Az Éjkirálynő mindennapjai – Miklósa Erikával beszélgettünk mindennapi missziókról, magyarságtudatról és a Halhatatlanok Társulatáról

Kult

Az Éjkirálynő mindennapjai – Miklósa Erikával beszélgettünk mindennapi missziókról, magyarságtudatról és a Halhatatlanok Társulatáról

A világ legnevesebb operaszínpadain lépett fel, drámai hősnők bőrébe bújt; volt Éj királynője, Giulietta, Violetta, Gilda, Lakmé, Lucia, de a könnyűzene is ott van a szívében, Ha éppen nem a rivaldafényben áll, feleség és édesanya. Derűs, vidám, kommunikatív, még a nap végén is, pedig a családja már tűkön ülve várja, amikor az interjút készítjük.
Interjúnk.

Idén 50 éves, és épp 30 éve van a pályán. Elismerték már Kossuth-díjjal, Prima Primissima-díjjal, örökös tagsága van a Halhatatlanok társulatában. Milyen érzés ikonnak lenni?

A minap épp erről beszélgettünk a kőművessel, aki nálunk dolgozik. Azt mondta, kapkodja a fejét, mennyire normálisnak tűnők, pedig szerinte egy ikon vagyok, és ő kívülről fújja az életrajzomat. Hallgattam egy szakadt melegítőben, és csak azt tudom mondani, én is csak a legtöbbet akarom kihozni a szakmámból, mint ő kőművesként. Ebben semmi különbség sincs köztünk. Akkor jött a hír, hogy bekerültem a Halhatatlanok Társulatába...

Milyen érzés volt?

Fantasztikus, hiszen a közönség szavazta meg, olyan emberek, akik figyelemmel kísérik, mit csinálok, hogyan gondolkodom. Könnyeztem: előadóként mindig azon dolgozunk, hogy bizonyítsunk saját magunknak, a szakmának, de fontosabb, hogy tetsszen a közönségnek, amit csinálunk.

Sportolónak készült, és operaénekes lett. Hogy történt?

Kiskunhalason születtem, ahol nincs operaház, nem szaladgálnak az utcán maestrók. Már az óvodában kiderült, hogy nemcsak mozgékony és energikus vagyok, hanem jó a hallásom, tiszta és erős a hangom. Viszont én inkább sportolni akartam, és a szüleim is ezt támogatták. Hamar jöttek a sikerek kisebb bajnokságokon, versenyeken. Aztán lesérültem, rettenetesen el voltam keseredve, mentálisan magam alá kerültem. Majd 17 évesen az egyik osztálytársnőm elhívott verset mondani és énekelni rendezvényekre. Egy alkalommal mindenki más lebetegedett, és a szervező megkérdezte, vállalom-e egyedül a fellépést. Vállaltam. Az eseményen ott volt Maday Lilla énektanár, odajött hozzám, és kimondta a bűvös mondatot:

„Tudod, mi van a torkodban, kislány?  Te lehetnél a világ legjobb Éj királynője”.  

Azt sem tudtam, miről beszél. Félve megkérdeztem, nem lehetne-e inkább rock. Annyit mondott, majd rájövök, hogy az opera a csúcs, s hogy 6-8 év alatt sokat fejlődhetek. Rögtön elkezdtem zeneelméletet, összhangzattant, szolfézst, zongorát tanulni. Mindent. 1987-ben kezdtem, és 1990 szeptemberében már ott álltam a Magyar Állami Operaház színpadán.

Mikor jött a következő „flash”, visszaigazolás, hogy tényleg ott van a torkában az, amit megelőlegeztek?

A véletlenek sorozata vitt tovább. Két évre rá, hogy bekerültem az operába, Hamari Júlia meghallott egy egymondatos szerepben, elvitt magával egy nagykoncertjére, ahol megkérdezte tőlem, meg tudom-e tanulni két hét alatt Bellini Montague-k és Capuletek-jéből Giuliettát. Mondtam, hogy persze. De nem tudtam, hogy ez egy főszerep (Júliáé, Rómeó és Júlia történetéből – a szerk.), amit minimum 6 hétig tanulnak. Muszáj volt, így megtanultam két hét alatt, ő pedig kivitt Brüsszelbe a Lamonnaie operába. A Mester és a jövő című program első részében őt ünnepelték, a második részben viszont bemutatott engem. Számos impresszárió és menedzser volt jelen, onnantól nem volt megállás. Öt évre rá elnyertem a Milánói Scala fiatal nemzetközi énekesek számára kiírt ösztöndíját. Akkoriban a Milánói Scala a világ közepe volt. Aztán jött Salzburg, Berlin, Madrid, London, ahonnan egyenes út vezetett a New York-i Metropolitanbe.

Lejött az istenek hegyéről, amikor a Virtuózokkal a vájtfülűek mellett megszólította az átlagembereket is. Olyan dolgokba is belevágott, amibe operaénekesek ritkán szoktak. Énekelt például Kökény Attilával…

… és Zámbó Jimmyvel is. A lemezkiadótól érkezett felkérés, hogy énekeljük el a Time to say goodbye című dalt közösen. Először nem tudtam, mit is mondhatnék, de szerencsére volt egy csodás mentorom, egy ikon, akivel nagyon hasonlóan gondolkodtunk, Gregor József. Ő azt mondta: ha minőséget hozok létre, akkor teljesen mindegy, mit csinálok. Nem lehetek annyira önző és arrogáns, hogy azt mondom, csak operát énekelek.

Nem pusztán operaénekes vagyok, van egyfajta közvetítői misszióm.

Ha azt szeretném, hogy minél több ember megismerje a hivatásomat, hogy megmutathassam, mi is az az opera, akkor oda kell csalogassam az embereket. Szóval úgy voltam vele, hogy ha Gregor József, aki számomra etalon, ezt mondja, akkor nem érdekel, mások mit szólnak hozzá. Végül az élet igazolta, hogy jól döntöttem, nekem ez volt az utam, sok műfajon keresztül kellett átmenjek, hogy kiteljesedhessek.

Van egy olyan szerep, ami a legjobban hatott önre?

A legnagyobb hatású szerep számomra Verdi Traviatajának Violettája. Minden, amit a nagybetűs Nő, a nőiség jelent, a női kiszolgáltatottsággal együtt.

És előfordul-e, hogy egy-egy eljátszott szerep hatást gyakorol a hétköznapjaira?

Az életem ott van a szerepeimben, ha benne vagyok egy szerepben, napi szinten is hat rám. Az előadóművészetben az a csodálatos, hogy egyrészt az ember levetkőzheti a gátlásait – mert bennem is van kishitűség, éppúgy, mint másban –, ki tudja fordítani magát, mert akkor hiteles művész. Ehhez viszont élettapasztalat kell, amit fel lehet és fel is kell használni, mert attól igazi egy színpadi munka. Ahogy az életben változom, a szerepekben is változom. Sokáig tartott, hogy totálisan megnyíljak, és megmutassam azokat a női lelkeket és érzéseket, amiket éppen megformálok. Az opera azért csodálatos lehetőség számomra, mert ott kiélem, kitombolom, kiénekelem, kiüvöltöm magam a szerepeimben.

Feleség, édesanya, háziasszony, barát, gyerek, sztár. Ezek a szerepek hogyan állnak össze egy emberré?

Ilyen vagyok, az Ikrek jegyében születtem, sok ember lakozik bennem: sok szálon tudok egy időben mozogni, agyban is, és ez nem fáraszt, mindig megvannak azok a források, amiből töltekezem. Persze nekem is vannak nehéz napjaim, de szerencsés alkat vagyok, fizikailag és mentálisan is. Fontos az egyéniségemnek a sokszínűség, hogy megélhessem valamennyi szerepemet, a gyereknevelésben, családban, sportban és a színpadon is önmagam lehessek. Ebből érzem, hogy valós ember vagyok, és nem egy áthatolhatatlan falon túl létező művésznő. Mindehhez van egy csodálatos férjem, aki segít, hogy anya és feleség is lehessek. Bár azért az ötéves kislányomtól néha megkapom: anya, neked mi a fontosabb, a futás, a szomszéd, vagy én?

A sok szerepen túl a nemzeti identitásáról is több helyen beszélt, arról, mennyire fontos ön számra magyarnak lenni, ugyanakkor éppen a szakmája, a zene univerzális. Van-e ebben kettősség?

Édesanyám vajdasági származású, én úgy nőttem fel, hogy átéreztem a határon túliságot, azt, milyen ott magyarnak lenni.

Nekem nem ciki, hogy állandóan kint van a magyar zászló, nem csak ünnepekkor. Számomra ez természetes és fontos dolog. A nemzeti identitás a kultúránk, a társadalmi létezésünk alapja.

A kettősséget pedig azért sem érzem, mert az utazásaim során csak tovább erősödött bennem, mennyire fontos a magyarság, bármerre jártam, ha sikeres voltam, a szüleim, a szülővárosom, az országom is büszke lehetett rám. A tudósok és a művészek, akik járják a világot, voltaképpen Magyarország nagykövetei – a hivatásos diplomatastátusz nélkül is. Ráadásul a zene híd minden és mindenki között. És a zenében mi nagyhatalom vagyunk.

Mi az ars poeticája?

Az, hogy soha ne felejtsük el, honnan indultunk. Mindig emlékezzünk a kiindulópontra.

Ajánljuk még:

BÚCSÚ A STATISZTÁKTÓL ÉS A NAGY ÖREGEKTŐL? ILYEN LEHET HOLLYWOOD A KORONA UTÁN

„EGÉSZEN ELKÉPESZTŐ, HOGY VALAKI OTT HALDOKLIK ELŐTTED, ÉS A TÖBBIEK ÁTLÉPNEK RAJTA.”

„FELESLEGES BEOSZTANOM AZ IDŐM, MERT NEM ÉN TESZEM, HANEM A JÓISTEN” – INTERJÚ TRILL ZSOLTTAL