Szabadúszó operaénekesként tavaly Münchenbe utaztam egy munka miatt. Egész nap próbáltam, délutánra pedig semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy végre hagyjanak enni, aztán pihenhessek kicsit. Mikor elszabadultam a próbáról, az étterem felé vettem az irányt, de egy plakát, jobban mondva a világhírű magyar karmester, Fischer Ádám neve a Bayerische Staatsoper falán megállított. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy evés helyett a kultúrát választom, és bár a döntéssel magamat is megleptem, egyszerűen tudtam: ezt az előadást látnom kell.
Nehezítő tényező volt, hogy az előadás három perc múlva kezdődött, a jegyek pedig hónapokkal előtte elkeltek. Gyors telefonálgatásba és üzengetésbe kezdtem; az érintett ismerősöket próbáltam rábírni, hogy valahogy juttassanak be – három perccel a függönybontás előtt. Éppen a telefonomon pötyögtem, amikor beleestem egy idegen férfi karjaiba, aki rámnézett és köszönés nélkül megkérdezte: „megveszed a jegyem?”. Megvettem.
Sosem néztem úgy előadást, hogy ne tudtam volna előre, hogy kik állnak majd a színpadon, itt viszont a nagy rohanásban nem volt időm utánanézni a szereposztásnak. Az élményeket éppen ezért gyermeki kíváncsisággal fogadtam, félig fel sem fogva, hogy sikerült az, amit néhány perccel előtte a fejembe vettem. A nagy döbbenet azonban még hátra volt, ez az egész történet ugyanis akkor lett igazán érdekes, amikor megértettem, miért kell ott lennem:
a sors is úgy akarta, hogy lássam, miképpen működik élőben az évek óta figyelt idolom.
Otello első színrelépésekor azonnal felkaptam a fejemet: akkora energiával jelent meg egy férfi a színpadon, hogy képtelenség volt nem rá figyelni, pedig egy hang sem hagyta el (még) a torkát. Mégis, tartásából, mozgásából, az egész aurájából a félhomályba burkolózó színpadon keresztül is egyértelművé vált, hogy ő nem lehet más, mint Jonas Kaufmann.
A darabot extázisban ültem végig. Hihetetlen volt, ahogyan Kaufmann mindenestől tökéletesen, hangban, színészi játékban, karakterformálásban is jeleskedve, bámulatos energiaszinten végigvitte az előadást. Megbizonyosodtam arról, amit előtte is feltételeztem: ő ténylegesen korunk egyik kiemelkedő tudású, többfunkciós operaénekese, ráadásul még 10/10-es pasi is. A zenészvilágban kerengő anekdoták szerint egy tisztaszívű, segítőkész ember, egy igazi modernkori gentleman, emellett ízig-vérig profi zenész, aki nagy repertoárral rendelkezik és otthonosan érzi magát az operák, az operettek és a klasszikus dalok világában is.
Idén folytatom a tavaly megkezdett élménysort:
augusztus 19-én, most már itthon lesem meg Kaufmannt az Operaház Eiffel Műhelyházában tartott koncertjén. Több szempontból is izgalmas estének ígérkezik, a vírus után most „nyit újra” az Opera, ha új keretek között is: szabadtéri koncertre készül a csapat a már teljesen felújított Műhelyház parkjában.
Természetesen a vendégek mellett a kollégák számára is jelentős rendezvény ez, ugyanis sokan hónapok óta némák, az elmaradt koncertek nyomát pedig csak egy-egy nagyszabású, nagyközönséget vonzó éneklés mossa el a legjobban.A művészek számára sem volt könnyű az elmúlt időszak, és bár mindenkit másképp állított nehézségek elé a világjárvány, most egy pillanatra esélyt kaptunk megállni, örülni egy kicsit.
Örülhetünk egymásnak, az újrakezdésnek, a lehetőségnek, hogy együtt lehetünk. Örülhetünk annak, hogy vannak olyan dolgok, amik összekötnek bennünket, vannak közös értékek, amik a legsötétebb idők alatt, és azok után is közös nyelvet biztosítanak. Örülhetünk, hogy létezik a művészet, és mi újra felfedezhetjük, milyen nagyon jó dolog a zene.
Ajánljuk még:
