„Tényleg nincsen szebb az életnél” – interjú Dr. Vámos Zoltán orvos-filmrendezővel

Nem titok, hogy azért mentél egyetemre, hogy elkerüld a katonai szolgálatot. Miért pont az orvosit választottad?

Egy személyes élethelyzet hozta így. A házban, ahol éltem, lakott az ENSZ Szociális Bizottságának elnöke, Gilda Mara, aki egy magyar festőművészhez, Bér Rudolfhoz ment feleségül. A nő egy világpolgár volt, beszélt többek között magyarul is. Sokat jártam fel hozzájuk, beszélgettünk: rengeteget tanultam színházról, filmről, tudományról, nyelvekről, művészetről, kultúráról. Az egyik alkalommal Gilda egyszer csak összeesett előttem, és meghalt. Emlékszem, hívtam a mentőszolgálatot, és miközben láttam magam előtt feküdni, egy nagyon-nagyon furcsa tehetetlenségérzés fogott el. Erős érzés volt, aminek hatására rájöttem, hogy meg szeretném tanulni, mit lehetne ilyenkor tenni.

Ekkoriban már a filmezés is aktívan foglalkoztatott? Egyszerre indultál el a kétféle tanulás útján?

Még az érettségi és 9/11 előtt jártam Amerikában. Szereztem itthon egy hamis újságírói igazolványt, amin angolul is szerepelt, hogy „international presscard”. Ezt a tengerentúlon mindenhol elfogadták, úgy kezeltek, mint amikor a filmekben a sajtó megérkezik. Nem is értettem, hiszen egy 18 éves gyerek fotója szerepelt rajta, de kint elhitték, hogy nálunk ilyen fiatalok a sajtósok. Egy nap a Central Parkban belefutottam egy filmezésbe, odamentem és néztem. A második napon megkérdeztem, hogy segíthetek-e valamiben, azt mondták, hozzak egy kávét. A negyedik napon már kerestek, és én lettem a kábeles fiú. Így teltek ott a napok, és amikor hazajöttem, elkezdtem kisebb produkciókat csinálni. Közben az volt bennem, hogy ha mégsem a filmezésről fog szólni az életem, akkor kell egy fix pont. Az orvoslás pedig lekötött, hiszen intellektuálisan kihasználja az embert, érzelmileg pedig feltölti. Így kerültem a filmezés és az orvostudomány közelébe.

Névjegy:

Dr. Vámos Zoltán 39 éves orvos, filmrendező. 2008-ban diplomázott a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán, 2015-ben PhD-fokozatot, 2017-ben aneszteziológiai és intenzív terápiás szakvizsgát szerzett. 2007-óta dolgozik mentőorvosként az Országos Mentőszolgálatnál és a Magyar Gyermekmentő Alapítványnál. Egyetemi oktató, adjunktus, tankönyvek (társ)szerzője.

Egyetemi évei alatt a Magyar Rádió kulturális műsorainak segédszerkesztője, majd rendezője volt. Fesztiváldíjas filmjei: Akarsz-e játszani, A véletlen zenéje, Reneszánsz, Rögtön Jövök, Parázs a szívnek. 2004 óta elnöke a Fiatal Filmkészítők Egyesületének, melyet Illés Györggyel közösen alapított.

Két teljesen eltérő területet választottál hivatásodul, hogyan fonódik ez össze?

Alapvetően sosem értettem azokat az orvosokat, akik úgy léteznek, hogy nem csinálnak filmeket, és azokat a filmeseket sem, akik nem mentenek életeket. Nekem valahogy a kettő teljesen összekapcsolódott, sokan azt hiszik, hogy ez két nagyon különböző terület, de nem így van. Az, hogy épp filmet írok, vagy dalszöveget, díszletet tervezek, vagy jelmezt, azok a lelkemnek és az agyamnak más területeit stimulálják, de ugyanúgy a személyiségem mozgatórugói, mint amikor tankönyvet, közleményt, szakmai eljárási rendet írok, vagy a betegekkel foglalkozom. Próbálok figyelni, hogy a forgatásokon rendezőként legyek jelen, az intenzív osztályon pedig intenzíves orvosként. Nem szeretném, ha azt mondanák, hogy egyiknek ilyen, másiknak olyan vagyok.

Szoktad azt érezni, hogy szerepben vagy? Mennyire kell magadra venned az orvos „karaktert”, amikor bemész a kórházba, és mennyire kell a filmest egy forgatáson?

Nagyon, mert ha nem úgy lépek be egy osztályra, mint ügyeletvezető, vagy szakorvos, akkor sokkal nehezebben tudom képviselni a beteg érdekeit, amiket amúgy fontosnak tartok, úgyhogy fel kell vennem a szerepet. Amikor bemegyek egy forgatásra, hasonlóan. Mindenki figyeli a rendezőt az első pár napban, hogy mennyire határozott, hogyan instruálja az operatőrt, a színészeket, hogy kezeli a környezetét, milyen a hangulat, mennyire engedi az érzelmeit kifakadni. A higgadtságot tökéletesen megtanultam az intenzív osztályon és a mentésben, ahol súlyosan instabil állapotú betegekkel dolgozom. Ha ezekben a helyzetekben kiborulnék, kiabálnék, feszültséget gerjesztenék, akkor bizonytalanságot keltenék a környezetemben. Ugyanez a helyzet a filmezésben is. Nagyon kell figyelnem magamra, hogy fegyelmezett legyek, ne kapkodjak, egyértelmű javaslatokat, utasításokat, kéréseket fogalmazzak meg. Lehet, hogy a szívem a nyakamban dobog néha, de a kezem nem remeg, és nem látszik rajtam, ha izgulok vagy feszült vagyok.

Az orvoslásban és a mentésben többnyire olyan helyzetek állnak elő, amikben hideg fejjel kell döntened. Meddig mész el, vannak határok, amiket meghúzol magadnak?

Az igazán komoly szakmai kihívások az intenzív osztályon találnak meg. Az intenzív terápiában napi rendszerességgel látunk embereket különös kegyetlen módon meghalni. Szakmai kihívást jelent, hogy határozottsággal, a beteg érdekeit szolgálva a végsőkig elmenjek. Arra törekszem, hogy az emberi méltóságot megtaláljam egy-egy helyzetben, meglássam, ha vége egy történetnek, de ha kell, észrevegyem a jeleket, és küzdjek tovább, hátha szerencsénk lesz.

Egy szomorú emlékkel kezdtük a beszélgetést, aminek nyilvánvalóan köze volt ahhoz, hogy intenzív terápiás orvos és mentőorvos is lettél. Mi vonzott még ezekben a területben?

Az életmentés mindig is nagyon érdekelt, és úgy gondoltam, akkor lehetek igazán jó benne, ha megtanulom a kritikus állapotú betegellátás három dimenzióját (prehospitális, hospitális, rehabilitációs). Ezeket mind az intenzív terapeuta látja el, valószínűleg ebben találtam meg magamat, mert ezekben lehet nyüzsögni, nem kell egyhelyben lenni. A mentőzéssel kapcsolatban azt tapasztalom, a laikus emberek úgy képzelik, hogy a szirénázó mentőautó mindig sokkos esetekhez megy ki, persze ilyen is van, de a riasztások jelentős része nem feltétlenül a szakmai kihívásokról, inkább a társadalom szociális problémáinak megoldásáról szól. Elmesélek egy kedves történetet. Nemrég egy kisfiú hívott minket, azért mert összeveszett a szomszéd barátjával. Kimentünk és megbeszéltük, mi történt, kibékültek, majd elmentek horgászni. Ilyenek is történnek velünk, és ez nagyon jó.

 Fotó: Takács Gergely 

Hogyan tudsz jelen lenni egy érzelmileg ennyire hullámzó hivatásban?

Nagyon figyelek arra, hogy érzékeny maradjak. Inspirálnak a körülöttem zajló események. Mindenki azt mondja, hogy „kívül kell maradni, ne vedd a lelkedre, engedd el” – én viszont nem hiszek ebben. Igenis hagyni kell, hogy hatással legyenek rám a dolgok. Sok olyan eset volt már, ami komolyan megérintett, ezeket gyakran a készülő filmjeimbe átalakítva, de beleépítem. Ettől függetlenül úgy érzem, nem kell kifejezetten egészségügyi témákra felhúzni a filmeket. Van úgy, hogy egy kórházi helyzet világít rá, hogy a szerelem, a barátság, a magány vagy éppen a politikai és jogi igazság és igazságosság kapcsolata mennyire fontos dolgok. A mindennapi gyógyítás mellett a szakmai kihívások éltetnek. Az is a célom, hogy találjak egy olyan apró gesztust, amivel a beteg helyzetét, akinek az életét a sors a kezembe adta, emberivé tehessem.

A kórházi eseteket a filmkészítés során dolgozod fel?

Valószínűleg igen, ugyanakkor az, hogy lelkileg hogyan kezeljük a nehézségeket, egy tanulási folyamat, amit évek, évtizedek alatt tanulunk meg.

Nem siratok meg minden elhunyt beteget, de a méltóságot mindenkinek megadom, akihez közöm van.

Ez érzékennyé tesz, de érzékeny is akarok maradni, és nemcsak a halál, hanem az öröm, a siker és a humor tekintetében is. Rengeteg vicces dologgal és érdekes emberrel találkozom a mindennapokban, és ez is hatással van rám. A kiégésben nem is hiszek, szerintem mindenkinek meg kell találnia magában azt az indíttatást, amiért a választott pályát csinálni szeretné. Nem hibáztathatom a beteget, vagy a környezetemet, ha éppen valamiért nehéz az életem. 

Fotó: Dr. Vámos Zoltán

Egy véletlennek köszönhetően ismerkedtél meg Illés György operatőrrel. Hogy történt?

Még gimnazista voltam, és egy nap tanítás után elmentem a Mafilm épületéhez, amiből épp jött ki egy alacsony dohányzó férfi. Megszólítottam, mondtam neki, hogy szeretnék kölcsönkérni egy kamerát. Azt kérdezte visszahozom-e, én válaszoltam, hogy igen, mire ő megfogta a kezemet, felvitt az irodájába, levett a polcról egy kamerát, és odaadta. Mivel nem aznap kellett az eszköz, megegyeztünk, hogy visszamegyek érte. Megkérdeztem, hogy hívják, és azt mondta, Illés György. Fogalmam sem volt róla, hogy ki ő, később persze megismertük egymást, támogatott és segített. Hihetetlen, hogy teljesen ismeretlenül, egy diákigazolvány vagy személyi nélkül a kezembe adta a kamerát, ma már sajnos nem történhetne meg ilyen. Amikor elkezdtem filmezni, a legnagyobb színészekhez is bátran odaléptem, és minden működött, jó filmeket csináltunk együtt. Ma már, ha felhívok egy fiatal színészt, akkor leszúr, hogy miért nem a menedzserén keresztül keresem meg. Rossz azzal szembesülni, hogy ennyire megváltozott a világ, hogy eltűnt a bizalom az emberekből. Minden filmet a nulláról kezdek, bizonygatnom kell, hogy komoly dolgokat csinálok.

Fotó: Dr. Vámos Zoltán

2018-ban mutatták be az első mozifilmed a Parázs a szívnek című romantikus drámát Szabó Erika és Viktor Balázs főszereplésével. Mit hozott neked ez az alkotás?

Érdekes, de nagyjából másfél évvel a bemutató után kezdték el nagyon szeretni, ekkor kapott nézettséget a film, ami két teljesen különböző karakterű ember, egy színész és egy intenzív orvosnő szerelméről szól. Nehezen készült el, de szerettem csinálni, és jó visszajelzéseket is kaptam. Szép időszak volt az életemben a forgatás, örülök, hogy belevágtam, főleg, mert azt érzem, ez kellett ahhoz, hogy a jelenlegi munkám, A gyémánt út pora ilyen minőségben és gyártási körülmények között, ilyen kaliberű színészekkel elkészülhessen. 

A tervek szerint jövő ősszel, az Alzheimer-kór világnapján mutatjátok be az időskori demenciáról szóló filmed, amit egy személyes élményed ihletett. Hogy is volt ez?

Orvostanhallgató voltam, amikor bekerült hozzánk egy idős néni, akivel senki sem tudott kommunikálni. Már mindenki feszült volt, én pedig tettem egy próbát. Megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e azt a nótát, hogy „Arany országút csillogó gyémántporán…” Rám nézett, úgy tettem, mintha nem tudnám tovább a szöveget, ő pedig folytatta. Együtt énekeltünk, és onnantól kezdve megvolt a közös hang. Nem nyúltam ehhez az emlékhez úgy 10-15 éve, aztán valahol elmeséltem Sultz Sándor és Pataki Éva forgatókönyvíróknak, ők pedig megírták, és egy szép történetet álmodtak köré Vári Éva és Orosz Ákos főszereplésével.

Fotó: Dr. Vámos Zoltán

Nemrég azt nyilatkoztad, hogy a demencia egy nagyon fontos téma, ami előbb vagy utóbb, de szinte mindenkit érint élete során. A 2001-es Jágók című rövidfilmed egy dadogó fiúról szólt, és egyetemi tananyag lett. Célod, küldetésed az érzékenyítés?

Ezek a játékfilmek érzékenyítő hatásúak, ettől függetlenül mindegyikkel egy történetet szeretnék elmesélni. Valamennyi munkámban jelen vannak a társadalmi problémák, A véletlen zenéjében a fiatalkori identitászavarok, a Parázs a szívnek-ben a függőség, a Reneszánszban pedig az apához fűződő viszony jelenik meg. Megtalálnak ezek a történetek, és küldetésemnek is érzem megmutatni őket.

Te magad mennyire vagy érzékeny ember?

Magas az empátiaszintem, és ehhez ragaszkodom is. Annak ellenére, hogy a kórházban emberi testeket nyitok meg, összerezzenek, ha a magánemberként egy fájó fogú emberrel találkozom, vagy egy filmben azt látom, hogy valakit kilöknek a másodikról. Nagyon érzékeny vagyok arra, hogy bárkinek baja esik, és a szomorúság, a depresszió is fel tud zaklatni.

Tudom, hogy milyen nehéz boldognak lenni, ezért, ha szorongást, magányt látok, az megérint.

Akinek a munkája a szenvedélye, és a szenvedélye a munkája, az nem vágyik egyébre? Szoktál időt szakítani arra, hogy valami teljesen mással foglalkozz, önmagadra koncentrálj?

Ha filmet írok, akkor a mentéssel, ha mentek, akkor az intenzív osztállyal, ha ott dolgozom, akkor a filmezéssel kapcsolódom ki, és ez megy körbe-körbe különféle szituációkban. Hála Istennek mindig azt tudom csinálni, amit igazán szeretek, annak ellenére, hogy a munkaköreim jelentős időt vesznek el az életemből, aránytalanul többet, mint amennyit erre szívesen adnék. Gyakran kapom azt a visszajelzést, hogy túlságosan sokat dolgozom. Nehéz kijönni a sodrásból, pedig minden hónapban megígértetem magammal, hogy kevesebbet dolgozok, és mégis folyton azzal szembesülök, hogy egyetlen énidőre alkalmas napom, órám, percem nem maradt. Meg kell tanulnom nemet mondani, ami egyelőre nehezen megy.

Fotó: Dr. Vámos Zoltán

Nagy életszeretettel vagy jelen a munkádban, nehéz dolgokkal találkozol, de mindig mész tovább. Honnét ered a kitartásod?

Édesapám és édesanyám is ilyenek voltak, sosem hallottam őket panaszkodni, a megoldásfókuszú viselkedést tőlük tanultam. Emellett a tanáraim is jó például szolgáltak, volt, ami nagyon tetszett, volt, ami kevésbé, ezek által jöttem rá arra, mi az, amit és ahogyan szeretnék, és nem szeretnék csinálni. Azt is meg kellett tanulnom, hogy nem haragudhatok a betegre, ha ő éppen az éjszaka közepén lesz rosszul, vagy éri baleset. Nem kellemes dolog hosszú távon arra riadni, hogy hívnak, de tudni kell kezelni, tudatosítani, hogy ezért vagyok.

Az Instagram-oldaladon minden posztod alatt ez a címke szerepel: #nincsenszebbazeletnel. Mit jelent ez?

Erre egy történettel válaszolok. 2008 és 2012 között kutatóorvos voltam, és az ún. embriógenezist vizsgáltuk. Fogtunk tojásokat és megnéztük, hogyan fejlődik benne a csibe, de mielőtt teljesen kifejlődött volna, kivettük az ereket, hogy megfigyelhessük a keringési rendszert. Az volt a dolgom, hogy forgassam ezt a 100 tojást, de egy alkalommal egyet kihagytam, és kikelt a csibe. Nagy szakmai hiba volt, az összes professzor leszúrt, én pedig azt javasoltam, altassuk el. Koller Ákos, aki a mentorom volt, ezt mondta: „Senkit nem dobunk az éterbe, hazaviszem a kislányomnak, mert nincsen szebb az életnél.” Ez a mondat olyan jól kapott el, hogy arra gondoltam, akármit csinálok, akármi feladatom legyen az életben, szóljon arról, hogy jó, hogy azt csinálhatom. Filmet, tudományt, játékot, sírást, fájdalmat, hisz ez mind az életünk része, és ennél tényleg nincs szebb. A jövőbeli tervem egyébként egy kampány megszervezése, ami erre a kulcsszóra épül majd.

Ezenkívül mit tervezel a következő időszakra?

A kutatási területeimet, az újraélesztést, a balesetiagysérült-ellátást, a sürgősségi betegellátást és az intenzív terápia határterületit szeretném pontosítani, és létrehozni a korai intenzív terápiát. Ami pedig a filmezést illeti, nagy kihívásnak ígérkezik, de szeretnék készíteni egy igaztörténeten alapuló nagyjátékfilmet.

Fotók: Dr. Vámos Zoltán