Világszerte egyedül a Kárpát-medencében növekszik a túzokállomány – a Túzokvédelmi Állomás vezetőjével beszélgettünk

Gábor már több évtizede dolgozik természetvédelmi őrszolgálatvezetőként a Körös-Maros Nemzeti Parkban, és 2006 május 16-a óta vezeti a Túzokvédelmi Állomást. Nem túlzás azt állítani, hogy élete a természet, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a fent említett munkái mellett még arra is marad ideje és lelkesedése, hogy a Körösvölgyi Állatpark mindennapjait irányítsa, és őrszolgálat vezetőként sok más, elkötelezett természetvédő munkáját fogja össze.    

„Gyerekkorom óta érdekelnek az állatok: ragadozómadarakkal foglalkozom. Tenyésztem is őket: vándorsólymok és északi sólymok születését kísérhetem végig nap mint nap,

hiszen abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy a munkám egyben a hobbim is. Éppen ezért nagyon boldog voltam, amikor 2006-ban engem bíztak meg az Állomás vezetésével, amivel egy gyerekkori álmom vált valóra. A túzok nagyon különleges faj, így igazán nagy kihívás elé néztem” – emlékszik vissza a kezdetekre.

Fotó: Körös-Maros Nemzeti Park

Sokunknak ismerős lehet a túzok, hiszen a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület címermadara, egyben az egyesület természetvédelmi tevékenységeinek egyik zászlóshajója is, emellett a Körös-Maros Nemzeti Park címerében is megtalálhatjuk.

A túzok (Otis tarda) az egykori eurázsiai füves puszták karizmatikus, ám sajnos egyre inkább ritkuló madárfaja: Európa legnagyobb testű röpképes madara.

Elterjedési területén belül felaprózódott, elszigetelt állományai alakultak ki, amelyek megnehezítették fennmaradását, és számos olyan kihívás elé állították a populációt, amelyeket külső segítség nélkül nem tudott megoldani.

Fotó: Körös-Maros Nemzeti Park 

Az MME leírásai szerint az elmúlt évszázadok vadászatai során a kakasok jelentős részét lelőtték, aminek következtében a túzok poligámmá vált. „Egyszerű fészke mindössze egy talajmélyedés, amit legtöbbször a mezőgazdasági kultúra és a gyep határán alakít ki. Fészekalja mindössze 1-3 tojásból áll. Ha a fészekalj megsemmisül, pótköltésbe kezdhet. A csibék 25-28 nap alatt kelnek ki. A fiókák fészekhagyóak, az első időszakban a tyúk segíti táplálkozásukat, később teljesen önállóan keresik élelmüket. A túzok későn, 4-6 éves korában válik ivaréretté. Táplálékában állati és növényi eredetű elemek is találhatók, magvak, levelek, ízeltlábúak és kisemlősök is szerepelnek étlapján. Télen sokszor az őzekhez csapódik, a hó alól kikapart repcét, lucernát fogyasztja. A fiókák eleinte főleg rovarokat esznek, később egyre jelentősebb lesz zöldfogyasztásuk is”- olvashatjuk a Madáradatbázisban. 

Ahhoz, hogy megértsük, miért kiemelten fontos foglalkoznunk vele, vegyük sorra azt a kilenc tényezőt, ami szerepet játszik állományának veszélyeztetésében:

• Zavartalan, nyílt, megfelelő vegetációs adottságokkal rendelkező élőhelyek elvesztése: kritikus szintet ér el. A mezőgazdasági gyakorlat intenzívebbé válásának, a gépi munkáknak, a növényvédő szerek használatának, a legeltetési/kaszálási mintázatnak és a fajra nehezedő nyomás megváltozásának hatására ez jelenti az egyik legfontosabb veszélyeztető tényezőt – miközben az erdősítés, a beépítés és az infrastruktúra-fejlesztések hatására is csökken az alkalmas élőhelyeik területe.
• Elektromos szabadvezetékekkel történő ütközés: magas kockázatú tényező. Ráadásul az ütközés mellett igen jelentős a vezetékek eltérítő hatása miatti élőhelyvesztés is.
• Fészekaljak és fiókák mezőgazdasági tevékenység következtében történő megsemmisülése: magas kockázattal bíró tényező. A mezőgazdasági munkák (kaszálás, vegyszerezés, sorközművelés) közvetlenül pusztíthatják el a fészekaljakat, hatalmas gondot okozva ezzel a kiegyensúlyozott utódlásban és a populációk fennmaradásában.
• A tojások, fiókák, illetve fiatal madarak predációja közepes rizikófaktorú tényezőnek számít. A ragadozó emlős és madárfajok (elsősorban varjúfélék) okozta predációs nyomás azonban mindig ott leselkedik a túzokra, akár csak az emlős predátorok közül a róka, a borz, a vaddisznó, illetve egyre növekvő mértékben az aranysakál is.
• Szintén közepes szintű rizikó a táplálékhiány: a megfelelő, gerinctelen állatokból álló táplálékbázis csökkenése is nagy gondot okoz – a mezőgazdasági tevékenységgel, a vegyszerezéssel és a csapadékmennyiséggel összefüggésben.
• Sajnos a klímaváltozást és hatásait sem tudják kikerülni: a szélsőséges időjárási körülmények (aszályok, szélsőségesen sok csapadék) hatása egyre intenzívebben érinti a populációkat szerte a világon.
• Meglepő módon a zavarás alacsony rizikófaktort jelent: a mezőgazdasági tevékenységből fakadó zavarás mellett azonban a fészkelőterületek látogatása (természetjárás, fotózás, vadászat) következtében megzavart egyedek problémáival is számolni kell.
• A szokatlanul kemény telek okozta veszteségek szintén az alacsony veszélyeztető tényezők közé tartoznak: az akut táplálékhiány elől menekülve azonban a túzokcsapatok a normál telelőhelyeket elhagyva olyan területekre vonulhatnak, ahol egyéb veszélyforrások (ragadozók, vadászat, vezetéknek való ütközés) jelentős pusztulást okozhatnak.
• Végül – bár szintén alacsony kockázattal – még mindig számolni kell az orvvadászat okozta problémákkal, amelyek Ukrajna és Oroszország területén továbbra is komoly kihívások elé állítja a túzokpopulációkat.

Fotó: Körös-Maros Nemzeti Park 

Gábor elmondása szerint a Kárpát-medence túzokállományára a vezetékeknek való ütközés, a predáció és a zavarás mellett az intenzív mezőgazdálkodásból fakadó negatív hatások jelentik a legkomolyabb veszélyt,

így a 2016-2023 között zajló túzokvédelmi LIFE program is ezen veszélyeztető tényezők kiküszöbölését célozta meg.

De hogy jobban megértsük a hazai tendenciákat, kövessük figyelemmel Gábor kronológiai áttekintését is: „Az első hiteles túzokszámlálást 1941-hez köthetjük: akkor 8557 példányt sikerült feljegyezni, ebből 4170-et Békés és Csongrád megyékben. 1960-ban az akkori Magyar Madártani Intézet a vadászati felügyelőkkel közösen 2300-as állományt írt össze, ebből 1241 példányt ez előbb említett két megyében. Jól látható a drasztikus állományfogyatkozás, aminek fő oka az volt, hogy több tényező egymás utáni negatív hatásai érvényesültek. Először is

eltűntek a természetes sztyeppterületek, amik a túzok életterét biztosították. Problémát jelentett a szakszerűtlen vadgazdálkodás is – Kapuvárott 1886-ban 200 feletti túzokot ejtettek el egyetlen nap alatt.  

A trófeagyűjtés is minőségi romlást eredményezett, felborította a természetes ivararányt, a dörgő kakasok tömeges elejtése hatalmas kihívások elé állították a fajt. És ha ez még nem lett volna elég nekik, az ónos eső sem kímélte őket: rátapadt a tollazatukra, röpképtelenné váltak, így mivel nagy húsnak számítottak, ezekben az időkben lóháton, ostorokkal terelték be az istállókba, hodályokba csapataikat, ahol lemészárolták őket.

Fotó: Körös-Maros Nemzeti Park 

És emlékeznünk kell a kemény telekre is: a hideg, fagyos teleken a mortalitás hatalmas, hiszen ha bejön egy hótakaró, akkor a túzoknak táplálékot kell találnia, ezt pedig nem tudja megtenni a 20-40 centis hó alatt. Többek között ennek volt köszönhető az is, hogy 1939-ben egy 1000 példányszámot meghaladó túzokcsapatot láttak vonulni a hó elől olyan területekre, ahol nincs hó, így a táplálékkeresésük nem ütközött akadályokba. Azonban mivel ezeken a területeken sorra lövöldözték őket, a vonuló túzokcsapatok nem jöttek vissza, így nagy számban tűntek el állományaik. Az 1969-70-es, 1978-79-es és az 1984-87-es évek kemény telei több, mint 1000 példánnyal csökkentették a hazai túzokállományt. De tovább csökkentette számukat a világháború is: nagymértékben szétaprózta a populációkat, hiszen ez a faj érzékeny a zavarásra, főleg költési időben”.

Hallgatva Gábort, szinte végeláthatatlan azon folyamatoknak a sora, ami ennyire kilátástalan helyzetbe sodorta ezeknek a gyönyörű madaraknak a helyzetét. És sajnos a sornak még közel sincs vége:

„Kétségtelenül a mezőgazdaság az egyik fő veszélyeztető tényező: a vegyszerhasználat miatt a tavasszal fontos táplálék, a rovarok rovarirtókkal kezelése nagy kihívást jelent – emlékezzünk csak a DDT-re, ami az emberiség történetének egyik legtanulságosabb leckéje volt”. 

Fotó: Körös-Maros Nemzeti Park 

De – hogy ne csak a negatívumokról beszéljünk – Gáborral áteveztünk az emlékezés sokkal pozitívabb és reményteljesebb vizeire is. Elmesélte, hogy

dr. Fodor Tamás volt az, aki 1958-ban a Fővárosi Állat- és Növénykert alkalmazásában majd a Budakeszi Állatvédelmi Állomás támogatásának köszönhetően kidolgozta azt a túzoknevelési technológiát, amely lehetővé tette a faj megmentéséért vívott erőfeszítések sikerét.

„Ekkor már felismerték, hogy lépni kell az állomány megmentéséért. Elkezdték keltetni a tojásokat, és 1964-ben már voltak felnevelési kísérletek is, majd a felnevelt csibéket próbálták visszavadítani. Azonban ez akkor még nem sikerült, mert a fiatal, ember által felnevelt túzok ifjak folyamatosan visszamentek az erdészházhoz, az emberek társaságát keresve. Később pulykákkal vegyítették őket, akkor viszont a pulykabetegségekre lettek érzékenyek, és attól pusztultak el” –sorolja Gábor a kezdeti nehézségeket.

Fotó: Körös-Maros Nemzeti Park

Miközben nagy lépéseket tettek a mesterséges felnevelés tökéletesítése felé,

a 44 éves részleges vadászati tilalom után 1969-ben teljes tilalmat vezettek be, és 1970-ben védetté nyilvánították a túzokot.

Pár évvel ezután, 1975-ben az Országos Természetvédelmi Hivatal kijelölt egy 3500 hektáros tájvédelmi körzetet, ahol biztosítani kívánták az utolsó magyar túzokpopuláció védelmét. Megfogalmazódott a szabadtéri állatvédelem, majd a zárt téri szaporítási tevékenység gondolata is, majd az 1976 szeptemberében a sarkadremetei erdészházban megtartott második Nemzetközi Túzokkonferencián a résztvevők egyöntetűen támogatásukat fejezték ki a magyar elképzelésekkel kapcsolatban. „1978. október 30-án felépült a dévaványai Túzokvédelmi Állomás, ami a nagykunsági tanyák hangulatát idéző épületegyüttesből áll, egy tradicionális túzok élőhely szomszédságában. Az ide látogatók megtekinthetik a kutatószállást, a technológiai épületet, a laboratóriumot, a keltetőtermet, a takarmánykamrát, a csibenevelő boxokat, a nádfedeles telepet és a hat hektáros bekerekített területet is, ami a túzokok sétáltatásában és röpképesség elérésében segít. Persze mindezt csak az előre bejelentett, különleges vezetések során, mert maga az Állomás szabadon nem látogatható”– mondja Gábor.

Fotó: Körös-Maros Nemzeti Park

Ami abszolút érthető is, hiszen felelősségteljes, gondosan beállított, precíz paraméterek szerinti munka zajlik itt, amiben, ha a legkisebb hiba is előfordul, azonnal veszélybe kerülhet a felnevelni kívánt állomány. Azoknak, akik mégis érdeklődnek az Állomás mindennapjai iránt, várniuk kell a minden év tavaszában megrendezésre kerülő Túzokfesztiválra, amely az egyetlen olyan alkalom az évben, mikor lehetőség nyílik a színfalak mögé tekinteni. Azon színfalak mögé, ahol emberfeletti és igazán példaértékű munka zajlik immáron több, mint 45 éve.

„Az első tojás 1979. május 8-án került be az Állomásra, és május 25-én kelt ki. A kezdetekben az összes megtalált tojást beszállították ide, így volt, hogy egy év alatt 22 tojás került az állomásra, de az elmúlt húsz évben már csak azokat hozzuk be, amiket végleg elhagyott a tojómadár, hiszen az azóta eltelt években előtérbe került a túzok szabadtéri állományvédelme.

A hazai túzokvédelem szakmai munkája a mentett tojások keltetését, a csibék felnevelését és repatriálását szolgálja. A legfontosabb feladatunk emellett a túzok élőhelyeinek védelme, a költő- és dürgőhelyek zavartalanságának biztosítása is. A túzok élőhelyein körültekintően kell megválasztani a vetésszerkezetet, a gépi munkák idejét szigorúan szabályozni kell, a fészkek helyének kijelölésével pedig védőzónát kell hagyni a túzok számára. Biztosítani kell, hogy a túzokok a téli időszakban se kezdjenek kóborlásba, hanem a védett területeken belül maradjanak, a megfelelő technológiával csökkenteni kell a vezetékekkel való ütközések miatti pusztulást is, és támogatni kell a környezetbarát és természetközeli gazdálkodási módokat, így a gazdálkodókat is érdekeltté kell tenni a faj védelmében” – osztja meg velünk munkájuk jelentőségét Gábor, aki a legnagyobb alázattal és szeretettel mesél a világon elsőként felépülő magyar állomás mindennapjairól.

Fotó: Körös-Maros Nemzeti Park

„Hozzánk kerülnek be az egész országból a veszélyeztetett fészkekből mentett túzoktojások, itt keltetjük ki és neveljük fel, majd vadítjuk vissza őket. A kibocsátott egyedek megfigyelése alapján ráadásul számos alkalommal meggyőződhettünk arról is, hogy az általunk repatriált túzokcsibék teljes értékű egyedeivé váltak a Dévaványai-Ecsegi puszták vadon élő túzokállományának. Az elmúlt 44 év során mindig szép számban tudtunk a szabad természetbe visszaengedni fiatal madarakat, így jutottunk el oda, hogy az idei fiókákkal együtt már elérjük a hétszázas egyedszámot. Ez rendkívül szép szám, tekintve, hogy a hazai túzokállomány jelenleg 1500 példányra tehető, melyből csaknem 600 példány a Dévaványai-Ecsegi pusztákon él.

A szabadtéri állományvédelem fontos eleme a pásztorlegeltetés és a természetbarát gazdálkodás is, amit hamar felismert a magyar természetvédelem is.

Az ezekre építő agrár-környezetgazdálkodási program túzokos célprogrammal segíti ezeket az erőfeszítéseket: az a gazda, aki megpályázza ezt a programot, komoly anyagi támogatást kap, ha úgy gazdálkodik, hogy a túzoknak is jó legyen. De itt kell kiemelnem azt is, hogy

a dévaványai ember mindig sajátjának tekintette a túzokot, így itt a gazdák egyben kötelességüknek is érzik a faj megvédését:

azonnali munkamegállást rendelnek el, ha túzokot találnak, olyan növényeket alkalmaznak, amelyek támogatják azt a növényvegetációt, ami a túzok számára fontos (ilyen az őszi káposztarepce, lucerna), és megértik az ugarterületek fontosságát is, ami külső szemmel gyomterületnek néz ki, de kiemelten fontos a diverzitás szempontjából. Igen sokszínű és fontos rovarvilág van itt, ezek biztosítják a fiókák számára a megfelelő táplálékot.

Fotó: Körös-Maros Nemzeti Park

Az ember és túzok együttélését különböző agrotechnikai előírások is segítik: a kaszálási mód meghatározása vagy a kaszálás előzetes bejelentésének kötelezettsége, ami nagymértékben segíti azt a csapatmunkát, amit a gazdákkal együtt végzünk a hazai állomány életben tartásáért. Gondoljunk csak bele: naponta egy tojó kétszer elmegy komfort mozgásra (üríteni, táplálkozni), ami ráadásul fontos a tojásnak is, amit a fészekben hagy, hiszen a tojásnak a hűtés is legalább annyira fontos, mint a melegítés. Ebben a rövid időszakban távoznak azok a káros gázok, amelyek problémát jelenthetnek a fejlődő fiókának. A komfort mozgás által meg tudjuk figyelni a tojókat, így hatékonyabb intézkedéseket is be tudunk vezetni a védelmükben.

A gazdák csak láncos vadriasztóval kaszálhatnak: aki enélkül dolgozik, azt azonnal leállítják, és komoly szankciókra számíthat. A természetvédelmi őrszolgálat ellenőrzi ezeket a területeket,

figyelik, hogy úgy gazdálkodnak-e a jogosultak, ahogy az a törvényben le van írva. Ha valaki túzokfészket talál, akkor azonnal jeleznie kell azt a tájegységi irodán, így fél órán belül kint tudnak lenni kollégáink a helyszínen. Ez a gyorsaság kiemelten fontos, mert a nagy melegben akár 10 percen belül is annyira fel tud forrósodni egy szabadon hagyott tojás, hogy az az embrió halálát okozhatja. Itt aztán adott szempontok szerint döntik el kollégáink, hogy viszik vagy hagyják a tojást. Ha például két napon belül lesz tervezett mezőgazdasági munka, akkor elhozzák a tojást, ha nem lesz, és nincs dolmányos varjú a közelben, ami veszélyt jelent, akkor a helyszínen hagyják. Figyelik azt is, hogy a tojó mutat-e hajlandóságot arra, hogy visszaüljön a fészkére: ha húz vissza a fészkére, akkor hagyják, hiszen a legjobb helye a tojásoknak a szülőmadár alatt van” – fejti ki részletesen Gábor.

Gábort hallgatva egyre inkább visszatér belém a remény, hogy nemcsak egyéni szinten tudunk fejlődni és tartalommal telni, hanem közösségi, sokszereplős csapatmunkák terén is. Kibontakozó érzéseimet Gábor további gondolatai pedig csak tovább erősítik:

„Minden esetben támogatjuk a mezőgazdasági gép kezelőjét, aki megtalálta a fészket. A támogatás két részből áll: első részét aszerint állapítjuk meg, hogy hány tojás volt a fészekben, és tojásonként kap egy összeget. A támogatás második része akkor jár, ha megfelelő védőzónát alakított ki a fészek körül, a legnagyobb pénzösszeg pedig akkor, ha a tojó madár vissza is ült a fészekre.  

Ezzel próbáljuk meg ösztönzni a gazdákat is arra, hogy le kell vonulni a területről, és hagyni kell, hogy a tojó visszaüljön a fészekre. És emellett fontos az is, hogy mikor a mezőgazdasági gépkezelő elmondja másoknak, hogy túzokfészket talál és kifizették, annak motiváló ereje van másokra nézve is. Természetesen az ideáig vezető út nem volt egyszerű, hiszen ezt az ösztönző rendszert információs feladatok sora előzte meg: komoly térképállományt kellett összeállítani arról, hogy 1978 óta hol költenek a túzokok, és ezekre a helyekre minden tavasszal el kellett mennünk információt adni arról, hogy mit kell tenni, ha a gépkezelő fészket talál. Jó példa erre a traktorokba beragasztott matricák gyakorlata, amiken ott a telefonszám, amit ilyen esetekben hívniuk kell.

Az igazán emberi pillanatok mégis azok voltak, amikor a bejelentők nem fogadták el a támogatási összeget, mert annyira szívügyüknek tekintették a túzokok életét.

Számos esetben mondták el nekünk a környékbeli gazdálkodók, hogy azért nem fogadták el a jutalmat, mert szívesen teszik azt, amit tesznek. A mi sikereink tehát nagymértékben a környező gazdáknak is köszönhetők, ezért próbálunk minél hatékonyabban összedolgozni velük”.

Az együttműködés és a védelem előtt álló út azonban közel sem ér itt véget, hiszen a sikeres tojásmentésnek és ezzel a sikeres fajvédelemnek még számos, rendkívüli odafigyelést igénylő feladattal meg kell küzdenie:

„Kollégáink minden elvitt tojás után fatojást hagynak ott: ez ugyanúgy néz ki, mint a tojás, így becsapják a tojómadarat, aki visszaül a fészekre.

Azokat a tojásokat, amiket be kell vinnünk az állomásra, tojásszállító inkubátorba helyezik, és rázkódásmentesen viszik az állomásra. Ez nagyon fontos részlete a mentett tojások szállításának, hiszen a jégzsinór akadályozza meg a tojássárgája héjhoz tapadását, és ha ez elszakad, akkor az embrió elpusztul” – részletezi a miérteket Gábor.

„A keltetés három időszakból áll: az előkeltetésből, a keltetésből és a bújtatásból: ezek mind más-más paraméterek betartását kívánják meg. A legérzékenyebb az embrió a keltetés elején, hiszen ilyenkor alakulnak ki a létfontosságú szervek, illetve a végén, mert akkor fordul át kelési pozícióba. Amikor bekerül hozzánk egy tojás, az első feladatok közé tartozik a fertőtlenítés, a biometriai adatok felvétele (hossz, szélesség, tömeg), az adatrögzítés és a tojás törzslap megírása, ami a túzok személyigazolványa lesz. Ez fogja végigkísérni életét az állomáson. Az adminisztráció után megkezdjük a kotlottsági fok ellenőrzését, ami kétféleképpen történik: az egyik legfontosabb a vízpróba, amikor a tojást belerakjuk egy olyan edénybe, ami vízzel fel van töltve.

Az ehhez használt szögskála 90 fokig be van osztva, és ez jelzi majd számunkra, hogy a behozott tojás hol tart a fejlődésben: a tojás tompa vége a kotlás vége felé elkezd függőlegesen állni, tehát a friss tojás vízszintesen fekszik az alján, ahogy megyünk be az inkubációs időbe, egyre ferdébb, a végére pedig felúszik a tojás a víz tetejére.

Egyébként hasonló tüneteket mutat a záptojás a gázfelhalmozódás miatt, ezért egy tojásmonitor segítségével infravörös sugarat bocsátunk át a tojáson, ami a legkisebb rezgést is megállapítja a tojásban: ezzel mérhető a szívverések száma, kiírja a percenkénti szívverését az embriónak, ami egyenes arányban van az inkubációs napok számával, így tudjuk, hogy milyen szívverésszámhoz, milyen inkubációs idő párosul.

Amikor megtudtuk, hol tartunk, az inkubációs időszaknak megfelelő keltető berendezés meghatározásra kerül. Kezdetben 37,8 fok melletti 65 százalékos páratartalommal bíró közegbe kerül, majd a keltetési időszakban 37,6 fokos a hőmérséklet és 70 százalék a páratartalom. A bújtatásban pedig 37,5 fok van 90 százalékos páratartalom mellett. A nálunk használt gépek már oda-vissza forgatják a tojásokat, így a jégzsinór sem szakad el, illetve a tojó komfortmozgását is modellezni tudjuk a hűtéssel: annyi percre hűtjük a tojásokat, ahány fokos a belső keltető terem hőmérséklete.

Amikor eljött a pillanat, és kiüt a túzokcsibe, átlagosan 18,7 órára van szükség a keléshez:

megreped a tojáshéj, elkezd csipogni a csibe, amikor pedig kikelt, akkor 5-6 órát nem kap táplálékot, mert az emésztőtraktusban jelen van a szikanyag, aminek ugyanaz a szerepe, mint az emlősöknél a föccstejnek: ez táplálék és védőanyag a kiscsibe számára.

Igen érzékeny pillanatokról beszélünk, így nagyon fontos, hogy olyanok dolgozzanak itt, akik a legkisebb jeleket is észreveszik.

Jó példa erre a táplálékösszetétel folyamatos változtatása. A túzoknak nincs begye, mindösszesen egy bélkitüremkedés szolgálja a megemésztett táplálék mutatását. Ha nem emésztette meg a táplálékot, sétáltatni kell, és addig nincs új etetés. Amíg nem mozgatták le a fehérjét, a túzok gyorsan el tud pusztulni, mert kifejezetten érzékeny madarak- erre oda kell figyelnünk. Ha túl sok fehérjét kapnak, akkor deformitások jelentkezhetnek, de a napfényes órákra is oda kell figyelni, hogy legyen elegendő D-vitamin a szervezetükben. Ha valami indokolja, akkor akár napi szinten kell változtatni a táplálék összetételén, ami állhat afrikai barnatücsökből (ez közelíti meg legjobban a hazai fajok összetételét), mezei pocokból, fehér egérből, túróból, tojásból, lucerna roppanva törő végéből és más takarmánykomplexekből. Napi hatszor etetjük a madarakat, és szigorúan csak ekkor kerülnek kontaktusba velünk, illetve a sétálások alkalmával.

Fontos, hogy egész nap fajtársakkal legyenek, így nem lesz káros emberi bevésődésük. Csak ezzel érhetjük el, hogy teljes értékű egyedei lehessenek a populációnak. 8-10 hetes korban elkezdenek röpködni a boilerekben, amely egy 406 hektáros, teljesen körbekerített, fele gyep fele szántó területen helyezkedik el. Ide visszük ki őket, itt szabadon vannak 3 hónapig, itt kezdődik meg a visszaszoktatás, amikor kollégáink megtanítják nekik, hogy milyen növényeket és rovarokat tudnak fogyasztani.

Sajnos egy nagyon fontos dolgot nem tudnak megtanítani: azt, hogyan kell a ragadozókkal viselkedni, ellenük védekezni. Ezért ősszel becsalják a túzokpopulációt a területre, és a vad populáció segít megtanítani a nevelt túzokokat a ragadozók elleni védekezésre. Minden madár színkódokat kap, így pontosan tudjuk, hogy ki mikor, merre jár. A GPS jeladózásnak köszönhetően ráadásul sok olyan dolog is kiderül, amit eddig nem tudtunk, mert nem voltak leírva szakirodalmakban- például hogy hol töltik a napot vagy hogy milyen növénykultúrákat preferálnak. Ezeket az is be lehet építeni a védelmi munkákba, így egyre hatékonyabbak lehetünk” – vezet minket végig Gábor részletekbe menően a mindennapokon.

Beszélgetésünk során azt is megtudtuk,

hogy 1979 óta közel 900 madarat sikerült repatriálniuk, és bár mindenhol csökken a túzok száma világszerte, egyedül a Kárpát-medencében növekszik az állomány – nagyrészt a hazai természetvédelmi munkának köszönhetően.

A Túzokvédelmi Állomás környéki állomány a legvariábilisabb idehaza: az ország minden túzok lakta területéről ide bocsátják ki a felnevelt egyedeket, így messze földön híresek a jó genetikai állományukról.

Fotó: Körös-Maros Nemzeti Park 

„Mi abban hiszünk, hogyha felerősödik egy állomány, akkor az kisugárzik a környező területekre is, így olyan helyeken is megjelennek, ahol eddig nem voltak. Ahol nincs védelmi tevékenység (lásd Szerbia), ott összesen 7 példány van, és bár a csanádi pusztából vannak átmozdulások arrafelé, a szerb túzokállomány így is halálra van ítélve, hiszen genetikailag nem lesz variábilis. Nálunk, a dévaványai tájegységben azonban egy erős, ígéretes jövő elé néző állomány nevelkedik, és ezt három kolléganőnknek, a telepvezetőnknek, és természetvédelmi őreinknek köszönhetjük, no meg annak a sok száz és ezer embernek, akik valamilyen formában hozzásegítenek bennünket a sikeres fajvédelmi munkához.

Büszkék vagyunk két szelíd túzokmadarunkra is, akik egyedül itt láthatóak az Állomáshoz közeli látogatóközpontban, 

ahol vezetett túrákon, rangeres túzokdörgés figyeléseken, tanösvényeken és a túzokok életét bemutató előadásokon is részt vehetnek a látogatók. A túzok csodálatos madár, aminek életét és lehetőségeit évszázadokon keresztül sodortuk veszélyek szerteágazó sűrűjébe, ezért úgy gondolom, hogy védelmük, segítésük és megőrzésük történelmi kötelességünk is” – kerekíti le a nagyon tanulságos beszélgetést a Tűzokvédelmi Állomás vezetője.

A Gáborral folytatott beszélgetés sok mindenre rávilágított, és sok szempontból el is gondolkodtatott. Láthatóvá és érezhetővé tette, hogy mit vagyunk képesek okozni önzésünkkel vagy hiányos tudásunkkal, és azt is megmutatta, hogy micsoda szárnyalásra vagyunk képesek akkor, ha gondolkodunk, tervezünk, tiszteletben tartunk és összefogunk. A Túzokvédelmi Állomás világába tett utazásunk igazán lenyűgöző volt, és bízunk benne, hogy olvasóinknak is sikerült átadnunk azokat az értékeket, amiket mi felleltünk utunk során. Mert Gábor szavaival élve: „Vannak csodák itt is, csak meg kell találnunk őket”.