„A hazai kórusélet jövője múlhat azon, meg tudjuk-e szólítani a fiatalokat” – Interjú Móczár Gáborral

Kult

„A hazai kórusélet jövője múlhat azon, meg tudjuk-e szólítani a fiatalokat” – Interjú Móczár Gáborral

Szinte mindenki énekelt valamikor életében kórusban. Talán volt egy pillanat, amikor téged is áthatott, hogy a kóruséneklés nem csak az emberek, hanem a legkülönbözőbb kultúrák között is képes nagyon erős kapcsolatokat építeni. Móczár Gáborral, a Kóruszenei Világszövetség alelnökével készült interjúnkból kiderül, Kodály országában mennyire (nem) egyszerű ma a kórusélet hatalmas hajóját kormányozni, igazgatni. 

Lassan fél éve élünk „kényszerházasságban” a koronavírussal. Hol tart most a hazai kórusélet?

A járvány miatt az az élő, személyes kapcsolattartás szűnt meg, ami a kórusok legpozitívabb közösségformáló ereje: az együtt dolgozás. Ha nemzetközi összehasonlításban nézem a hazai kórusvezetőket, karnagyokat, eltérőek a kihívások. Magyarországon a karnagyok hagyományosan a szervezéssel is foglalkoznak, szerencsés esetben van olyan kórustag, aki ezeket átvállalja. Az, hogy egyszerre kell foglalkozni a művészeti dolgokkal és gyakorlati problémákkal is, nagyon bonyolulttá tette az életet az elmúlt időszakban. Ha az énekesek életkorát nézzük,

a hazai kórustársadalom széles bázisát a középkorú, idősebb generáció adja, ők azok, akik harminc-negyven éve a mindennapos éneklésben nőttek fel, és szerencsére folytatták is a hagyományt.

Ma egyre szűkülnek a lehetőségek, kevesebb az énekóra, és egyre kisebb a zene jelentősége az általános iskolai oktatásban is. Csökken a bázis, kevesebb a kórus az országban, ráadásul egyre nehezebb férfi énekest találni. Mindezek ellenére jól működik a rendszer, van egy jó zeneszerző gárdánk, a zenei életben nagyformátumú személyiségek dolgoznak, és az is elmondható, hogy az emberek többsége alapvetően szeret énekelni.

És mit szeretnek legjobban énekelni az emberek?

A magyar kórustársadalomra jellemző az enyhén konzervatív felfogás. Nehezen változtatnak a repertoáron. Általában a karnagy választja ki, hogy mit énekeljen a kórus, kevés az olyan énekegyüttes, ahol közösen döntenek. A mai hazai felfogásban elvárás a huszadik századi magyar szerzők műveit bemutatni.

Persze Kodály országa vagyunk, de azt tudni kell, hogy a zeneszerző kórusműveinek többségét elsősorban az iskolai énekoktatás támogatására írta. Számos kiváló szerzőnk régi magyar művei fontosak nevelési szempontból, szöveg- és dallamviláguk, és a népzenei eszközök használata miatt is, de közben felnőtt több, kiváló magyar zeneszerző-generáció, és a repertoár nem sokat bővült. Nagyon jó a felsőfokú zeneszerzőképzésünk, a fiatalok termékenyen dolgoznak, és jól írnak, de a kórusok még nem éneklik eleget a műveiket. 

 
Móczár Gábor

Kellene a vérfrissítés?

A hazai karnagyoknak egy kicsit szélesebb spektrumból kellene választaniuk. A nemzetközi kórusirodalomban hatalmas boom van, a nyugat-európai és amerikai zenei életben már kissé lecsengőben is van a „mindenképpen kortárs dolgot énekeljünk” áramlat. A kortárs zenének nagy előnye, hogy nincsenek olyan kiforrott stílusjegyei, mint egy reneszánsz, barokk vagy romantikus darabnak, sokan ezért választják.

Vannak olyan kórusfesztiválok, ahol már külön díjazzák a kötött stílusú, úgynevezett régizenét éneklőket, ugyanis kezd kiveszni a rigorózus, jól meghatározott műfaji jegyek melletti éneklés. A régi zenék, a reneszánsz madrigálok, motetták például nagyon érzékeny művek, és a zsűritag füle egy versenyen igencsak ki vannak hegyezve az itt előforduló „régizenei” stílusjegyekre. A XX. századig tartó kórusirodalom nyolcvan százaléka egyházzene, és ezek a művek erősen kötött műfaji jellemzőkkel rendelkeznek.

A mai modern egyházzene mennyiben más?

Az egyházzene nagyon sokáig csak liturgikus célokat szolgált, misék, motetták íródtak hétről hétre, azaz a zenének megújuló istentiszteleti funkciója volt. Mióta ez elhalványult, szabadabb művek születnek. Az én felfogásom szerint a kóruszene akkor jó, ha kapcsolatot tud teremteni a közönséggel, ezért nem feltétlenül tartom jónak az olyanfajta nonfiguratív muzsikát, amely csak azért születik meg, mert technikai bravúrnak számít akár megírni, akár elénekelni. Hosszabb távon persze hordozhat értéket,

de az igazán jó mű el is jut a hallgatóhoz, a közönség szívéhez és szórakoztat.

Vannak az egyházzene területén is olyan szerzők, akik kifejezetten slágereket írnak, törekednek arra, hogy könnyen befogadható, nem túl nehéz darabok szülessenek. Főként az amerikai vonal erős ebben. Relatíve könnyen énekelhető új darabot nem egyszerű írni. Az Európai Kórusszövetség, melynek hat évig voltam az elnöke, háromévenként ír ki olyan zeneszerzőversenyt, ahol kifejezett kritérium, hogy olyan művek szülessenek, amiket átlagos kórusok is elő tudnak adni. Ne kelljen hozzá speciális összhangzattani tudás, vagy hangbéli képesség. De ott vannak az acapella együttesek, amelyek igazi hazája a Németalföld. Műfajilag bármihez nyúlhatnak, átírnak, áthangszerelnek, akár hangszereket is imitálhatnak, sok eszközük van, ezért is népszerűek. Könnyebben meg tudják szólítani a fiatal közönséget, nem véletlenül nő gyorsan itthon is a számuk az ilyen típusú együtteseknek.

A 2017 óta vagy a Kóruszenei Világszövetség alelnöke. Ott milyen kihívásaid vannak?

Elsősorban nem európai ügyekkel foglalkozunk, a kontinens szerencsére a saját problémáit jól megoldja. Olyan földrajzi régiókkal – Ázsia fejletlenebb területei, Afrika és Dél-Amerika – dolgozunk, ahol nincs elegendő karnagy, repertoár, hiányzik a módszertan és szűkösek az anyagi források ahhoz, hogy a kórusok bármilyen nemzetközi hálózathoz csatlakozni tudjanak.

A járvány miatt elmaradt idén az új-zélandi Kóruszenei Világszimpózium, de már szervezzük a következőt 2023-ra, Katarban, amely

nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy megszólítsunk több százmillió muszlim embert, felfedezzük az ő hagyományos, egyszólamú éneklésük kincseit,

és bemutassuk a nyugati, többszólamú kóruszenét. A kórusmuzsika, a közös éneklés nagyon jó hídépítő eszköz, a nemzetközi szervezetnek pedig pont ez a stratégiai célja, a kultúrák közötti kapcsolatok kialakítása. A muzsikáló ember mindig nyitott és kész a másik megértésére, befogadására – komoly lehetőségek rejlenek ebben!

Ez a szervezési munka sok gyakorlatiasságot igényel. Két lábbal a földön járó típus vagy?

Igen, de ennek ellenére 1995-ben volt mégis egy nagyon transzcendens élményem. A Budapesti Monteverdi Kórussal voltunk egy olasz versenyen, és egy kétkórusos Bach motetta előadása közben tört rám a szinte testen kívüli érzés. Amit ott, közösen létrehozunk, olyan szinten vált eggyé, hogy már nem volt lényeges, hogy én ki vagyok.

Ajánljuk még:

KÓRUS NÉLKÜL NEM ÉLET AZ ÉLET: ÍGY LETTEM ÉNEKFÜGGŐ
FELTÁMAD A MŰVÉSZVILÁG, ÉS MI AZ ELSŐ SORBÓL NÉZHETJÜK EZT VÉGIG
„A ZENE, AZ KELL” – SÍRVA ORDÍTÓSTÓL A SORS SZIMFÓNIÁIG MINDEN, MINDEN KELL