Táncok, versek, alkotók – Szerintünk EZ kultúra!

Gyurity Mónika, operatív igazgató:

Néha kell egy kis távolság, hogy a dolgok értelmet nyerjenek.

Ott állunk a sárospataki levéltár lenyűgöző enteriőrjében, ahol a fa, a polcokat fedő bőr borítások és régi papírok illata keveredik, és a végtelen csendben halkan beszélgetünk. Egyszer csak szöget üt egy mondat a fejemben. A levéltáros, amikor az ott őrzött különleges iratokról kezd beszélni, szám szerint megemlíti, hogy hány Mohács előtti okiratot őriznek. Akkor csak ennyit értettem, hogy ez két külön kategória: Mohács után van tonnányi irat, de Mohács előttről... Azt meg lehet számolni. Oldalanként. És minden levéltáros tudja, hogy náluk pontosan hány ilyen dokumentum van. 

Pár évvel később Franciaországban állok a Bayeux-i kárpit előtt. Nézem azt a 70 méter hosszú, csodálatos aprólékossággal kidolgozott textilremeket, ami valami csoda folytán 1080 körülről maradt meg. És akkor beugrik, hogy nekünk meg csaknem 500 évvel későbbről is csak megszámlálható dokumentumaink vannak. Nem kárpit, nem freskó, nem faragott kövek vagy királyok sírjai, nem művészi alkotások. Csak dokumentumok: jelentősebb és teljesen jelentéktelennek tűnő dolgokról. Dokumentumok, melyeket nem a  művészi kvalitás tesz oly értékessé, hanem csak maga a tény, hogy léteznek Mohács után egyáltalán....Minden apró morzsa 1526 előttről. Ez az, ami maradt.

Persze nem kevés, de szinte semmi ahhoz képest, ami lehetett, mielőtt egy kultúra darabjaira hullott, mielőtt egy kultúra úgy tűnt, örökre a semmibe vész. 1526-ban, ha lett volna akkor már egy fogadóiroda, és még utána is néhány emberöltőn át, valószínűleg jó okkal lehetett volna fogadni arra, hogy abból, amit magyar kultúrának hívunk, semmi nem marad.

Aztán nem így lett. Maradt, és lágy őszi tájból, meg sok kedves nőből, meg ki tudja milyen feltartóztathatatlan erőből új életre kelt.  És akkor, ott  a Bayeaux-i kárpit előtt szépen, csendben új értelmet nyert Kölcsey Himusza: „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”.

Páros Ádám, videós rovatvezető:

Mikor arra kértek, hogy gondoljam át, mi volt a legmeghatározóbb, magyar kultúrával kapcsolatos emlékem, amit szívesen megosztanék, elég nehéz döntés elé kerültem. Talán kevesen tudják, de a kultúra szó eredetileg a föld megművelését jelentette. (Csodás dolog a Google, mindannyiunk legjobb barátja. No meg kultúránk és tudásunk 21. századi tárháza. Kivéve, ha személyes emlékeink között kell kutatni. Szóval, vissza a kutatáshoz.)

Munkámnak hála, az elmúlt 10 évben megannyi olyan találkozásom volt a magyar kultúrával, ami megdobogtatta szívemet, és szívesen emlékszem vissza rá. Gondolok például a megannyi fantasztikus emberre, akiket a Gasztroangyal készítése alatt ismerhettem meg, és voltak olyan nyitottak, hogy bepillantást engedjenek az életükbe, megmutatva azt a mérhetetlen tudást, amit őriznek és ápolnak. A népi hagyományok, a mesterségek, a magyar gasztronómia – ezek mind hozzájárulnak a kulturális sokszínűségünkhöz, és ezer élmény köt hozzájuk, többek között a forgatásokról. Megható azt látni, hogy milyen sok embernek fontos cél az életében továbbadni ezeket a kincseket – számomra már ezt látni is hatalmas élmény.

De hatalmas élmény volt az is, mikor egy festő műtermében állva csendben figyelhettem a mestert alkotás közben; ahogy a vászon megtelt formákkal és színekkel. Egy csoda, ahogy a gondolat megteremti a mozdulatot, és a mozdulat létrehozza a képet – a képet, ami beszél a nézőhöz, történeteket mesél, érzelmeket ad át; megnevettet vagy könnyeket csal a szemekbe.

Szerencsés vagyok, hiszen átélhettem ilyen pillanatokat. Szerencsés vagyok, hiszen az elmúlt években megismerhettem a hazai képzőművészet kiemelkedő alakjait, akik aztán meséltek nekem az életükről, a munkájukról, és arról a leírhatatlan folyamatról, mikor jön az „isteni szikra”, amikor a káoszból megszületik a rend, mely az alkotás folyamata során elnyeri végső formáját. Nem(csak) nagy szavak, de hatalmas, emberformáló élmények is ezek.

Ha egy pillanatot mégis muszáj választanom a sok-sok év termése közül, az az a pont lehet, amikor az MTA könyvtárában a páncélszoba ajtaja feltárul. Belépve, az első levegővételnél érzi már az ember a rá nehezedő évszázadok hagyatékát, a régi könyvek hamisíthatatlan illatával. Aztán egy fehér kesztyűs kéz finom, óvatos mozdulatokkal az asztalra helyez egy könyvet, amelynek a címe: Az ember tragédiája. Belelapozva feltárul az igazi kincs, az eredeti első példány sorai. Ma is emlékszem arra az áhítatra, ahogy kollégáimmal körbevesszük a megsárgult írást, közben csendben hallgatjuk a könyvtáros meséit Madáchról és a könyvről. A lapokon megmutatkozik az író akkurátus munkája, hiszen látszik, ahogy papírra vetette a sorokat: javított, kihúzott, újragondolt.

Furcsa és bizsergető érzés találkozni valamivel, ami ennyire meghatározza egy nemzet kultúráját, amit ismer az ember, hiszen tanulmányai alatt megannyiszor hallott róla, távolról csodálta. Amiben megmutatkozik a teljes emberi sors, és az emberi természet megannyi kérdése. Azok a kérdések, amikre nincs végső válasz, csak a hit és a remény. Mert „mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

Antal Csilla, videószerkesztő:

A magyar kultúrával kapcsolatban az egyik legmeghatározóbb élményem egy forgatáshoz kötődik, méghozzá a dobosokról szóló műsoromhoz. Ekkor találkoztam Horváth Kornéllal, aki egészen döbbenetes hatással volt nemcsak rám, hanem az egész stábra. Olyan érzelmeket és hangulatokat tud (ott akkor, és tud ma is) átadni a különféle dobokon keresztül, amilyenekre az ember nem is számít. A meglepetés és megdöbbenés erejével hatott a játéka és fantasztikus személyisége is. 

Ferencz Patrícia, videószerkesztő:

Az Új idők új dalai című műsor szerkesztőjeként dolgozva sok olyan élménnyel gazdagodtam, amit túlzás nélkül sosem fogok elfelejteni. Ilyen volt az, mikor Rufusz Ferenccel készíthettem interjút, vagy amikor Nyári Istvánt figyelhettem meg festés közben. Sokat beszélgethettem a művészekkel a kamerán innen és túl is, ami segített megérteni, a saját nyelvemre fordítani az adott művet és műalkotást. Remélem, a nézőknek is volt ilyen élménye, hiszen mind ezen dolgoztunk...

A legnagyobb élményem ezekkel a találkozásokkal azonban a rám gyakorolt hatásuk, a változás, amit elindítottak bennem. Sok olyan gátat, előítéletet oldott fel bennem egy-egy ilyen munka, amikről azt hittem, az alap attitűdömhöz tartoznak, és sosem fognak megváltozni. Például gyerekkoromtól kezdve furcsa érzésem volt a néptánccal kapcsolatban: túl hangos, túl színes, és a legkevésbé sem menő elfoglaltságnak tűnt. Aztán felnőve, valamicskét alakult ez a képem, mégis félve nyúltam a témához, mikor anyagot kellett készítenem a néptáncról. Aztán minden félelmem elszállt, mikor Berecz Pistivel kezdtem dolgozni, aki rögtön az interjú után táncolt nekünk egyet. A felvétel végén másodpercek teltek el, néma csendben. A fiúk felnéztek a kamera mögül, és senkinek nem kellett semmit mondani. Ott megértettem valamit én is, lenyűgözött ez az egész, így az esti táncház már egészen hihetetlen élményként maradt meg bennem.

Gacsályi Sára, főszerkesztő:

Nem először kell összegeznem, mi fogott meg életem során a legjobban a magyar kultúrában. Korábban írtam Madáchról, Kányádiról, a magyar nyelvről, a beregi templomokról, és csirkepaprikásról is. Idén, ahogy újra előszedtem magamban a témát, arra jutottam, hogy valószínűleg érdemes időről időre számot vetnem ezen a téren (és őszintén javasolni tudom másnak is), mert nem holmi statikus kedvencek-lista ez, hanem egy hullámzó, élő valami, ami határozottan változásképes. 

Vannak persze Nagyok, akiket bármikor elő tudok húzni a kalapból: Szabó Lőrinc, Liszt Ferenc, a nagymamám egy régi, már hozzá is öröklés révén jutott hímzése, a legszebben csengő magyar szavak, vagy... igen, a csirkepaprikás, mert az még mindig csodás. 

De az ilyesmik mellett a magyar kultúra (számomra) legjava mindig más. Múlt héten egy budapesti épület, hétvégétől kezdődően viszont Rakovszky Zsuzsa Egyirányú utca című verse, mert mióta vasárnap a kezem ügyébe akadt, mindenhova a kötettel mentem, és ez a néhány sor még nem engedett el. 

„De ami volt, az nem jön vissza többé

soha. Az idő egyirányú utca.

Örökké zuhog a jelen, s örökké

száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza

szempillantás alatt...”

Farkas Ádám, szerkesztő: 

Amikor valaki magyar kultúráról (vagy magyar közéletről, konyhaművészetről, autóút építésről stb.) beszél, akkor sok esetben hol elnézően, hol inkább az adott területen dolgozókat, áldatlan körülményeiket ostorozva teszi ezt, és a mondandójában előbb-utóbb előkerül a (bezzeg) nagyvilág, különösen a (nagyonbezzeg) Nyugat, mint örökös igazodási pont. Néha szám szerint is hallhatjuk, hány évvel vagyunk lemaradva ebben vagy abban, hogy mi az, amit „nálunk még nem értenek” vagy „nem voltak képesek megérteni”, szélesebb körben. Esetleg mi az, amire „itthon sajnos nincsen kereslet”.

Ez természetesen nem valami új keletű jelenség, emlékezhetünk itt a Nyugat folyóiratra, ami már a címével is azt vállalta, hogy a modern nyugati irányzatokat meghonosítva európaibbá teszi a magyar irodalmat. És a szerkesztői közül különösen Adyra, akinek a „magyar ugarát” azóta is úton-útfélen emlegetjük, ha lemaradást tapasztalunk azokhoz képest, akikre mintaként kellene tekintenünk.

És ezzel egyébként semmi baj nincs, kis ország vagyunk, természetesen érthető, ha nem a mi kultúránk a műfajteremtő fősodor, ha nem Árpádék hozták be Európába az időmértékes verselést és nem is a fent már említett Ady a szimbolista költészet atyja (még ha erről nem is ő tehet, mert volt akkora zseni, hogy akár ő is lehetett volna).

De mégis (és egyben pont emiatt)

borzasztóan jó érzés néha megtapasztalni, amikor a magyaros lelemény, szívósság és persze kreativitás olyat művel, amit máshol még egyáltalán nem látott senki.

Amikor nem „magyar szecesszió”-ról, „magyar balett”-ről, „magyar posztimpresszionista festészet”-ről beszélünk, hanem valami olyasmiről, ami itt is nőtt ki a földből és innen csodálják, esetleg majd utánozzák is más nemzetek alkotói.

Ilyen érzésem volt például az elmúlt hónapokban akkor, amikor Halas Dóra karnagy és Nagy Fruzsina jelmeztervező Tabu kollekció és Az Ügy című előadásait néztem a Soharóza kísérleti énekegyüttes előadásában, ahol a kóruszene és egy divatbemutató olyan szépen találkoztak, mint egy varrógép és egy esernyő a boncasztalon. Még ha nem is véletlenül, mert itt szándékosan hoztak létre egy olyan műfajt, amit azóta csak „catwalk-koncertnek” neveznek, és Magyarországon kívül eddig még csak hasonlót sem láttak. Mi lehet menőbb és „magyarkultúrább” annál, ha nemcsak a mű, de még a műfaj is magyar?