Kult

Almost blue: egy ki nem teljesedett karrier szomorú története

Chet Baker a cool jazz majdnem legnagyobb előadója volt. Képzetlensége ellenére kiforrott, sallangmentes játéka és hangzása inspiráló. Az érzelmek trombitása volt ő, aki kiváló hangszertudása ellenére lassan elhalványuló nyomot hagyott csak a zenetörténelemben.

Zenész szülők gyermekeként templomi kórusban kezdett énekelni, az összhangzattannal azonban csak két évig foglalkozott, tanulmányait abbahagyta, amikor besorozták. Berlinben a hadsereg zenekarában fújt egy ideig, majd leszerelt és elvegyült a San Franciscó-i dzsesszklubokban.

Minden lehetősége megvolt arra, hogy ne csak „majdnem halhatatlan” művészként emlékezzünk rá.

1952-ben már Charlie Parkerrel együtt turnézott, játszott Gerry Mulligen zenekarában, majd saját kvartettet alakított, és az első lemezei alapján a korabeli szaksajtó egy lapon említette Miles Davis-szel.

1956-ban ért fel a csúcsra, amikor a Pacific Jazz kiadta a Chet Baker Sings lemezt. A korong ismertté tette, ugyanakkor kijelölte a követendő zenei irányt is, a dallamhoz hű minimalista játékot.

Almost Blue… Baker elbukott a heroin elleni küzdelemben, huszonnyolc évesen nyúlt a szerhez, ami könyörtelenül leamortizálta, néhány éven belül börtönbe került, majd Nugat-Németországból és az Egyesült Királyságból is kiutasították a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményei miatt. De az Egyesült Államokban sem úszta meg a zárkát, recepthamísításért többször is lecsukták a hatvanas években. 1966-ban egy fellépése után egy kaliforniai bárban brutálisan elverték, fogait kiverték, maradandóan megsérültek a hangszeres játékhoz szükséges szájizmai. Ráadásul nem ez volt az első problémája, diákkorában már egyik metszőfogát elvesztette, így már korábban is sokat kellett küzdenie a trombita megszólaltatásával. Protézise miatt kénytelen volt változtatni a technikáján, és ezzel egy új, egyedi hangzást is létrehozott. A hetvenes években visszatért, Hollandiában, Franciaországban és Svédországban is készültek vele lemezek, ezek minősége azonban többnyire ingadozó. Néhány örökzöld igazán jól szólt, de a jó producerek és zenészek többnyire elkerülték a drog miatt egyre kiszámíthatatlanabb szólistát. Európai éveiben otthontalanul vándorolt, napról-napra élt, az összes pénzét heroinra költve. Ahogy az élete, úgy halála is tragikus volt. Ötvennyolc évesen kizuhant az amszterdami Prins Hendrik szálloda második emeleti ablakából. Kiesett vagy kiugrott, nem tudni, az épület homlokzatán egy dombormű őrzi emlékét.

Almost blue… Oscar-díj-jelölése ellenére nem ad teljes képet a zenészről az 1988-as Let’s get lost című dokumentumfilm, a fekete-fehér interjú-sorozat, ami kritikusai szerint tele van csúsztatásokkal. Mégis jobb próbálkozás, mint a Bolondos szívem címet viselő holland film, amiről lényegében nem is tudom megmondani, hogy miről szól, de Bakerről semmiképpen. Karaktere feltűnik még a 2015-ös Born to be blue-ban, Ethan Hawk feledhető alakításában. Pályája elején egyébként ő maga is vállalt egy szerepet a Pokol horizontja című méltán elfeledett filmalkotásban, de az a felkérés inkább sármos külsejének, mint színészi képességeinek szólt. Nem is kötött utána szerződést a filmstúdióval. A leginkább vállalható mozgóképet és koncertanyagot Baker 1987-es japán turnéján rögzítették, az utókor is így ismeri, mint a koránál sokkal idősebbnek látszó, görnyedt előadót.

Ajánljuk még:

„AZ ÉN GYEREKKOROMBAN MÉG VOLT IDŐ LEÜLNI AZ ÖREGEKKEL” – INTERJÚ PÁL ISTVÁN „SZALONNÁVAL”

BÚCSÚ A STATISZTÁKTÓL ÉS A NAGY ÖREGEKTŐL? ILYEN LEHET HOLLYWOOD A KORONA UTÁN

ÚJRAKEZDENI A LÁTHATÓ ÉS LÁTHATATLAN HATÁRÁN – MURAKAMI HARUKI: A KORMÁNYZÓ HALÁLA, KÖNYVAJÁNLÓ

Borítókép: By Michiel Hendryckx - Own work, CC BY-SA 3.0, Wikimédia