Időközben kiderül, hogy ez a látszólag bonyolult, de valójában teljesen barátságos kapu kicsit olyan, mint Kálmán. Csak az jöjjön be, aki tényleg akar valamit, nincs idő félrebeszélni. Ebben a 83 nm-es zegzugos, milliónyi bringakellékkel teli pincében amúgy sem lehet. A leghátsó helyiségben lelek rá az egyik váz mellett guggoló, maximum harmincnak kinéző, 41 éves Kálmánra és hétfői segítségére, Kiss Janóra.
Bowdenek, nyeregcsövek, csapágyak, monoblokkok, vázak, drótok, fogók... minden centiméter ki van használva itt, oldalazunk, topogunk, egymás szemébe kell nézni.
Amíg Kálmán telefonál, Janót figyelem, ahogy egy piros, kis kínai biciklit próbál visszahozni az életbe, hogy egy rászoruló gyerek még örömmel használhassa egyszer. Nevetünk, hogy az első kereket már ügyesen beszerelte, de még így is rosszabb a helyzet, mint volt. Közben az alkarján lévő tetoválás felől érdeklődöm.
Ezt itt hogyan kell érteni?
A „Sosem halok meg” feliratot? Az, ami én vagyok, az sosem hal meg, az örök. Itt a másikon karomon pedig ez áll: Megállíthatatlan jobbító erő, látod? Én inkább abban hiszek, ami én vagyok.
Kálmán közben leteszi a telefont és bekapcsolódik a beszélgetésbe:
„Én meg a tettekben hiszek. Bármi, bárhová le lehet írva, akkor is csak a tettekben lehet hinni.”
Úgy tűnik, ez a biciklibolt egy jó leképeződése ennek a meggyőződésnek.
Igen, ez elég nyilvánvaló, hogy ami idekerül, annak aztán működőképesnek kell lennie. Itt nem lehet sumákolni.
Szóval nincsen kamu. Ez fontos?
Ennél nincsen fontosabb.
És hogy tudod kiszűrni a nem rászorulókat? Emberismeret?
Az kell, de azt meg csak úgy lehet szerezni, ha emberek között vagyunk, de néha belecsúszunk egy-egy nem sikerült történetbe, hogy olyan visz el bringát, aki eladja aztán.
Ma már rászólok arra, aki bejön ide és ledobja a biciklire a kabátját, hogy vagy megtiszteli a helyet, vagy elmehet.
Nemrég jutottam el odáig, hogy írtam egy adományozási szabályzatot, amiben az áll, hogy 20 óra segítséget kérek cserébe egy bringáért. Minél több idő telt el, annál átgondoltabb lett az adományozás működése, mert úgy éreztem, hogy egyre nagyobb a felém irányuló bizalom. A több mint 700 bicikli mind valakitől érkezett, olyanoktól, akik megbíznak engem azzal, hogy a lehető legjobb helyre juttassam el a bringákat. Marha jó érzés ez, de mint kereskedő, meg is akarom őket becsülni.
A marketingesek – ami szerintem az egyik legfeleslegesebb szakma a világon, mert, ha az ember nem tudja, hogy lehet eladni a saját vállalkozását, akkor bele se kezdjen – meg döngölik a reklámokat belénk. Én meg nem csinálok semmi mást, csak foglalkozom az ügyfeleimmel.
Nem gyakran látni, hogy így működik egy bolt.
Én azt tartom különlegesnek, ha valaki nem csinál ilyet. De azt be kell, hogy lássam, az, hogy a munkaidőm közel 30%-át karitatív célra fordítom, az nem szokványos. Ma már okosabban csinálom én is. Első lépésként kikötöttem azt, hogy ne adjak semmit puszira. Ne neveljük már hülyének a szerencsétlen rászorulókat azzal, hogy ingyen adunk bármit és ezzel fogyatékosnak tekintjük őket. Természetesen azokról beszélek, akinek nincs egészségügyi problémája, csak rossz helyre születettek. Nem félek kimondani dolgokat, mert tudom, hogy jó céllal teszem.
Gyulai vagy. Ha jól tudom, a nagymamádtól hozod a pazarlásmentes szemléletet. Ennek van jelentősége itt a műhelyben?
Persze, hogy van. Ez egy neveltetés, a szüleimtől is ezt tanultam, mindannyian hozott mintából dolgozunk. Az elhasznált alkatrészeknek új esélyt adok, végtelen a lehetőségek tárháza: belső gumiból – melynek lebomlási ideje 500 év – készül például a softshell térdmelegítőim pántja, külső gumiból kulacstartó, hátsó fogaskerékből gázrózsa. Nálunk soha nem volt kérdés a takarékosság családi szinten. A pici, élhető városban mindenki gyalogolt vagy kerékpározott, így meg lehetett állni megkérdezni, hogy van a szomszédod.
A nagymamám különleges volt. 35 éves volt, amikor édesapám megszületett, nagyapám elhagyta és onnantól kezdve nagyi 90 éves koráig tartotta magát ahhoz, hogy rá sem nézett más férfira. Kitartott emellett az elhatározása mellett tűzön-vízen át. Nem a mai világ szülöttei az ilyen emberek...
Mármint, akik kitartanak valami mellett?
Igen. Valami miatt nagyon jól kijöttünk, és valami miatt én voltam az egyetlen, akit nem mart szét. Tiszteletet parancsoló volt, ő volt a Rózsika néni. Bennem meg megvan az a tulajdonság, hogy nem tudok csupán rangért, születésért, származásért tisztelni valakit.
Ez kicsit anarchistán hangzik.
Nem kicsit, nagyon. Most gondold el, hogy ezzel a szemlélettel mit jelent számomra ez a világ. Hogy jobban tudjam csinálni a bringaboltot, ahhoz az kell, hogy megértsem, hogy a dolgok miért és hogyan működnek, és én úgy ahogy van, nem értem ezt az egész világot. Néha fognám magam és kiköltöznék Tahitótfaluba, hogy ne lássak senkit, aztán meg rájövök, hogy mégis mennyi támogató barátom van itt a városban.
Számodra nagyon fontos, hogy mindig becsületes maradj?
Én szerelő vagyok, és nem akarok és nem is tudok más munkájáért felelősséget vállalni, csak a sajátomért.
Hogy kötöttél ki itt?
20 évvel ezelőtt, pár hónapig izgalmas volt a futárkodás, de amikor Kőbányán a derékig érő hóban vittem a fejem fölött a biciklimet és a szállítandó csomagot az kemény volt, aztán este a keresetünk nagy részét mindig elvertük valamelyik kocsmában... egyre inkább úgy éreztem akkoriban, hogy kéne csinálni egy saját boltot. Sok idő eltelt azóta, volt egy füzetem is, amibe írtam az ötleteimet. De nem elhanyagolhatók az élő kapcsolatok, melyet semmilyen közösségi oldal sem tud megadni, helyettesíteni. A bolt nyitásánál a legnagyobb segítségem Havasi Zoli (Budapest Bikemaffia) volt, azóta pedig a Szimplával működök együtt. Állandó céges és médiapartnereim is vannak, akikhez sohasem én kopogtattam, nem smúzoltam, csak összehozott minket az élet. De mindegyik közül kiemelném Sztupa Józsefet, a legnagyobb szponzoromat, aki a szociális szférában dolgozik.
Miért van koporsó a saját gyártású RideKálmán pólódon?
Apukám sírköves volt, úgyhogy tulajdonképpen én mindig a temetőbe jártam játszani. Ráadásul november elsején születtem, Mindenszentekkor. Az én születésnapomon mindenki a temetőbe ment. Máshogy állok a halálhoz.
Hogyan?
Nem a veszteség miatt szomorkodom, hanem arra gondolok, hogy mi volt az illető halála előtt és mi marad utána. Amikor hat év szenvedés után meghalt édesanyám rákban, akkor az szinte megváltás volt.
Mert az élet túl rövid ahhoz, hogy...
... hogy szar biciklid legyen, például. Ezért van beleírva ez a mondat a koporsóba a pólón is. Amikor anno rendezgettem a boltot nyitás előtt, felfestettem ezt a mondatot angolul az utcafronton lévő gerendára. Majd azt láttam, hogy a turisták, a járókelők jókat nevetnek rajta. A hitvallásom miatt és a bringa kifejezés kétértelműsége miatt is (bike=csaj) működik a szlogen-poén.
És egy négyágú csillag a logód. Hol az ötödik ága?
Az meg annak az üzenete, hogy nem kellenek sztárok, mert ez egy ferde világkép, hogy ismeretlen embereket piedesztálra emelünk. De már a logó is egyre kisebb a bringáimon. Minél több adományt kapok, minél többen ismernek, minél több visszajáró vevőm van és hát szerencsére, nem panaszkodhatok, annál kevesebbet kommunikálok kifelé. A jó bornak nem kell cégér.
A falon ott szemben az a sajátmárkás biciklid?
Igen, kétféle modellt építek, ezeket a biciklis szleng alapján neveztem el: a PUB a kocsmába járós bringa, ez az egyszerűbb változat, de még így is minőségibb, mint a nagy átlag itthon. Ez egy egysebességes változat.
A CHURCH, vagyis a templomba járós bicikli pedig egy magasabb presztízsű bringa, még több prémium felszereléssel. Ez abszolút bejött, és hamar jelentkezett a piaci igény, hogy kellene egy klasszikus túrabicikli is, így megalkottam a ROVER-t, a Neuzer Courier vázára építve. Ezeknek a bringáknak az alkatrészeit 8-10 különböző nagykereskedésből szerzem be.
Mit szeretsz a legjobban ebben a boltban?
Azt, hogy hallgatnak rám az emberek. Hogyha javaslok valamit nekik, amitől gyorsabb, kényelmesebb, időtállóbb lesz a bringájuk, elhiszik nekem. Nem beszélek mellé. Az őszinteséget választottam az elejétől fogva, ez az én üzletpolitikám.
Ajánljuk még:
DRÓTLÁNYOK, DRÓTNŐK, DRÓTASSZONYOK – ÍGY KÉSZÜLNEK SZOBROK HUZALBÓL, LEVEGŐBŐL ÉS KECSESSÉGBŐL
„Van olyan gyermekotthon, ahová soha nem leszek képes visszamenni” – Interjú Gui Angélával
„Én is nehéz batyukat cipelek, családi tragédiákat, de nekem a segítés a feldolgozásban segít, erőt ad és feltölt örömmel” – vallja Gui Angéla, aki a romániai Nagykárolyban élt 26 éves koráig, megtapasztalta a határon túli magyarság nehézségeit, majd egész életét a segítségnyújtásra áldozta. Fiatalon elköltözött szülőföldjétől, miután a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen találkozott leendő férjével Londonban és Brüsszelben is laktak, azonban évek óta Magyarországon élnek, itt nevelik nagylányaikat. Angéla a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet kommunikációért és civil külkapcsolatokért felelős igazgatója, emellett karitatív nagykövet, sokak példaképe: tinédzser fizimiskája és megállíthatatlan lendülete miatt nehéz elhinni, hogy a napokban töltötte be 46. életévét. Nem a halhatatlanságról, de valami hasonlóról beszélgettem vele: a segítségnyújtás öröméről és fontosságáról.
Borítókép: Rácz Kálmán
