„Azt akarod, hogy meghaljanak a bálnák?” – Hogyan ne neveljünk klímaszorongó ovist?

Ha az ember komolyan veszi a klímaváltozás elleni fellépést, annak szerves része, hogy a gyerekeit is környezettudatosságra neveli. Ez néha könnyű és élvezetes feladat, viszont vannak olyan helyzetek, amik komoly fejtörést okoznak egy szülőnek. Egy óvodás kérdéseire nem adhatunk hosszasan taglalt, szakszavakkal teli válaszokat, de ha túlságosan egyszerűen akarunk felelni neki, azzal csak újabb kérdések lavináját zúdítjuk a saját fejünkre, ráadásul a gyerek olyan következtetéseket vonhat le, amiktől hamar szorongani kezdhet.

A mai tizen- és huszonéves generáció tagjai közt gyakori jelenség ez, de az ő esetükben főként az okozza, hogy kifejezetten sokat tudnak a klímaváltozásról és annak veszélyeiről, és minél jobban belemerülnek a témába, annál aggasztóbb jövőképet vízionálhatnak.

Nálunk viszont éppen a túlzott leegyszerűsítés vezetett problémákhoz. A gyermeki logika nagyon máshogy működik, mint a miénk, így fordulhatott elő például az, hogy Anton egyszer csak ezt a kérdést szegezte az egyik kispajtásának:

„Miért vetetsz magadnak műanyag játékokat? Azt akarod, hogy meghaljanak a bálnák?”

Azon túl, hogy ez egy kissé kínos szituációt eredményezett, arra is rá kellett döbbennem, hogy valamit egész biztosan rosszul magyaráztam el a nagyfiamnak. Ez akkor vált teljesen biztossá, amikor megjelent a másik szélsőség is az életünkben: Anton egy közös vásárlásnál előbb felhívta a nagyi figyelmét arra, hogy ne vegyen neki műanyag palackos üdítőt, mert az káros a természetre, majd megvetette vele a kedvenc üdítőjét – műanyag palackban.

Utóbbira az egyik lehetséges magyarázat az (amellett, hogy szereti azt a cukros löttyöt), hogy alapanyagot akart gyűjteni az itthoni kreatív projektjeinkhez. Mert bizony az is visszaüthet, ha apa újrahasznosítja a hulladékot: ha nincs „elég”, a gyerek elintézi, hogy legyen. Hiszen milyen jó móka volt teaszűrőt csinálni abból a palackból! Na de most, hogy nincs több itthon, vége a bulinak? Arról már nem is beszélve, hogy az új, hajóépítős tervhez sincs itthon elég karton, pontosabban még nem ürült ki, amit kinézett magának...

Ettől függetlenül baromira örülök annak, hogy Anton lassan minden hulladékban meglátja az újrahasznosítás, az alkotás lehetőségét. Még akkor is, ha elég fura fejet vághattam, amikor azzal büszkélkedett a szomszéd kislánynak, hogy „nekünk minden játékunk szemétből van”.

Ez persze nem igaz, és legót továbbra is kap (már megírtam, hogy miért), de tény, hogy a műanyag játékok alapvetően tiltólistán vannak nálunk, és inkább könyvvel ajándékozzuk meg a gyereket. Például a Micsoda pazarlás! cíművel (szerző: Jess French), amiben már majdnem ovis szinten írnak a környezettudatosság fontosságáról. De csak majdnem: még mindig vannak problémás témák, és azon is külön dolgoznunk kellett, hogy Anton ne ezt a könyvet kérje esti mesének. A „boldogan éltek, míg meg nem haltak” azért

mégiscsak nyugodtabb alvást eredményez, mint az, hogy „ha így folytatjuk, elpusztítjuk a bolygót”.

Újabban a gyerek azt vette a fejébe, hogy menjünk el Izlandra bálnát nézni (mármint azokat, amiket még nem öltek meg a műanyag játékokkal a többi gyerekek). És ez tök jó, imádnám én is a dolgot – csak hát most ugye ott tartunk, hogy Ausztriába sem érdemes átmenni kirándulni, úgyhogy ezzel szoktam kezdeni a magyarázkodást (csak hogy egy kicsit a koronapánikkal is nyomasszam a csemetét). Rögtön utána pedig olyan apróságokra hívom fel a figyelmét, hogy ez nem olcsó mulatság, és még csak nem is garantálja senki, hogy tényleg látni fogunk bálnákat. Ja, amúgy meg nem is illik csak úgy odamenni megzavarni őket, legalábbis a delfinek esetében mintha beszéltünk volna ilyesmiről...

Egyelőre tehát maradnak az arborétumok, a pilis túrák és egyéb kirándulások, mert ez a programtípus az, amivel nem tudok mellélőni. Azt ugyanis nem kell egy ovisnak megmagyarázni, hogy miért sétálunk szép helyeken – és minél többször tesszük ezt, annál jobban tudatosul benne, hogy ezeket az értékeket meg kell őrizni. Meg az is, hogy a kirándulásra nem műanyag palackban visszük az innivalót, és nem, hazafelé sem ér olyat kérni a boltból.