A rockzene utolsó forradalmára, aki valóban elképzelte, hogy nincs mennyország

Kult

A rockzene utolsó forradalmára, aki valóban elképzelte, hogy nincs mennyország

Chris Cornellnek, a grunge stílus egyik meghatározó zenekarának, a Soundgarden énekesének a holttestét Detriot-i hotelszobájának fürdőszobájában találták meg 2017 májusában. Testedzéshez használatos gumikötelet kötött a nyakára, aminek a másik végét az ajtóhoz rögzítette. Mondhatni nincs ebben semmi különös, a narkó, a koncertek, a gyógyszerek és ugye a gyerekkor óta elszakadhatatlan utazótárs, a depresszió kikövezi azt az életutat, ami leképezése az egész irányzatnak.

 

A grunge kiábrándult az amerikai álomból, a világ kiábrándult a grunge-ból. Nagyjából ennyi a magyarázata, hogy miért tűnt el olyan gyorsan a süllyesztőben a nagy ábrándokat kergető áramlat. Vagy csak divat, ha már zenei stílusként nem is definiálható. Lehetett volna korszakot meghatározó szubkultúra, önálló látásmód, életvitel, és nem csak néhány éves tündöklés, párszázezer eladott lemezzel, koncertjeggyel és ízléses kiegészítőkkel.

A nyolcvanas évek vége és a kilencvenes eleje Amerikában a poszt-hidegháborúról és rég látott recesszióról szólt, Új Világrenddel és Sivatagi Viharral fűszerezve. Az idősebb Bush gazdaságpolitikája meddőnek bizonyult, a republikánus hatalom megrendülése vérátömlesztés volt az északi iparvárosok undergroundjának. Igen ez a Soundgarden korszaka, amikor nem csak a külvárosi Amerikáról szólt a grillnyárson forgó Barbie-baba. A csapat a Seattle-i nagy négyek egyike a Pearl Jammel, a Nirvanával és az Alice in The Chainsszel együtt. Több mint tizenkét évig játszott a zenekar, feloszlásuk és a Nirvana énekesének Curt Cobainnek a halála jelentette lényegében a korszak végét is.

A grunge valóban kosz és mocsok volt. Nem közösségi élmény, inkább a befordulás, az izoláció és frusztráció zenéje, nincs már meg a közösség célja.

Képviselői a hippigeneráció gyermekei, a hatvanas-hetvenes évek szülöttei, akik ki tudja mit szívtak magukba az anyatejjel, mit hoztak otthonról. Csalódottságot és nemtörődömséget biztosan, ami elemi erővel tört fel a Green River, a Nirvana és a Soundgarden dalaiból, valós alternatívájaként az éppen haláltusáját vívó glam-rocknak. A pénz hajszolása és a post-grunge azonban elsöpört mindent: az örökös rádióbarátság-ellenes küzdelem kiadókkal megölte a valódi hangzást, a kilencvenes évek közepére a kemény „sound” felhígul, a popos előadók – akik közül szándékosan nem említenék meg egyet sem – nagyobb nyilvánosságot kaptak, maradandó alkotások nélkül.

Az Audioslave hozta el Cornell feltámadását, az, hogy 2005-ben első amerikai együttesként léphettek fel Kubában, minden politikai felhang ellenére is örökre beírva nevüket a zenetörténelem nagykönyvébe. Ráadásul egy nagyon jó koncertet adtak a hetvenezer nézőnek. A zenekar azonban csak fellángolás volt, vagy inkább felparázslás a szólókarrier előtt, amely négy albumot is termelt.

Utolsó szólólemezén jelent meg a Nearly Forgot My Broken Heart című dal, aminek a klipjében Cornell egy akasztásra váró foglyot alakított a vadnyugaton. Christopher John Boyle ötvenegy évet élt.

Ajánljuk még:

ALMOST BLUE: EGY KI NEM TELJESEDETT KARRIER SZOMORÚ TÖRTÉNETE

PROBLÉMÁS KLASSZIKUSOK – ELFÚJJA ŐKET A SZÉL?

A MAGYAR GÉNIUSZ, AKI IDŐS KORÁRA NAPI NÉHÁNY CENTBŐL ÉLT – 25 ÉRDEKESSÉG BARTÓK BÉLÁRÓL

Borítókép: Christopher Simon, Wikimedia Commons