Üvöltés, a nevelés kudarca – kérlek, ha lehet, ne ordíts a gyerekkel

Család

Üvöltés, a nevelés kudarca – kérlek, ha lehet, ne ordíts a gyerekkel

Az egyik közösségi oldalon küldték a kis humorosnak szánt bölcseletet, ami mielőtt hozzám eljutott, már gyorsan körbefutotta a virtuális teret: „Minden jól nevelt gyerek mögött van egy mosolygó anya, aki otthon torkaszakadtából üvölt.” És ez szerintem nagyon nem jó.

Láttam, sokan megosztották, sokan lájkolták, fűztek hozzá egyetértő megjegyzéseket. Olyan kis természetesnek ható gondolat ez, egy kicsit mindenki a magáénak érezte. Egy pillanatra tán még én is. Aztán eszembe jutott az a rengeteg helyzet, amikor velem üvöltöttek felnőttek.

Eszembe jutott az üvöltő felnőttek eltorzult arcának látványa. A szájukból fröcsögő nyál, a villogó, dühödt szemek. A fenyegető gesztusok és a megfélemlítő hangerő, ami szinte megsemmisített engem (meg a többieket is) azokban a percekben.

Eszembe jutottak a szavak, amiket gyerekként nem lett volna szabad hallanom, és amelyeket egyetlen gyereknek se lenne szabad hallania. A fenyegetések. A szembesülés egy magából, emberi mivoltából szinte kiforduló egyén látványával. A felismerés, hogy milyen ember az, akinek a gondjaira voltam bízva, akikben megbíztam. A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a védekezésre, visszavágásra képtelen lefagyás emléke velem él.

Nem tudom már, miért kiabáltak velem, de így felnőtt fejjel visszagondolva, semmi komoly nem volt a számlámon. Átlagos gyerek voltam. Talán lassabban oldottam meg valamit, mint ott várták, késtem valahonnan, elhagytam valamit, vagy rosszul adtak vissza a boltban és nekem nem tűnt fel. De lehet, csak hangoskodtam, amikor csöndet parancsoltak, vagy kiöntöttem, elszakítottam, elrontottam, eltörtem ezt-azt. Csekélye kárt okoztam. Esetleg abban az adott percben útban voltam, az (amúgy is ) ingerült felnőtt útjában, aki lehet, szándékosan intézte, hogy ott legyek, mert így rajtam tudta levezetni a felgyülemlett feszültségét. Azokat az indulatokat, amelyek születéséhez nem sok közöm volt – és ezt egészen kicsi gyerekként is érzi az ember, higgyétek el.

Mindamellett, hogy félelmet keltett a szituáció, azért legbelül lázongtam, mert már akkor úgy éreztem, hogy nem igazságos a dolog. Hogy a felnőtt-üvöltés nincs rendben, és sokszor igazságtalan is.

Mai napig emlékszem, nemcsak a konkrét látvány és az elhangzó (túlzó) ijesztgetések töltöttek el félelemmel, hanem az is, hogy megláttam a tehetetlenséget, és a tehetetlenség miatti féktelen dühöt a felnőttekben. Az nagyon ijesztő volt, tökéletesen ki tudtak billenteni az egyensúlyomból – ma már tudom, hogy nem csoda ez, hiszen egy gyerek számára nincs félelmetesebb, mint egy tehetetlen, az adott szituáció (békés) megoldására képtelen felnőttel való találkozás.

És most elszakadnék saját emlékeimtől, mert mindez a jelenre is igaz.

Egy üvöltő felnőtt ma is csupán saját tehetetlenségének arrogáns visszhangja,

és nevelési szempontból totál öngólt lő, aki gyerekkel ordibál. Egy üvöltő felnőtt egy-egy adott pillanatban meg tud félemlíteni egy gyereket, de hosszú távú, pozitív célokat soha nem lehet elérni ilyen eszközökkel.

Az a gyerek ugyanis, akivel rendszeresen üvöltenek, az az erőszakos helyzetekben bezárkózik – ez az egészséges reakció, az énvédelem. A legtöbb esetben nem jut el hozzá a fröcsögő intelem, meg se hallja, vagy ha igen, akkor átfolyik rajta, mert bár nem tehet mást, kénytelen átengedni magán, befogadni nem tudja majd a hallottakat éppen a forma, a rá ömlő arrogancia miatt.

Nem állítom, hogy nincs olyan helyzet, amikor van helye egy erős hangú felszólításnak – én is kiabáltam már rá gyerekre. De ezek kényszerű, hirtelen helyzetek, amikor az ordítás egy veszélyre való felhívás: ne ugorjon le a gyerek olyan magasból, ki ne fusson az útra, ne nyúljon a forró kályhához. Aztán mikor később ránéztem egy-egy ilyen helyzetre, rájöttem, a magam felelősségét sem szabad elfelejteni; nekem kellett volna megelőzni azokat a szituációkat, amik veszélyessé váltak.

És tudom: mi szülők nem vagyunk tökéletesek, és néha elfogy a türelem, és néha nem marad más, mint a tehetetlen indulat, és

nincs olyan felnőtt, akinél ne szakadt volna már el a cérna.

De azt állítom, hogy ezek a helyzetek a saját gyengeségünkről árulkodnak, és semmilyen módon nem szolgálják a gyerekek egészséges fejlődését.

És nem osztom az említett bölcselet „igazságát”, szerintem nem azokból lesz „jól nevelt” gyermek, akikkel üvöltenek, hanem azokból, akiknek szülei képesek kordában tartani indulataikat (feszült helyzetekben is), és a megfelelő helyen, megfelelő módszerekkel tudják nevelni az utódokat.

Ajánljuk még:

MESSZIMAMA ÉS A MAMA – IKONIKUS NAGYMAMÁK, AKIKBEN EGY DOLOG KÖZÖS
MINT A BORSÓ MEG A HÉJA – ANYA MARADTAM AZ ÜRES FÉSZEKBEN
ALTATÁS, SPORTSZERŰEN – APASZEMMEL AZ ESTI RUTINRÓL

 

 
X
Már követem az oldalt