Az anime szóról sok dolog jut az emberek eszébe: mese, ami gyerekeknek való, vagy épp a másik véglet, hogy perverz, netán pornográf videók... Én huszonöt évesen néztem először anime filmet, és nem túlzok, ha azt mondom, az életem gyökeresen megváltozott általa. Nem sorozatokról beszélek, mint a Dragon Ball, Pokemon vagy a Naruto, hanem igazi, egész estés filmekről, amikben az élet minden szépsége benne van.
Egyből beleszerettem. Döbbenetes volt, ahogy egy olyan világba – ráadásul egy rajzolt világba! – csöppentem, ami ezerszer meghatóbb, szívmelengetőbb és csodálatosabb volt, mint bármilyen élőszereplős film, amit valaha is láttam. Azonnal világossá vált, hogy az anime nem csak gyerekeknek való, sőt, nagyon sok dolgot még nem is értenének a kicsik egy-egy komolyabb történetből, amiket elsődlegesen nem is nekik, hanem a középiskolás korosztálynak és felnőtteknek készítettek. Azonnal függő lettem, mert azoknak a japán rajzfilmeknek, amelyeket láttam, van egy különös, tiszta üzenete, amelyeket nem feltétlenül találunk meg a leghíresebb Hollywoodi produkciókban sem.
Nemrég elgondolkodtam ezen a jelenségen. Vajon mások is néznek animét Magyarországon? Más nők, anyukák is belesírnak a párnájukba, nehogy a kicsik felébredjenek a másik szobában? Ők is elolvadnak, ahogy a képernyőn kibontakozik szemeik előtt egy kedves és ártatlan szerelem?
Néhány kedvencemet szeretném bemutatni ezek közül a filmek közül, mert hiszem, hogy
sok ember érezné magát hasonlóan, ha megismerné ezt a csodás világot.
A Studio Ghibli japán filmstúdió alkotásai a legnagyobb kedvenceim. A stúdiót 1985-ben alapította három fiatalember, és 1988-ban (amikor én születtem) elkészítették a Totoro - A varázserdő titka című filmet. Ez életem első animéje. Két kislány egyszerű, nagyon is életszerű története, akik elköltöznek egy apró településre édesapjukkal, hogy közelebb legyenek anyjukhoz, akit a közeli kórházban kezelnek. Satsukira és Meire olyan kalandok várnak, amelyekre még álmukban sem gondoltak volna.
A második film, ami teljesen rabul ejtett a Yesterday - Vissza a gyerekkorba című alkotás volt. Ennek története szerint a huszonhét éves Taeko, a tősgyökeres tokiói nő elutazik vidékre, hogy besegítsen rokonainak a pórsáfrány szüretelésében, és kiszakadjon egy időre a zajos, zsúfolt nagyvárosból. Már a film elején nagyot dobban a magyar néző szíve, ugyanis Tosio, a család egyik barátja, aki a vonatállomáson várja Taekot, magyar népdalokat hallgat kis autójában Sebestyén Márta és a Muzsikás együttes előadásában. A cselekmény kibontakozása során Taekonak rengeteg gyermekkori emléke tör felszínre, amiknek hála közelebb kerül önmagához és ahhoz, ami valóban fontos az életben.
Harmadikként a Fent, a pipacs dombon című filmet javasolnám az animével ismerkedőknek. Ez a legszebb romantikus sztori, amit valaha is láttam. Senki se számítson nyálas, szerelmi történetre, mégis: Miyakazi és társai egy egészen új szintre emelték a megrajzolt romantika fogalmát ezzel az alkotásukkal. Umi Matsuzaki, félárva tizenhat éves lány Yokohamában él testvéreivel a nagymamánál, amíg orvos anyjuk Amerikában vesz részt egy továbbképzésen. A cselekmény új, nem várt fordulatot vesz, amikor Umi találkozik Shun Kazamával, az egyik iskolai ebédszünetben, és az izgalmak csak ekkor kezdődnek igazán. Ráadásul a film zenéje az első pillanattól kezdve magával ragadja a nézőt – szinte nem telik el úgy nap, hogy én ne hallgatnám meg ezeket a dalokat a gyerekeimmel.
(Figyelem: a videó a cselekményről elég sok spoilert tartalmaz!)
A negyedik csodás történet főszereplőjével nagyon jól tudok azonosulni. Ez az A könyvek hercege. A középpontban Tsukishima Shizuku áll, egy tizennégy éves diáklány, aki szerelmes az írásba, olvasásba. Az iskolai könyvtárból egész nyáron viszi haza egyik könyvet a másik után, és egy este feltűnik neki egy fiú neve a könyvek kölcsönző kártyáján. Kíváncsi lesz, ki az a srác, aki minden könyvet elolvasott előtte. Ezt az animációs filmet ezzel a három szóval jellemezném: könyv, zene és macska – higgyétek el, megéri belemerülni!
Shinkai Makoto egy másik méltán híres animekészítő. Ő sokkal modernebb ábrázolást használ, a filmjei látványra szerintem kissé sterilek, míg a Studio Ghibli-é inkább olyan, mint egy káprázatos festmény. Ugyanakkor Shinkai szereplői ellenállhatatlanul szerethetőek és olyan izgalmas érzelmi szálakkal teleszőtt történetekben mozognak, amiket nem is elég csak egyszer megnézni. Már-már kibírhatatlan, milyen izgalmas, érzelemdús egy-egy Makoto-anime – nekem egészen konkrétan néha meg kellett állítanom a filmjeit, mikor először láttam őket, hogy lelki erőt gyűjtsek a folytatáshoz. Aki egy kicsit is érdeklődik az anime filmek iránt, mindenképp nézze meg Shinkaitól: A neved, Tenki no ko (Weathering with you), A szavak kertje című alkotásokat. Ami még érdekesebbé teszi ezeket a műveket az, hogy Shinkai minden filmjéből szerepeltet egy-egy karaktert valamelyik másik történetben, így a néző kicsit bepillantást nyer abba, hogyan is folytatódott a szereplők élete.
Az animék világával kapcsolatban egyetlen nagy bánatom van: hogy nem ismertem őket gimnazistaként. Biztos vagyok benne, hogy egészen más szemmel néztem volna a világot és jobb, akár erkölcsösebb értékrend szerint éltem volna meg azokat az éveket. Az én gyerekeim Totorot néznek itthon, és azt látom rajtuk, hogy csak jó hatással van rájuk, szépet és jót tanulnak belőle. Ez nem feltétlenül mondható el a mai „nyugati” mesék nagy részéről, amelyek sokszor sajnos tudatosan plántálnak valamilyen világképet vagy erőszakot a legkisebbekbe. De nemcsak a kicsiknek, nekünk, felnőtteknek is szükségünk van a tiszta, szép történetekre, mert ezek által lehetünk többek.
Ajánljuk még:
5 DÉL-KOREAI SOROZAT, AMIRŐL EDDIG NEM TUDTAD, HOGY SZÜKSÉGED VAN RÁ
FELELŐS, TUDATOS ÉS FENNTARTHATÓ: A „SLOW COSMÉTIQUE” TÉRNYERÉSE
10 GYEREKKÖNYV, AMIVEL GARANTÁLTAN NEM NYÚLTOK MELLÉ
