Problémás klasszikusok – elfújja őket a szél?

Megosztó

Problémás klasszikusok – elfújja őket a szél?

Az igazán jól sikerült műalkotások kordokumentumok is egyben. Elkészülésük időszakának szép és csúnya arcát is megmutatják. De ha a csúnyaságot nem tudjuk elviselni, tanulni sem fogunk semmit belőle.

Az Elfújta a szél megkerülhetetlen filmklasszikus, az 1939-es alkotás a mai napig viszonyítási alap az egyetemes kultúrában. Egyszerre nagyívű szerelmes történet és háborús eposz, maga a megtestesült hollywoodiság, nem mellesleg rekordbevétellel – igazi amerikai nemzeti kincs, a többi közt a washingtoni Kongresszusi Könyvtár is az Egyesült Államok filmes öröksége részének nyilvánította.

Ugyanakkor ellentmondásos alkotás, elsősorban a feketék ábrázolása és a rabszolgaság pozitív színben való feltüntetése miatt. Épp ezért kordokumentumként is tekinthetünk rá, hiszen egy olyan időszakban készült, amikor teljesen más volt a közgondolkodás: még Rosa Parks és Martin Luther King Amerikája is évtizedekre volt ettől a kortól (néhol inkább fényévekre), a mindennapi rasszizmus általánosan elfogadott jelenség volt, a film sok „díszlete” közül az egyik.

Az Egyesült Államokban jelenleg is zajló rendőri erőszak és rasszizmus elleni tüntetések miatt az ilyen ellentmondásos művekkel kapcsolatban is újjáéledt a vita, amiben a fő kérdés:

van-e még helye egy „problémás” alkotásnak a kultúra klasszikusai között, megérdemli-e, hogy minél szélesebb közönség lássa?

Az HBO Max nevű nagy streamszolgáltató úgy döntött, hogy egyelőre nemleges választ ad a kérdésre, az Elfújta a szél átmenetileg kikerül a kínálatából. Aki akarja, más módon persze továbbra is megnézheti, de igazán sok emberhez itt juthatna el a film – a koronavírus okozta helyzetben duplán igaz, hogy a stream az új mozi. Tehát nincs szó cenzúráról, vagy betiltásról, ez egy (üzlet)politikai döntés, mégis muszáj tágabb összefüggésekben vizsgálni.

Végtelenül szomorúnak tartom azt, amikor ahelyett, hogy elfogadnánk, hogy 50-100-150 évvel ezelőtt máshogy gondolkodtak az emberek, és azon dolgoznánk, hogy ezzel kezdjünk valamit, egyszerűen eltüntetjük ennek a máshogy gondolkodásnak a kulturális lenyomatait.

Két évvel ezelőtt csak fogtam a fejem, amikor az itthon is jól ismert A farm, ahol élünk szerzője, Laura Ingalls Wilder nevét levették egy irodalmi díjról, az indoklás szerint az őslakos indiánokat és az afroamerikaiakat sértő nyelvezet miatt. A kifogásolt könyvek ugyanabban a korszakban jelentek meg, amikor az Elfújta a szél-t bemutatták.

A helyzet abszurditását az adja, hogy gyakorlatilag

elvárják egy régóta halott írónőtől, hogy a mai korszellemnek megfelelő alkotásai legyenek.

Ráadásul ezzel a lépéssel gyakorlatilag ugyanarra a polcra teszik, ahol a valódi rasszista alkotások, politikai kiáltványok sorakoznak: azok, amiknek tényleg az a központi mondanivalója, hogy az emberek más bánásmódot érdemelnek azért, mert más a bőrük színe. Mit mondjak, megnézném annak a fehér fajvédőnek az arcát, aki „pult alól” beszerez magának egy példányt valamelyik A farm, ahol élünk-könyvből, lázasan keresgéli az övével egyező szélsőséges gondolatokat, aztán csalódottan leteszi, miután rájön, hogy tényleg arról szól csupán, amit a címe sugall.

Pár évvel korábban egy amerikai középiskola tiltotta ki az irodalomóráról a Huckleberry Finn-t, mert annak a bizonyos „n betűs szónak” a használata kellemetlenül érintheti a színesbőrű diákokat. Pedig a létező rasszizmus, a nagyon is valódi verbális és fizikai támadások sokkal nagyobb veszélyt jelentenek rájuk, mint egy több mint 100 éve halott bácsi sorai.

Hosszasan sorolhatnám a példákat, amikor az irodalmi, filmes kánon megbontása volt a válasz egy bizonyos korszak realista ábrázolására.

Nem a rossz megmutatása, hanem maga a rossz ellen kell harcolni 

– de ez csak akkor lehetséges, ha van, ami megmutatja, pontosan milyen régi, mára túlhaladott felfogás ellen küzdünk.

Nincs azért minden veszve. Az HBO Max azzal a megjegyzéssel vette le az Elfújta a szél-t a kínálatából, hogy ha egyszer visszakerül, a történelmi kontextusát is meg kell valahogy vitatni. Jobban nem is érthetnék egyet ezzel a gondolattal – sőt, ha jól sül el, követendő gyakorlat is lehetne.

Véleményem szerint „lábjegyzetelni” kellene a filmet, ami megtörténhet audiokommentár vagy feliratok, de a műhöz kapcsolt dokumentumfilm formájában is; utóbbiban filmszakértők és történészek magyarázhatnák el, mit látunk és miért. Ez persze időigényes és költséges, de kétségkívül a legtisztességesebb eljárás. Ettől függetlenül remélem, hogy egyetlen tartalomszolgáltató sem fogja a könnyebb utat választani, és a problémásnak ítélt filmeket, sorozatokat egyszerűen eltüntetni a kínálatából.

A múlt ismerete, a régi (pop)kulturális termékek elemzése nélkül még kevésbé fogjuk érteni a világot, mint most. Épp ezért nem szabad hagyni, hogy a ma már sértőnek ható alkotásokat elfújja a szél.

/Nyitókép: Marysol, Flickr/

Ajánljuk még:

Ez a bor más, mint a többi – így lett a Szekszárdi borvidék személyes kedvencem

Bor, mámor, Szekszárd! Szerintem ez így helyes. Azóta gondolom így, amióta először jártam a szekszárdi dombok öleléséből kibontakozó vörösbor-termő vidéken, és megkóstoltam az itteni kadarkát.  Azóta azt is gondolom, hogy jó bort csak jó emberek tudnak készíteni, és ezzel talán fel is fedtük a Szekszárdi borvidék titkát.

 

Már követem az oldalt

X