„Én voltam a fiatal orvos a vasfüggönyön túlról” – interjú Dr. Varga Péter Pál gerincsebésszel

Hős

Egy.Életem

„Én voltam a fiatal orvos a vasfüggönyön túlról” – interjú Dr. Varga Péter Pál gerincsebésszel

Kivételes életutat tudhat magáénak a hazai gerincsebészet sikeres és elismert orvosa, akinek a magyar és külföldi szakemberek, és a betegek egyaránt hálásak lehetnek. Dr. Varga Péter Pállal gyermekkorról, iskolákról, katonaságról, az első munkahelyről, külföldi kapcsolatokról és a művészetekről beszélgettünk.

Nem volt könnyű gyerekkora, édesapja börtönbe került, majd el kellett hagynia az országot. Hogyan boldogultak ebben a viharos időszakban?

Édesanyámmal és anyai nagyanyámmal éltem, a megélhetésünk nem volt felhőtlen, de mindannyian dolgoztunk. Emlékszem, 6 éves lehettem, a Lehel piacra jártunk a barátaimmal. Az egy természetes közeg volt számunkra, a közelben laktunk, így adott volt a dolog: az újlipótvárosi úriasszonyok cekkereit vittük haza némi pénzért, és a kofáknak is takarítottunk.

Homonnai Péter Pálként anyakönyvezték, honnét kapta a Varga nevet?

A szüleim már a börtönévek alatt elhidegültek egymástól, édesapám külföldre menekülése után néhány évvel édesanyám újraházasodott, a nevelőapám pedig a nevére vett. Nem jöttünk ki túl jól, valójában felnőttként barátkoztam össze vele, mégis tiszteltem, ezért is tartottam meg a nevét.

A későbbi iskolai évek már felhőtlenebbül teltek?

A tinédzserkorom a szülői háztól távol telt, ez egy összetett korszak volt. A városligeti Teleki Blanka Gimnáziumba jártam, de sokat voltam a Szent István és Radnóti gimnáziumok közegében is, ebben a hármasban éltem az életemet. Jól tanultam, zenéltem, kórista voltam, kézilabdáztam, és az Egyetemi Színházhoz is kötődtem. Pezsgő kulturális és diákélet zajlott, jó volt fiatal gimnazistaként látni, hogy hogyan élnek az egyetemisták. Rengeteget lehetett tanulni és művelődni. Élveztem az előadásokat, a próbákat, a filmvetítéseket. Ez volt a budapesti értelmiségi körök központja a 60-as 70-es években.

Miért választotta az orvosi szakot, és hogyan jutott be az egyetemre?

Teljesen világos volt, hogy valami intellektuális pályára fogok menni, de egy ideig semmi konkrét tervem nem volt. Ott álltam végzősként, és nekem szegezték a kérdést: mi leszel, ha nagy leszel? Gondolkodtam, és mivel a fizika és a biológia jól ment, de sem a tanári, sem a természettudományos pálya nem vonzott, az orvosit választottam, de hiába lett maximális pontszámom, nem vettek fel az egyetemre. Elmentem hát orvosi műszerész ipari tanulónak, hogy ne vigyenek el katonának, aztán miután megkaptam az igazolást, otthagytam. Ezután műtős fiúnak álltam az akkor még Országos Traumatológiai Intézetbe, hogy egy kicsit lássam, mi történik a kórházakban. Az élet iskolájával találtam szembe magam. Komoly emberekkel, szimpatikus személyiségekkel, tiszteletreméltó életutakkal, példaképekkel, műveltséggel, szakértelemmel, tisztességgel találkoztam. Ott erősödött meg bennem, hogy miért is akarok orvos lenni.

Névjegy:

Dr. Varga Péter Pál 1979-ben végzett a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán, 1983-ban ortopédiai szakvizsgát szerzett. 1979-1986 között a Szent János Kórház Ortopéd-Traumatológiai Osztályának alorvosa, 1987-től 2004-ig a Semmelweis Egyetem Ortopédiai Klinikájának adjunktusa, 1995-től 2005-ig ugyanitt osztályvezető főorvosa, valamint a Gerincgyógyászati és Rehabilitációs Osztály MH Központi Honvédkórház Budai Részlegének osztályvezető főorvosa. 1997-2018 között az Országos Gerincgyógyászati Központ főigazgatója, 2000-től a Budai Egészségközpont ügyvezető igazgatója. Számos díj és kitüntetés gazdája, 2013-ban megkapta a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét, 2016-ban Budapest  Díszpolgára címmel jutalmazták, valamint elnyerte a Magyar Obezitológiai és Mozgásterápiás, valamint az Ortopédiai Társaság életműdíját is. Gábor Dénes Díjjal 2019-ben tüntették ki. Három szakkönyv, száznál több szakcikk, és 22 szabadalom fűződik a nevéhez. Nős, hat felnőtt gyermek édesapja, hatszoros nagypapa.

Hosszú út vezetett az orvosi karig, mi történt ezalatt?

Másodszor sem vettek fel, és már nem találtam kibúvót, így elvittek határőrnek 27 hónapra. Az alapképzés után írnok lettem, végül Péterhidára kerültem egy erdei határőrsre, ahol 1,5 évet töltöttem. Fiatal gyerekként ott szembesültem azzal, hogy emberek meghalhatnak. A traumatológián is láttam, mi a halál, de más egy sérült, akit mentő hoz be. Amikor mellettem halt meg valaki az erdőben, az megrázott. Ez egy embert próbáló időszak volt, a felnőtté válás stációja.

Akkor persze a világvégét jelentette, de ma már úgy gondolom, nagyon fontos periódus volt.

Amikor leszereltem, bekerültem az egyetemre, ahol felnőttként találkoztam a 18 évesekkel. Az évfolyamtársaim, akikkel a mai napig barátságban vagyok, később elmondták, mit jelentett egy katonaviselt figura ott, kialakult egyfajta tisztelet körülöttem. Ennek ellenére küzdelmes volt az első év, féltem, hogy kiesek, sok mindent újra kellett tanulnom a kihagyás miatt.

Hogyan emlékszik vissza az egyetemi évekre?

Szerelmes lettem, meglátni és megszeretni típusú szerelem volt, amiből két fiúgyermek született, és 7 év házasság lett. Az egyetem alatt, mint ahogy életem korábbi részében, végig dolgoztam. El kellett tartanom magamat és a családomat. Költöztető voltam, hajnalonként pedig árut pakoltam a Bosnyák téri piacon. Nyáron rendes időben, tanév közben hétvégente csináltam ezeket, ami sajnos közrejátszott abban, hogy a házasságom tönkrement. A kapcsolatunk elfáradt, közös megegyezéssel váltunk el, néhány évvel később pedig nagyjából egy időben találtunk rá második házastársunkra, akivel aztán leéltük az életünket.

Miért fordult a gerincsebészet felé?

Drámai volt látni a traumán, hogy velem egyidős fiatalemberek nyaki gerinctöréssel, gerincvelő sérülésekkel meghalnak, nem lehetett rajtuk segíteni. 6 évig dolgoztam az intézetben a tanulmányaim alatt, és egyszerűen nem értettem, miért van ez. Rengeteget tanultam és olvastam, minden olyan szakemberrel igyekeztem mélyíteni a kapcsolatomat, akiről úgy véltem, ezen a területen valami érdekeset csinált. Sok-sok mozaik darabot szedtem össze, de ezeket kirakva pesszimista kép formálódott.

Kihívást látott abban, hogy összefogja a területet?

Abban az időben még nem volt elkülönült terület a gerincgyógyászat, a gerincsebészet. Reménytelen helyzeteket kellett felderíteni, amihez sokféle szakma és alaptudomány ismeretére volt szükség. Egy szakember sem birtokolta a komplex tudást, mindenki tudott valamennyit, azt elmondta, majd továbbküldött, hogy kérdezzek meg mást. Én pedig jártam körbe, miközben világossá vált, hogy ez egy meglehetősen összetett dolog. Egyébként nagyon tetszett az idegsebészet és az ortopédsebészet, ezekkel szerettem volna foglalkozni.

 

Hova került a tanulmányok befejezése után?

A János Kórház Ortopéd-Traumatológiai Osztályán kezdtem, ahol egy remek főnököm volt, aki kivételes környezetet hozott létre a fiataloknak, a mai napig hálás vagyok neki. Eltelt itt néhány év, és úgy éreztem, nem tudok tovább fejlődni. Sokat műtöttem, mozogtam az országon belül, külföldre viszont nem lehetett eljutni. Akkoriban már nagyon sok szakemberrel leveleztem szerte a világból. Aki írt valamit a gerincről, azzal felvettem a kapcsolatot. Operáltam, boncteremben dolgoztam és leveleztem – ez volt az életem. Ennek köszönhetően rengetegen megismerték a nevemet nemzetközi szinten. Ha olvastam egy új műtétről, kipróbáltam a boncteremben, majd az elkészült röntgeneket továbbküldtem annak, aki az eredeti publikációt közölte. Fontosak voltam számomra ezek a kapcsolatok, és az is, hogy bővítsem a tudásomat a gerincsebészetről.

Nyilvánvalóan szeretett volna külföldre menni és találkozni a levelezőtársaival, mélyíteni a szakmai kapcsolatokat. Hogyan sikerült ezt megvalósítani?

A 80-as évek második felében jártunk, világos volt, hogy a Jánosból, ami egy közkórház volt, nem juthatok ki külföldre. Meghívtak egy német orvosprofesszor által szervezett Helsinkiben tartott konferenciára, ez volt első ilyen alkalom, a főnököm viszont nem engedett el. Ezen a ponton döntöttem el, hogy elmegyek máshová dolgozni. A SOTE Ortopéd Klinikáján éppen megüresedett egy hely, ahova bepályáztam és meg is kaptam az állást, emellett

megbíztak egy önálló gerincsebészeti egység létrehozásával és vezetésével.

Addigra a szakmán belül fiatal orvosként minden olyan díjat megkaptam, amit fiatal orvosok megkaphattak, nagyon ambiciózus és agresszív alak voltam, ismertek és tudták a kollégák, hogy ki vagyok, mit csinálok. Ettől kezdve a külföldre jutásomat sem korlátozták.  

Nemzetközi viszonylatban is egyre többen ismerték meg a nevét hála a levelezéseknek. Kötött komolyabb szakmai barátságokat?

A levelezések szenzációsak voltak. A gerincsebészet új szakmának számított, akkoriban kezdődtek a specializációk, alakultak meg a műhelyek. Több, életre szóló barátságot kötöttem ezekben az időkben. Az egyik ilyen Ralph B. Cloward, egy amerikai idegsebész professzor volt, akivel 1983-ban egy műtéti technika kapcsán kezdtem levelezni. Négy évvel később egy római konferencián találkoztunk először, ahol egy egyszerű, ám komoly figyelmet keltő előadással szerepeltem. Akkor kezdtek igazán foglalkozni velem, a fiatal orvossal a vasfüggönyön túlról, amit hatalmas dolognak éltem meg.

 

Milyen országokba jutott el?

Ralph, miután ellátogatott Budapestre, meghívott magához Honoluluba. Turistákként mentünk ki hozzá a feleségemmel, másképp nem lehetett volna. Óriási volt szembetalálkozni a szakma nagyjaival, emellett látni az ottani jövedelmi viszonyokat és szakmai lehetőségeket. Többször jártam ezt követően nála, aztán 91-ben meghívott, hogy éljünk kint és csatlakozzam hozzá. Nem akartam elszakadni az előző házasságomból született gyermekeimtől, így nemet mondtam. Nagyon sok meghívást kaptam viszont a világ minden részére, egymásnak „adogattak” a professzorok, mindegyikük összehozott egy másikkal. Így jutottam el Amerikán túl Japánba, az Egyesül Királyságba, Németországba. Az egyetemről mindig elengedtek, és bár pénzt nem tudtak adni, nem szabtak gátat az utazásaimnak, én pedig örömmel mentem. 

A sok szakmai útnak köszönhetően nemcsak kivételes tudást és kapcsolatokat, de anyagi biztonságot is szerzett. Hogy történt ez?

Módosítottam Ralph műszereit, anélkül, hogy tudtam volna, ez mit jelent. Aztán elmagyarázta, hogy ez jövedelem forrása lehet, hiszen ez egy innováció. Ő rakta össze az első portfóliómat, rendkívül önzetlenül segített. Később egy clevelandi orvos hasonlót tett, az ötleteimből pedig újítás lett. Ezekből a kilencvenes évek elejére rendszeres jövedelmem származott, immár stabil anyagi háttérrel rendelkeztem. A bevételek egy részét visszaforgattam a szakmába, mivel az egyetem nem volt jó anyagi helyzetben, műszereket vettem, vagy amit kaptam, odaadtam. Azok a cégek ugyanis, akikkel együtt dolgoztam,

különféle eszközökkel segítették a munkámat, hogy újabb és újabb szabadalmakat produkáljak.

Ez a nyugati világban természetes volt, nekünk viszont teljesen új dolog. 

Hogyan alakult az itthoni karrierje?

A gerincsebészeti osztály 5-6 év alatt úgy kinőtte magát, hogy át kellett költöznünk az akkori Tiszti Kórház épületébe. 1996-tól Országos Gerincgyógyászati Központ néven működtünk. Ez volt a legnagyobb előjegyzésű listával dolgozó egysége az egyetemnek. Nőtt-nőtt a műhely, egyre több fiatal orvos csatlakozott hozzánk, sikerült megvalósítanom a terveimet. Ekkor már a daganatsebészet irányába terelődtem, kihívást láttam benne. Végül ez a praxis lett a védjegyem. Külföldre jártam, konzultációkra és műteni, aztán arra gondoltam, miért ne lehetne idehozni a külföldi betegeket? 2001-ben létrehoztam az első önálló kft-met, és megszületett a Budai Egészségközpont a Nagy Jenő utcában, ahol egy konzultatív rendelőt alakítottunk ki. Legnagyobb meglepetésemre, amint megnyitottunk, sorra érkeztek a magyar betegek is.

A gerincbetegségek speciálisak, bizonyos területre fókuszálódnak, mennyire szükséges mégis az egész embert vizsgálni?


Függetlenül attól, hogy egy orvos milyen területen dolgozik, mindig az embert kezeli, gyógyítja. Egy adott szerv betegsége sajátos dolog, de mindig az egész emberről van szó.

Nincs testi és lelki baj külön, egy testi baj, az mentális baj is.

Lassan harminc éve dolgozom saját pszichológusokkal a gerincbetegek kivizsgálásban, a nem műtéti és műtéti kezelések idején is elérhetőek ezek a szakemberek.

Mi az, amit nehézségként élt meg a munkájában?

Voltak olyan betegek a praxisomban, akiknél a gyógyulás nem azt az elvárt eredményt hozta, aminek a reményében idejöttek hozzám, vagy aminek a reményében én elvégeztem a műtétet. Viszont sohasem engedtem el a betegek kezét, nagyon fontos figyelni, követni őket. Ha volt is olyan, aki máshoz fordult egy sikertelen kezelés miatt, természetes dolognak fogtam fel, ugyanakkor mindig levontam a tanulságot. A legnagyobb jó szándék, és a legtisztességesebb hozzáállás mellett is érhet meglepetés minket az eredmények tekintetében, ez az orvoslás lényege, ezzel szembe kell néznünk. Daganatsebészként a betegek elvesztése jelentette az abszolút kudarcot, a sebészi munka sajnos nem mindig hoz eredményt az ilyen típusú betegségeknél.

Feltehetően sok örömben is volt része. Mondana példát?

Szerencsére sok esetben, ahol a sebészeti kezelés kulcsmomentum, ott sikerélmény van. A mai napig kapok leveleket, van, aki az operáció harmincéves évfordulóján írt, és megköszönte, mert azóta is jól van. Van egy betegem akit 87-ben műtöttem egy olyan daganattal, amire az akkori főnököm azt mondta, esélytelen, hónapjai lehetnek hátra. Ez az ember ma is él.

 

És a magánéletében mi és ki ad érzelmi támaszt?

Az életem nagy ajándéka a feleségem. Ha az ember párja olyan, akivel egy húron pendül, akkor mindenre van lehetőség. Számomra ő egy kulcsfigura, aki mindig mellettem állt, támogatott, és vitte a hátán a családot. Ez egy természetes dolog volt nálunk, én dolgozom és elmélyülök a szakmámban, ő pedig összetartja a famíliát. Ezenkívül mindenhova együtt mentünk, mindent együtt csináltunk. A feleségem egy nagyon széles látókörű komoly személyiség, aki tudatosan építette a családanya és feleség karriert, mi ketten a kezdetek óta tökéletesen kollaborálunk. Nélküle nem tudnék semmire se jutni, a hozzájárulása a dolgokhoz rendkívüli. Közösen gondolkodunk, együtt döntünk, ez egy fontos dolog.
Ezenkívül, ami érzelmileg és más síkon is feltölt, az a zene és a képzőművészet. Sokat olvasok, művészettörténettel foglalkozom, jelenleg múzeumalapításon fáradozom.

A művészet is egyfajta gyógyítás, a jövőben ilyen módon szeretné „gyógyítani” az embereket?

Néhány éve vettem egy birtokot Somogyban, Viszen. A szomszédos község Somogytúr, ahol a Kunffy Lajos Emlékmúzeum található. Kunffy egy gazdag arisztokrata ember volt, aki kitanulta a művészetet. A felesége zongoraművész volt, Párizsban éltek, majd hazatérve felvirágoztatták ezt a kis települést, ami életük fő helyszíne lett. Amikor idekerültem, láttam, hogy mennyire méltatlan körülmények uralkodnak ebben a környezetben, és elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne újra széppé tenni. Az lett a célkitűzésem, hogy az egész intézményt kézbe veszem, és egy lokálisan és regionálisan is fontos közösségi projektet hozok létre.

 

Mivel tölti ezenkívül az idejét, ha vidékre utazik?

Van egy saját levendulaültetvényem, amihez egy régi udvarház és egy lepárló is tartozik. Régóta foglalkozom esszenciális olajokkal a gyógyászatban, amiknek komoly hatásuk van a napi gyógyításban is. A levendula egy kifejezetten sokrétű gyógynövény, a saját készítésű olajaim ökotermékek, amikre nagy szükségünk van a gerincközpontban is.

Milyen arányban fókuszál majd a művészeti projekt mellett az orvoslásra?

A sebészetet tudatosan, egyre inkább hagyom el, speciális műtéteket végzek már csak. Úgy érzem, nem lenne korrekt úgy operálni, hogy néhány év múlva, ha visszajön a beteg, engem már nem talál meg. A következő években szeretnék már csak a Kunffy projektre koncentrálni. Intellektuálisan ez sokkal jobban leköt már, mint az orvoslás.

Hogy tekint vissza erre a kicsit sem hétköznapi életútra?

Azt mondanám, hogy ez volt életem első hetven éve. Elértem, amit szerettem volna, még többet is, most pedig folytatom egy olyan dologgal, ami az orvoslás mellett mindig is érdekelt.

Ajánljuk még:

„A semmit is meg lehet osztani egymással” – Bedő Orsolyával beszélgettünk

Gyöngyi Krisztián Kiskunhalason nevelkedett, és onnan figyelt fel Afrika természetére és állataira. Végül évtizednyi nehézségek után azon kevesek egyike lett, aki vadőrnek tanulhatott, majd a fekete kontinensen orrszarvúkutatóként elhelyezkedhetett. Hat éven át dolgozott Malawiban, mígnem 2017-ben, 43 éves korában egy védence, Heródes halálosan megsebesítette. Krisztián felesége, Bedő Orsolya most Balogh Boglárkával írt könyvet férje életéről. Ennek apropóján beszélgettünk Orsival Afrikáról, környezetvédelemről, és arról, milyen lehet egy női sors, ha nem mindennapi férfit választunk párunknak.

 

Már követem az oldalt

X