadással készültem: egy Jászai Mari-esttel és a Trianon előadással.

Jelenet a Mi lennék nélküled? című Jászai Mari-estből – Forrás: Szilágyi Enikő

Most Magyarországon dolgozik. Miben láthatjuk legközelebb?

A Nine című musicalt próbáljuk éppen a Budapesti Operettszínházban, Balázs Zoltán ragyogó rendezésében. Ez az előadás a Nyolc és fél című Fellini-film forgatókönyve szerint készül. Szeptember 24-én lesz a bemutató, az enyém szeptember 26-án, hiszen hármas szereposztásban játsszuk. Utána októberben a Mi lennék nélküled? című Jászai Mari-estet mutatjuk be, majd az „Ez már feltámadás” – Trianon 100. című előadást, valószínű a Nemzeti Színházban.

Emellett a főiskolán is tanítok, művészi beszédet: tizenhét ragyogó diákom van, akiket júniusban vettünk föl az egyetemre. Az Operettszínház primadonnáit, bonvivánjait, szubrettjeit is tanítom művészi beszédre.

Rengeteg nívós színpadon lépett már fel. Hol tapasztalta a leghálásabb közönséget?

Nagyon érdekes ez, mert tulajdonképpen nincs különbség. Amikor megérinted a közönség lelkét a munkáddal, nincs különbség Kolozsvár, Vásárhely, Budapest, Frankfurt, Abu Dhabi, Párizs, London vagy New York közönsége között. Felállnak, tapsolnak, hálásak. A művészet képes megteremteni a belső szabadságot: a lelkedet nem cenzúrázhatja senki. Ott a Jóisten tenyerén vagy – nekem a színpad ez a hely. Mindig mondom, hogy három helyen születnek az értékek: a katedrán, a szószéken és a színpadon – ezekre a helyekre azért járunk, hogy gazdagabban kerüljünk ki onnan.

Ajánljuk még:

„Gyerekkorom képe a görcsbe rándult gyomor, de már nem érdekel, hogy apám alkoholista volt”
Nemrég jelent meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kiadásában Mattik Dora Dinoszaurusz a nappaliban című visszaemlékezése. Ez a történet egyrészt bizonyítékul szolgálhat, hogy a gyermekek bizony nagyon is sok mindent észrevesznek a családi problémákból, másrészt biztatást jelenthet, hogy a szenvedélybeteg szülők gyermekei képesek maguk mögött hagyni az ún. „hármas szabályt”, miszerint ne érezz, ne bízz és ne beszélj arról, ami otthon történik. Így van ezzel az álnéven író szerző is. Interjúnk.