„Felesleges beosztanom az időm, mert nem én teszem, hanem a Jóisten” – Interjú Trill Zsolttal

Kult

„Felesleges beosztanom az időm, mert nem én teszem, hanem a Jóisten” – Interjú Trill Zsolttal

„Ez a járvány akkor lesz igazán izgalmas, amikor fel lesz dolgozva” – vallja Trill Zsolt magyar színművész, érdemes és kiváló művész. Interjúnk a vírus előtti, utáni, és attól független életről.

A kertészkedésbe menekültél, ahogy sokan mások?

Teljesen kikapcsolt, hogy a földet, a sarat, a füvet éreztem a kezeim között, ez szerintem rettenetesen izgalmas.

Jövőre lesz erre időnk? Kicsit olyan ez, mint amikor elhozzuk a húsvéti nyuszit, aztán az ünnep után néhány héttel elpusztul.

Hátha nem, talán ezentúl tudunk időt szakítani erre is, ha nem is annyit, mint most. Szeretném, ha ezek a dolgok megmaradnának, ez lehetne egy pozitív hozadéka a járványnak.

 
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

A színpadon nagyon energikus vagy. Levezetés volt ez, a pihenés időszaka? 

Én ott vagyok energikus, ahol kell. Itt az életben meglehetősen lusta tudok lenni, a látszat néha csal. Ahogy megy az idő, öregszünk, mindent átgondolunk. Másképp lépünk.

Volt időd a számvetésre? 

Az folyamatos, akarva-akaratlanul itt a kisagyamban pörögnek a képek, a számok. Ha csak arra gondolok, hogy az én apám egyik napról a másikra lett beteg hatvanévesen és hét hónappal később meghalt. Erősen szaladok én is a hatvan felé, persze

nem arról szól az életem, hogy rettegek az elmúlástól, de néha-néha eszembe jut ez is.

Ilyenkor elkezdek elemezgetni, és ez kihat a színpadi munkámra is. Ha újra ott leszek, mekkora energiával kezdek el dolgozni? Lehet, hogy nagyon kevés időm marad, akkor legalább a „most”-ot csináljam teljes erőbedobással. Felesleges beosztanom az időm, mert nem én teszem, hanem a Jóisten. Amit arra ad, hogy a színpadon töltsem el, azért adja, hogy izzadjak is meg rendesen.

Maradjunk a számvetésnél. Mikor érezted, hogy fordul a sorsod?

A fordulatok nem estek mindig egybe egy szereppel, vagy egy-egy elismeréssel. A váltások számítottak, amikor menni kellett. Vagy önszántamból, vagy amikor helyettem döntöttek. A főiskola fordulópont volt, amikor nem is tudtam még pontosan, hogy mit akartam, mert gyerek voltam. Komoly döntés következett az iskola után is, amikor ki is mondtam, valóban ezzel akarok foglalkozni. Az a négy év ezt az elhatározást készítette elő mindenkinél ott a színművészetin, független attól, hogy tehetséges vagy-e, vagy sem. Hasonlóan nagy döntés volt az Újszínház Pesten, miközben még Beregszászon is dolgoztam ingázva a két ország, a két város között. Amikor Debrecenbe kerültem, azelőtt már az egész család döntött, az már a gyerekekről szólt, hogy hová kerülnek.

Minden változás tele volt kockázattal, és ezek engem nagyon inspiráltak. Mindig megfogni egy új közönséget, megküzdeni értük.

Akkor most egy ingerszegény időszakon vagy túl?

Egyáltalán nem. A színházban, az irodalomban minden élethelyzetet, minden hangulatot már leírtak, ezek csak variálva vannak. Ezeket az érzéseket színészként meg kell figyelni. A járvány időszakát is elemezni kell, ez az időszak nem átugorható, nem megy füstbe, hiszen azon is érdemes elgondolkodni, hogyan állnak le az emberek egyik napról a másikra. Nagyon sok olyan pillanat van, amit át kell élnem, át kell engedni magamon. Olyan ez a járvány, mint a Lars von Trier Dogville című filmje, ahol nem látod a stúdió határát, mert a képzelt kis falu mögötti rész beleveszik a feketébe. Mégis érzed, hogy a szereplők be vannak zárva. A házak ajtaját, falait pedig csak csíkok jelezték. A mi életünkben is megjelentek ezek a szigetelőszalag csíkok, ezek a vonalak, kerítésként, az üzletekben, bevásárlóközpontokban távolságtartóként. Ezért izgalmas a művészet, és zseniális a színház. Gondolta volna valaki is, amikor Tarkovszkij megrendezte a Sztalkert, hogy hét évvel később Csernobilban mi fog történni?

 
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

A járványokat is feldolgozták már filmen is és színházban is. Mondhatni megjósolták. Az nem elég?

Ez a járvány akkor lesz igazán izgalmas, amikor fel lesz dolgozva. De ettől rettegek is, a sok középszerű drámától, filmtől, amelyekben mindenki mindent meg akar oldani. Mint a maszkok divatja, ami még csak most kezdődik. Most az egyszerű embert is komoly inspirációk érték, ebből sok mindent tanulni kell, attól függetlenül, hogy sokan vesztesei ennek a járványnak.

A családod hogyan élte meg ezt az időszakot? 

Helga húszéves, Moszkvában tanul a Színművészeti Főiskolán, ő tizenvalahány órákat ült a gép előtt. Elméleti és gyakorlati feladatokat kaptak, de nem volt az igazi, hiányzott a közös tér. Berci teljesen más, ő már nehezen tud leülni a gép elé, ő az esztergomi ferences gimnáziumba jár, ami bennlakásos. Ha már ő is azt mondja, hogy vissza akar menni, az komoly jelzés. És én ennek nagyon örültem. Nekünk nagyon fontos, hogy egységes legyen a család, nem baj, ha vannak kinyúlások, kilengések.

Az egységet, az egyes számot sokféleképpen le lehet írni, az nem baj.

Most, amikor sokat vagyunk együtt, előkerül sok probléma, mégis igyekszünk egy irányba tolni a szekeret.

Még mindig a beregszászi színházi társulat az etalon?

Időt kell adni mindennek: egy társulat olyan, mint a házasság, a valódi produkciókhoz érési folyamat kell. Néha azt veszem észre, hogy fő és mellékszerepekről beszélnek, de az előadás nem ezekből áll össze, hanem mindenkiből. Hirtling Pista kollégám mondja mindig, hogy nem mindegy, hogy kitől kapod a végszót.

Milyen lesz a visszatérés?

Nem mindig kellünk mi, el kell fogadni, hogy nincs mindig ránk szükség. Kőkeményen meg is kell majd dolgozni, hogy visszajöjjenek a nézők. Ha látják, hogy ez nekünk, színészeknek nagyon fontos, akkor nekik is hiányérzetük lesz. Vannak most persze sokkal fontosabb szükségletek, mint a színház vagy a film, de azért egy nagy világégés vagy trauma vagy veszteség után kell, hogy más közegbe kerülj. Mindig kell találkozni olyan emberekkel, akik eltérően látják a világot. De

ha nincs ránk szükség, azt is el kell tudni fogadni.

Azt tudni kell, hogy a fővárosban és a nagyvárosokban pár százezer ember van, aki tudatosan jár színházba, de ők cserélődnek. Belőlük jön ki a milliós jegyeladás, de ez csak statisztika. Jobb lenne, ha többen jönnének, de persze kell hozzá anyagi biztonság, de láttunk már olyat, hogy valakinek van rá pénze, és mégsem érdekli.

Nyitókép: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Ajánljuk még:

„Duracell-ember vagyok, de kell a folytonos kétkedés” – Interjú Scherer Péterrel
Kétkeréken vagy egykeréken gurulni, de kertészkedni, tenni-venni is nagyon szeret. Ha most nem volna kényszerpihenőn, valószínűleg már Lisszabonban nézné a metálkék óceánt feleségével, akivel májusban ünneplik házassági évfordulójukat. Mindenben megtalálni az örömöt és a feladatot, többek között ez az örökmozgó háromgyerekes édesapa, színész, rendező Scherer Péter életfilozófiája, aki elmondása szerint egy másik életben talán idegenvezető lenne. Olyan, aki sok nyelven beszél. Interjúnk.