„Egészen elképesztő, hogy valaki ott haldoklik előtted, és a többiek átlépnek rajta”

Miért volt a gyerekkori szobádnak macskapisi szaga?

Az az igazság, hogy nem is tudom pontosan hány évesen, de tizenéves korom elején a nagybátyám hatására elkezdtem kísérletezgetni a fotózással. Egy régi Zenit géppel fotóztam, és pancsoltam a vegyszerekkel, aminek amúgy is kellemetlen szaga van. Elég türelmetlen ember vagyok, pl. nem néztem utána annak sem, hogy meddig kell fixálni a képeket. Hogy őszinte legyek, a digitális fotózás egy nagyon jó alternatíva nekem, mert mindig is fárasztott és untatott a labormunka. Engem a kép, az eredmény érdekelt.

Pedig az analóg fotózás megadhatja az élményt, hogy hosszabbnak és jelentőségteljesebbnek tűnhet egy pillanat.

Igen, de a digitális fotózásnál viszont van egy azonnali kielégülés, ami persze aztán el is veszik, mert nincs várakozással teli öröm, hogy na, hogy sikerült a fotó. Amúgy tavaly az analóg fotózáskor már éreztem, hogy jobban tetszik, hogy nem kapkodok, hogy időt szánok rá, hogy körbenézzek, keressem a megfelelő helyeket, előre tervezzek, fókuszáltabban dolgozzak...

Ehhez az analóg élvezethez kellett az elmúlt majdnem két évtized, ami mögötted van?

Bizonyos szempontból türelmesebb vagyok, és sokkal jobban érdekel már, hogy mi van a témáim mögött. Hogy képes vagyok-e valódi hatást elérni, hogy mi lesz a sorsa a fotóimnak...

Hogy túlélnek-e téged?

Érdekes, hogy ezt kérdezed, mert pont most néztem, hogy annak idején, amit az Origónak fotóztam képeket, 640 pixeles felbontásban vannak fent, az ma már alig látható. Az abcug.hu ahová sok éven át dolgoztam, sajnos, nemrég megszűnt, és egy csomó anyagom elérhetetlenné vált, miközben azzal a szándékkal készültek ezek, hogy megmutassanak egy szeletet az életünkből, hogy például egy 2020 környékén élő orvos milyen dilemmákkal küszködött. Sok hónapot szántam rá, hogy a magyar társadalom egy rétegét megörökítsem. Ha csak nem találok ki valamit, ezek elvesztek örökre...

Egyébként nehezen azonosulok már az online hírportálok tempójával is, bár iskolának nagyon jó, ha meggyötörnek ezernyi anyaggal, és van magazinos vagy online-os múltja az embernek, de egy idő után már az elmélyülést kerestem. A kongói anyagom National Geographic címlapjához viszont kellett az a több ezernyi lefotózott anyag és sok év rutin, hogy abban a pillanatban érezzem, itt most el kell fordítani a gépet, mert ebből lehet egy címlap akár.

Van olyan téma, amit nem volt erőd megcsinálni lelkileg?

Pont most írtam pár napja egy emailt egy illetőnek, hogy nem tudom folytatni a témát, amelyet elkezdtem vele. Nincs letisztulva bennem, és annyira szövevényessé, bonyolulttá vált ez az élettörténet, a vidékről a fővárosba beilleszkedő gyerekek története, hogy kiseggeltem belőle idő híján. Egy-két hetente ott kellene lenni náluk, és egyszerűen nem tudok egy újabb projektet finanszírozni sem, pláne, hogy az ösztöndíjamnak a 2/3-át általában benzinre kell elköltenem.

Szereted a hosszú távú anyagokat...

A nagybányai anyagom, amivel idén a Sajtófotónagydíját megnyertem, 2011-ben kezdődött. 30-45 napot töltöttem Romániában, hogy elkészítsem, a másik témámnál, a tiszanánai család történetét kevesebb ideig fotóztam, de gyakrabban lerohangáltam hozzájuk. Kongóba is vissza kéne menni, ahol már kétszer voltam, összesen négy hónapot, jó lenne befejezni Dr. Hardi Richárd önkéntes szemorvos történetét.

Kongóba mennél megint, pedig elmondásod szerint óvatos ember vagy.

Én annyit jártam már gázos helyeken, drogos, meg prostitúciós témák feldolgozásán, hogy pl. Svájcban lehet, hogy nagyobb veszélyben voltam, mint akármikor Afrikában. Volt is egy ilyen szituáció amikor nagyon megijedtem, mert rájöttem, hogy kikerült a kontroll a kezemből. Két prostituált lány történetét akartam rögzíteni Zürichben, és azt mondták, hogy nekik egy kávézóban nem komfortos beszélgetni, úgyhogy adtak egy címet, hova menjek. De mikor odaértem, másik lakásba vittek, kulcsra zárták mögöttem az ajtót, és hallottam, hogy van még valaki a másik szobában. Ott átfutott az agyamon, hogy ez most a magyar stricik vérbosszúja, és itt a vég, de ekkor megszólalt ez egyik lány: „Beszartál, mi? Nyugi, nincs para!” Megvicceltek.

Kongóban meg inkább infrastrukturális veszélyek vannak, nem tudod, hogy milyen állapotban van a repülőgép, amin ülsz, vagy mikor jön egy trópusi vihar, esetleg leszakad a híd a kocsid alatt. Hardi doktor sem fél ezektől a veszélyektől, pedig több mint 200-szor repült. Az biztos, hogy fölöslegesen kockázatot nem szabad vállalni, pont elég az, ami van. Amikor szembementem a józan ész szabályaival, akkor kerültem mindig cinkes helyzetbe.

Például?

Kenyában elmentem a tengerpartra egy ismerősömhöz, és busszal terveztem visszatérni az árvaházba, ahol laktam. Azt csesztem el, hogy eleve későn értem a végállomásra, ahonnan az árvaházba indult a másik busz, így egy taxist megkérdeztem, hogy mennyiért vinne el. Persze felismerte a kiszolgáltatott helyzetemet és háromszoros árat mondott. Ekkor azt gondoltam nagy mellénnyel, hogy jó, akkor majd én megoldom máshogy, hiszen már jól ismerem Afrikát, ezért beültem egy helyi kisbuszba, ami másfél órát állt még, aztán kiderült, hogy nem is megy fel a hegyre az árvaházhoz. Már éjjel volt és még 12 km-t kellett volna a sötétben, egy rezervátum mellett vadállatok között felgyalogolnom, hogy visszaérjek az árvaházba. Túl nagy kockázat volt, ezért a mellettem ülőtől kértem tanácsot, mire kiderült, hogy ott Kenya közepén az Isten háta mögött ezen a járaton, az afrikai hölgynek egy magyar orvos férje van, és így segítettek nekem. Itt nagy szerencsém volt.

A hivatásod arról szól, hogy a valóságot megörökítsd, mármint, ha ez egyáltalán lehetséges. Amikor egy ilyen, a társadalom peremén lévő helyre utazol, akkor gyakrabban találkozol az általad keresett tiszta valósággal, mint mondjuk egy civilizáltabb helyen?

Igen, mert kevesebb tudásuk van arról, milyen hatásokkal lehet rájuk, ha fotózom őket, és nincsenek programozott válaszaik. Itthon sokszor érzem azt, hogy van számítás amögött, hogy engednek dolgozni, mert valamiféle előnyre, támogatásra próbálnak szert tenni rajtam keresztül. De ha sok időt töltök a témával, és nem jön a visszacsatolás az alany felé, pl. étel, pénz formájában, akkor ezek az emberek szoktak inkább megmaradni mellettem, mert látják, hogy ez nem az adok-kapokról szól, hiszen én is ott vagyok a harmincadik napon is reggeltől-estig. Fontos a következetesség, mert egy hiba is elég, hogy tönkretegyem a munkámat.

Kevin Carternek van az a híres, Pulitzer-díjas fotója a földön fekvő, elgyengült szudáni kislányról, akit egy keselyű figyel. Ez a fotó 1993-ban nagyon port kavart, mert támadták a fotóst, hogy miért nem segített az éhező kisgyereken, ahelyett, hogy lefotózta volna. Mit gondolsz a dokumentarizmus ezen részéről, kívülállónak kell maradni vagy be lehet avatkozni?

Ha 7-8 ével ezelőtt teszed fel a kérdést nekem, akkor azt mondom, hogy objektív megfigyelő vagyok, és nem avatkozom bele. Az élet sokat csiszolt rajtam az elmúlt években. Kevin Carteréket egy helikopterrel letették oda és néhány órájuk volt, hogy megörökítsék a gyermekéhezést és megmutassák, hogy ezrével halnak éhen gyerekek. Ott és akkor ő sok ezer hasonló sorsú gyerekért volt felelős.

A helyzet rohadtul perverz olyan értelemben, hogy amikor ezrével vannak az éhhalál szélén emberek körülötted, akkor neked a „nagyobb” ügyre kell koncentrálod, mert azzal tudsz „jobban” segíteni, és nem kezdheted el egyesével elkergetni a keselyűket. Ugyanakkor minden normális értékrenddel bíró ember azt tenné, hogy egy kővel elüldözi a keselyűt, és azt gondolom, hogy a fotósnak a kép elkészülte után el kellett volna kergetnie a keselyűt, hiszen ezért vagyunk emberek. Amúgy később kiderült, hogy nem volt ilyen kiélezett a helyzet, mert közel volt a család, épp élelmiszersegélyért álltak sorba.

Ugyanakkor azt is gondolom, hogy nem lehet vegytiszta valóságot létrehozni, mert, ha az ember még ha úgy is értékeli, hogy kicsit avatkozott bele, akkor sem tudni, hogy később az milyen hatást érhet el. Ez amolyan pillangó-effektus.

Mostanság már másképp dolgozom, ha úgy érzem, hogy nem lényegi a beavatkozásom, akkor segítek, néha akkor is, ha ezzel már belenyúlok a történetbe. A volt főnököm mondta ki nekem egy anyag kapcsán, hogy „András, úgy dolgozz, hogy ez az alanyaid élete, neked meg csak egy sztori, ez lebegjen a szemed előtt, ha döntesz”. Egy nyíregyházi családnál történt, hogy egész nap semmi nem történt, ültek a porban vagy a küszöbön és akkor mondtam az anyukának, hogy én azt akarom fotózni, ahogy ők élnek, csinálja csak a napi rutint nyugodtan. Erre mondta az anyuka, hogy a nagymamához mennének ebédelni, de gyalog, mert se főzni nincs pénze, se buszra ülni. Mivel tizenvalahány kilométerre lakott a nagyi, úgy volt, hogy akkor ma kimarad az ebéd. Most akkor mit csináljak? Másnap bevásároltam „magamnak” egy csomó kenyeret, parizert, kólát, és szendvicseket csináltam, ettem, majd, ami maradt otthagytam nekik, mondván „ha nem sértem meg őket, ugyanis nincs hűtő a szállásomon.” Nem nyúltam bele a történetbe, nem attól lennék hiteles történetmesélő, ha éhesen magukra hagynám őket.

Ma már látom, hogy nem lehet a tiszta valóságot bemutatni, hanem inkább tendenciákat.

Mit szólsz ahhoz, amikor pl. az interneten megjelenő, egy halmozottan sérült gyerek és családja hétköznapjait bemutató fotósorozat alatt értetlenkedő kommentek érkeznek?

Van egy ellenállás, ami ellen mi fotósunk küzdünk. Pl. amikor azt mondják, hogy nem akarnak szomorú sorsú cigányokat látni, vagy hogy unják a keserves témákat. Gondolkodtam is, hogy a nagybányai anyagomba betegyem-e a vérhányós fotómat, de végül betettem, mert azt gondoltam, hogy amíg mi arról vitatkozunk, hogy akarjuk vagy nem akarjuk látni azokat a dolgokat, amelyek ott vannak az utcán, nehogy már a dokumentarista fotográfiával is kiszolgáljuk ezt a kényelmes hozzáállást. Emlékszem, lefotóztam a vért hányó férfit, majd szóltam, hogy hívják ki a mentőket, mire azt mondták, a körülötte állók, hogy: „Minek? Ezek így élnek.” 

Egészen elképesztő, hogy valaki ott haldoklik előtted és a többiek átlépnek rajta. Nem kell ide keselyű meg afrikai gyerek, elég itthon körbenézni.

Mi lehet a megoldás a képeken túl?

Nem oszt nem szoroz, hogy egy jó szót szóljunk, vagy egy kis beszélgetést kezdeményezzünk, esetleg egy pici gesztust tegyünk, és lehet, hogy ez lesz annak a valakinek az életében a nagy lökés. Kevés kell ahhoz, hogy emberségesek legyünk. Mondom, több energiát tett abba a hölgy Nagybányán, hogy meggyőzzön engem, nincs értelme a földön fekvő férfinak segíteni, mint hogy felhívja a mentőket…

Az emberek szeretik eltolni maguktól a kellemetlen témákat, ráadásul úgy érzik, hogy nincs ráhatásuk ezekre a dolgokra. Azért szeretem ezeket a témákat, mert hiszek abban, hogy ha nagyon pici dolgokat megteszünk, már akkor is előremozdíthatunk egy ügyet.

∗∗∗

András fotóit ezen a linken nézhetitek meg: www.hda.hu 

Ajánljuk még:

„AZ EFFÉLE FEMINIZMUS VALAMI OLYAT PUSZTÍT EL, AMI NÉLKÜL NEM LEHETNE ÉLNI: A HUMANIZMUST”

„FELESLEGES BEOSZTANOM AZ IDŐM, MERT NEM ÉN TESZEM, HANEM A JÓISTEN” – INTERJÚ TRILL ZSOLTTAL

„VILLÁZTÁK A GANAJT, ÉN MEG MENTEM UTÁNUK, ÉS NYOMTAM AZ ADY-VERSEKET” – INTERJÚ CSUJA IMRÉVEL

Borítókép: Dr. Hardi Richárd