„Rogerius váradi kanonok latinul írta meg, hogy még katángot, barabolya-gyökért, mályvát és pórét is szívesen megettek bújdosó elődeink, a liszthiányt pedig egyszerűen őrölt tölgy kéreggel pótolták.
Ezer esztendőnkből bizony kereken százhét esztendő olyan ínséges volt a szárazság miatt, hogy még vadgyökérből is sütöttek pogácsát,
ráfanyalodtak a tölgymakkliszt kenyérre, de nem vetették meg a szalmakenyeret sem. Mint a régi források mondják: Sokan a bikmakból szükség idején kenyeret sütnek, de evégre előbb sütőkemencében megaszalják, aztán őrlés által a búzából a korpája külön válik és így mind magában, mind más liszttel elegyítve, az éhes embernek alkalmatos eledelt ad”– olvashatjuk a Budapesti Sütők Lapjának 1944-es visszaemlékezésében.
A legtöbb leírásban a fent is említett barabolygyökér vagy csemegebaraboly által nyújtott ínségtáplálékokról olvashatunk. A csemegebaraboly (Chaerophyllum bulbosum) a zellerfélék családjába tartozó, gyomtársulásokban élő ehető növényfaj. A népi feljegyzésekben bobályka, turbolya, bóbiska és mihóka néven is megtalálhatjuk.
Út menti és ártéri gyomtársulások, parlagon hagyott területek és erdőszélek lakója. Gumója nyersen és főzve is fogyasztható. Leveleiből ízletes saláta is készíthető. A népi gyógyászatban skorbut és hasmenés enyhítésére alkalmazták, külsőleg pedig fekélyek borogatásaként szolgált. Érdekessége, hogy a középkorban termesztették is: számos feljegyzést olvashatunk arról, hogy ismert kerti növény volt ezekben az időkben.
Ugyancsak népszerű volt egyes vidékeken a buglyos tátorján (Crambe tatarica). Hívták még tengeri répának, tatárrépának, tatárkenyérnek és Jeromos-gyökérnek is, az erdélyi hegyekben pedig juhocskának becézték, mert a lejtőkön virágzó bokrai messziről legelésző báránykáknak látszódtak.
A tátorján egy káposztaszagú, halványzöld lombú évelő növény, aminek legízletesebb része a gyökere: a gyökérhéj édeskés, gyengén rostos húst takar, amelyet nyersen is fogyasztottak. A feljegyzések szerint sok magyar faluban kerti dísznövényként is ültették, és az Alföldön gyakorta szárították ki gyökereit: három hétig zajlott a folyamat, aminek végén lisztté őrölték, majd főzéshez használták. Káposzta ízű leveleiből levest is készítettek. és
karikákra vágott gyökere főzeléknövényként is ismert volt.
De itt van a sok kertész által mélyen megvetett tarackbúza is (Elymus repens), amit a népnyelv csak tarackként vagy ebgyógyítófűként emleget. Magyarországon a felhagyott kultúrák és szántók gyomtársulásaiban tömegesen megjelenő faj, ami gyakorta okoz bosszúságot a kertbarátoknak is. Közismertek ugyanis föld alatti tarackjairól, amelyeknek minden darabja újabb és újabb növényt képes táplálni. Azonban minden bosszúsága ellenére a tarack nagyon is értékes növény.
Tarackjai fontos hatóanyagokat és vitaminokat tartalmaznak, gyomor- és veseteák alkotóelemei. Tarackjait pörkölve kávépótlóként alkalmazzák, de a népi gyógyászat vizelethajtóként és köhögéscsillapítóként is ismeri.
Az első világháború idején gyökeréből kenyeret sütöttek, és a belőle kivont szirupot lekvár helyett fogyasztották.
Legismertebb mégis a már korábban is említett vizelethajtás területén volt, a következők szerint: „egy kanál tengerihagymát, szennalevelet és borókabogyót, másfél kanál zsurlófűvel, iglicgyökérrel, valamint tarackgyökérrel összekeverünk. A keverékből a szokásos módon teát készítünk és reggel, délben iszunk belőle” – olvashatjuk a Magyar Szó 1982. áprilisi számában.
És itt van a sokáig mannának nevezett harmatkása (vízi harmatkása: Glyceria maxima; réti harmatkása: Glyceria fluitans) is, amiről 1828-ban így emlékeznek meg: „Kár hogy ezen Természet adománnyát figyelemre nem méltatjuk, és annak gyümöltsét leg alább ingyen el nem fogadjuk; midőn azt szomszédink úgy mint kellemetes egésséges eledelt (Grétz körül) termesztik is” – írta a Hasznos Mulatságok 1828-ban.
A harmatkását általában Szent János-naptól kezdve gyűjtöttek.
Kora hajnalban bugája alá tartott szitába rázták bele a magokat, amiket aztán megszárítottak és két tenyerük között dörzsölve vagy épp lábbal taposva hántották meg a polyvától.
Végül a köleskásához hasonló ételt főztek belőle, ami leginkább pásztorételként volt elterjedt.
A Néprajzi Lexikon szerint régebben gyógyszerként gombócnak főzve daganatok kezelésére is alkalmazták, de más népek például rozsliszttel keverve kenyeret is sütöttek belőle.
Ha mélyen belemerülünk a történelem régmúlt századaiba, megannyi érdekességet fedezhetünk fel elődeink mindennapjaival és leleményességével kapcsolatban. Szinte kimeríthetetlen azon növények sora, amelyeket a legkülönfélébb módokon és céllal használtak fel: a konyhától kezdve a betegágyon át egészen a különleges gasztronómiai ötletekig. Érdemes alkalomadtán időt szánnunk ezek megismerésére, mert sokat közülük akár még ma is alkalmazhatunk.
Nyitókép: 123RF
