Csak úgy leszel a művészettől kultúrlény, ahogy a sült galamb a szádba repül. Sehogy.

Kult

Csak úgy leszel a művészettől kultúrlény, ahogy a sült galamb a szádba repül. Sehogy.

Attól, hogy színházba / koncertre / kiállításra / moziba jársz, nem leszel több vagy kevesebb. És nem is gazdagodhatsz tőle, amíg bele nem teszel valamit. Mondjuk magadat. 

Van-e hangja az erdőben kidőlő fának, ha nem hallja senki? Ez volt életem első egyetemi órájának nagy kérdése, pedig nem is filozófia szakra jártam. Pszichológiát tanultam, és az óravezető úgy gondolta, innen érdemes indulni, talán azért, mert kicsit elvont, kicsit egzakt, látszólag dühítően egyszerű, gyakorlatilag viszont egy önmagán túlmutató kérdés.

A bonyolultsága abban rejlik, hogy nincs olyan, hogy „hang”, amíg azt nem érzékeli egy fül: rezgések vannak, amiket mi, emberek, állatok, halló lények alakítunk hanggá. Ha nincs senki az erdőben, aki érzékelje, befogadja a nyomáshullámokat és recsegésnek, ropogásnak, egetverő robajnak érzékelje őket, beszélhetünk-e egyáltalán hangról?

Valahogy így gondolkodom a kultúráról is. Kéttényezős összjátéknak vélem bármilyen mű létrejöttét, ahol az alkotás, és annak bemutatása csak félút, a munka további része a befogadóra marad. Éppen ezért gondolom, tapasztalom, hogy a kultúrafogyasztás nem vírusbarát, bármilyen körülmények között megvalósuló, egyszerű dolog, hanem egy több ember munkáját igénylő, erőfeszítéssel járó kiváltság – amit jó, ha értékelünk, csak nem mindegy, miképpen.

Ma van a kultúra jeles napja, a naptár is harsogja: ünnepeljünk! Ma 198 éve, 1823 január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnuszt, így a nyolcvanas évek közepén úgy gondolták, „ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is”. Harminc év telt el e kijelentés óta, rengeteg minden megváltozott a környezetünkben, de a kultúrát ma is ünnepelni kell.

Idén különösen érdekes ez a kényszerült kell. Hónapok óta zárva tartanak a színházak, a mozik, nem szerveznek koncerteket, felolvasóesteket, kerekasztal-beszélgetéseket, könyvbemutatókat. Amiket mégis megtartanak, azokat online formában teszik. Aki próbálta már, tudja milyen.

Nekem is mindenféle élményem van: vasárnap délutáni Budapesti Fesztiválzenekar-hallgatástól (az ágyamban), véletlenül talált Facebook-hírfolyamos versfelolvasáson / mesemondáson át, sok munkát tükröző streemelt kerekasztal-beszélgetésig – de egyik sem volt túl jó. Van, amelyik szimplán unalmasra, más egészen kínosra sikeredett. De azt, amit egy kultúrélménytől várnék, sehol sem találtam meg. Persze ebben én is benne vagyok: nehezen tudok egy monitoron keresztül megfelelően bevonódni. Érzem a két lépés távolságot, ami a kanapé és a képernyő, közöttem és a közvetített (nem egyszer zseniális) alkotó, alkotás között van.

Számomra a kultúra éppen akkor ölt testet, akkor létezik, ha nincs közöttünk távolság, amikor egy színház, egy előadóterem, egy szabad tér megtelik szóval, hanggal, szuszogással. Amikor úgy tesszük félre önmagunk, hogy valójában mélyre nyúlunk: a felszínt, az unásig ismételt kliséinket toljuk arrébb, hogy utat engedünk valami másnak, ami a hétköznapokból ki-kiszorul.

Ezt akarjuk a nappali magányában, a hétköznapok legnagyobb hétköznapiságába belezsúfolni egy szerda esti online streammel. Nem mondom, hogy nem sikerülhet – mert a művészet ereje tényleg sokkal nagyobb, mint a szerda esti punnyadtságé –, de mégsem tudom másnak látni, mint egy kényszerűségből született félmegoldásnak, amit jó lesz hátrahagyni. Mert ha valójában minden alkalommal egyedül is állunk szemben a képpel, amit igyekszünk befogadni, a szólóval, amit hallunk vagy a színészekkel, akik játszanak, egymást is segítjük a nézőtéren, a múzeumban. Megadjuk a módját a kultúrafogyasztásnak, megtiszteljük egymást és a műfajt, aztán együtt, egymás mellett vagyunk.

Együtt lélegzünk, és ha szavak nélkül is, ha minden megnyilvánulás nélkül is, de mégis kapcsolódunk.

Mert a kultúra egyetemes, és éppen ezért összeköt bennünket. Nemcsak azokkal, akikkel amúgy is egyet tudunk érteni, hanem a tőlünk távol eső, de önmagában elmélyülni képes többi emberrel is. Mert a kultúra önmagában egy semmi, de együtt valóban jelentős alkotásokat hozhatunk létre. Addig pedig marad az írott szó: mert egy könyv ma is éppen úgy köt össze a világgal, mint a Covid előtt, mint minden előtt. Már ha teszünk bele erőfeszítést, ha akarjuk, hogy a kultúra legyen.

Nyitókép: Bánszegi Rebeka

Ajánljuk még:

TÁNCOK, VERSEK, ALKOTÓK – SZERINTÜNK EZ KULTÚRA!
BÁRCSAK LENNÉNEK ASSZONYI DOLOGTILTÓ NAPOK! – EGY HAGYOMÁNYÉLTETŐ FEMINISTA VALLOMÁSA
LÁZADUNK AZ ELLEN, HOGY MINDEN DIGITÁLIS LEGYEN – INTERJÚ EGY ANALÓG FOTÓSSAL

„Meg kell találni a darabokat, amitől olyan a kavicsember, mintha megmozdulna” – Interjú egy kavicsművésszel
Furmen Erzsébet a természetet hívta segítségül művészetéhez: érintetlen kavicsokból készít képeket, amelyek egytől egyig békességet árasztanak, nyugalmat sugároznak, megmelengetik az ember lelkét. Olyan alkotások ezek, amikben hosszú percekre jólesően merülhetünk el. Ezeknek a különleges, statikus, mégis dinamikus, lendületes képeknek az alkotójával beszélgettem.