Bárcsak lennének asszonyi dologtiltó napok! – Egy hagyományéltető feminista vallomása

Aktív

Bárcsak lennének asszonyi dologtiltó napok! – Egy hagyományéltető feminista vallomása

Huszonéves nő vagyok, aki fontosnak tartom a nemi egyenjogúságot, a nők hátrányos helyzetének megszüntetését, és várom, hogy érdemben folyjon társadalmi párbeszéd egyenértékű nők és férfiak között. És tisztelem, szeretem a hagyományokat. Fontosnak tartom, hogy emlékezzünk a tradicionális feladat- és szerepkörökre, és éltessük azokat – olyan mértékben, amennyire az kényelmes számunkra. Kényszerek és nyomasztás nélkül. Mert csak úgy érdemes.

Mikor összeköltöztem a párommal, hónapokon át küzdöttem azzal, hogy otthont teremtsek kettőnk számára; olyan igazit, ahová öröm megjönni, ahol ismerjük a zeg-zugokat, az illatokat és ahol magunk dönthetjük el, melyik szekrény tetején hagyjuk meggyűlni a porcicákat, hogy legyen mire mutogatni, mikor elégedetlenek vagyunk a másikkal.

Mivel munka mellett/után jutottam csak az „otthonteremtés-projektig”, igen lassan haladtam, ráadásul egyre jobban feszített, hogy a női létnek ezt, az általam gyakorlatiasan és szimbolikusan is legszebbnek tűnő feladatát vagyok képtelen ellátni. Úgy éreztem, magától értetődően, örömmel illene csinálnom, nem pedig a feladatot látni benne. Telt az idő, és nem tudtam megfelelni az elvárásaimnak.

Azokon a napokon, mikor minden nyűgösségemmel megtelve, leginkább lelkifurdalásból elkezdtem mégis rendezkedni, általában sírtam és/vagy kiabáltam a párommal, milyen igazságtalan, hogy ez is rám marad. Aztán jött a december, mikor több személyes, súlyos megrázkódtatás ért, és semmilyen testi-lelki erőm nem maradt az adventi készülésre. Így estünk bele az ünnepbe.

Tavaly elhatároztam, hogy másképpen csinálom. Fejembe vettem, hogy teremtek időt az életemben a dekorálásnak, az otthon kidíszítésének, vagyis a külsőségeknek, mert hittem: azok elrendezésével lehetőséget adok magamnak belül is helyretenni a dolgokat. Úgy terveztem, türelmet nyerek az ünnephez, békességre lelek, amit aztán tovább tudok adni a társamnak, a családnak, annak, aki belép hozzánk. Nem a giccsre vágytam, hanem azokra az értékekre, amiket a gondos készülésben találhatunk meg, ha odaszánjuk magunkat. Ez utóbbi azonban közel sem olyan egyszerű, amíg minden más fronton is elég jól akarunk teljesíteni.

Mert a mai életmódunk, a nagyvárosi közeg semmit sem segít hagyományos szerepeink betöltésében.

Hogy csinálták ezt régen?

„Luca napja asszonyi dologtiltó nap. Jól hangzik, ugye? Ha valaki járatos a hagyományainkban, akkor tudja, hogy tilos ilyenkor mosni, fonni, szőni, kenyeret sütni, meszelni stb. Gyakorlatilag minden jeles napunk egyik fontos eleme ez. Ennek értelme nem az asszonyok tehermentesítése, sőt, épp fordítva. Ünnep van, az idő máshogy működik, jelentősége van. Az asszony feladata az ünnepet megindítani! Ő szervezi a családi élet azon területeit, ahol az egyszerű hétköznap varázzsal átszőtt ünneppé válik. A dologtiltó nap nem szabadnapot jelent, hanem a nő, a feleség, az anya valódi, magasztosabb dolgának ad teret” – írta Földi Ádám kolléga tavaly decemberben egy cikkében.

Emlékszem, ahogy szerkesztettem ezt az írást,

megismertem a titkot, amit száz éve is tudtak már az emberek:

idő, alkalom kell ahhoz, hogy hagyományosan nekünk jutó feladatokat helyesen tudjuk elvégezni – akár nők vagyunk, akár férfiak.

Ezek a munkák ugyanis többről szólnak annál, mintsem, hogy tíz óra robot után vagy éppen két értekezlet között letudhassuk őket. Ennek a műfajnak meg kell adni a módját, különben izzadságszagú szenvedés lesz az egészből – mert ha minden dolgunkon felül kell elvégezni a feladatokat (mert igenis feladatok!), és a „kell” munkál bennünk, akkor semmi értelme. Akkor erőszakoljuk meg a hagyományt, akkor írtjuk ki belőle az értéket.

Tavaly, ha dologtiltó napom nem is volt, azt sikerült megoldani, hogy hétvégére egyedül legyek a lakásban, amikor odaszánt fél délután alatt elvégeztem a feladatokat. Jobban éreztem magam itthon, mint valaha. Nem éreztem magam elnyomott nőnek, akinek kötelessége gömböket és égősorokat függeszteni mindenre, amire csak lehet. Nem éreztem magamat kihasználva, sem elnyomva. Nőnek éreztem magam, aki szenvedés nélkül tudott ellátni egy feladatot, ami számára testhezállóbb, mint a párja számára. Egy feladatot, ami ráadásul nemes és szép célt szolgál: azt, hogy az egész háztartás boldogabb, kiegyensúlyozottabb legyen, és végső soron lélekben is megérkezzen az ünnephez, mikor annak eljön az ideje.

Egy-egy cikk kapcsán visszatérő téma a szerkesztőségben, hogy (mai szemmel nézve) soviniszta volt-e a hagyományos magyar kultúrkör. Legutóbb éppen Láncos Miklós kapcsán boncolgattuk, vajon kinél az igazság. Én például elfogadom, hogy sok szokás túlzó mai szemmel – de miért is kéne mai szemmel megítélni ezeket? –, mégsem hiszem, hogy egy-egy hagyomány éltetése fenntartaná vagy éppen megszilárdítaná a nőket másodrendű polgárnak tekintő társadalmakat.

Mert huszonöt éves nőként bizton állíthatom, hogy belső késztetés motivál az otthonteremtésre, bizonyos feladatok „kisajátítására” a férfival való közös életemben – nem külső nyomás, nem a körülöttem élők elvárása és nem is az eszme kötelez. Egy vágy sarkall erre, aminek megélésére éppenséggel módot is adott az a sokak által lenézett, meghaladottnak tartott paraszti világ.

Ajánljuk még:

A CSAPATÉPÍTŐ DISZNÓTOR FÉNYÉVEKRE JÁR A NÉPHAGYOMÁNYTÓL, ÉS A PÁLINKAIVÁS IS
EGY KÖZMONDÁS, AMIBEN AZ EGÉSZ ÉLET BENNE VAN
KIREKESZTŐ IGAZSÁG: A NŐK MENSTRUÁLNAK, A FÉRFIAK NEM