Ugye, hiányzom a gyereknek? – a szeparációs szorongás a szülőknél is megjelenhet

Család

Ugye, hiányzom a gyereknek? – a szeparációs szorongás a szülőknél is megjelenhet

Az elválás fájdalma, az abból fakadó bizonytalanság érzése nem csak a gyerekekre jellemző tünet. A szülők, különösen az anyukák is nehezen élhetik meg azokat a szituációkat, amikor először van távol tőlük a gyerek.

Sokszor a gyerekek sokkal könnyebben viselik az eltávolodást és csak azért bizonytalanodnak el, mert érzik az anyjukból áradó feszültséget.

Én magam is megéltem ezt oda-vissza. Volt olyan helyzet, amikor miattam nem volt képes másnál maradni a kicsi hangos jelzések (sírás-rívás) nélkül, volt, hogy én sírtam kétségbeesve, mert a gyerek gond nélkül ott aludt „idegenben”, és ha nem sír, nem keres, biztosan nem is szeret. De volt példa arra is: szívből kívántam már, hogy ugorjuk át ezt akadályt, és igenis hajtsa fejét álomra a gyerek máshol, ő viszont értem zokogott.

Valahogy sehogy se jó ez az elválás dolog, pedig az a természetes, hogy ennek egy idő után helyet, teret, lehetőséget adunk, mert nem lehet mindig a szoknyánk mellett a kicsi. Nekünk is szükségünk van erre a fizikai eltávolodásra, és a valamilyen szintű visszatérésre a felnőtt létezésbe.

Valahol azt olvastam, akkor szűnt meg egy anyukában az elválás miatti szorongás, amikor megszületett a második gyerek. Onnantól nem volt gond, sőt, nagy könnyebbség volt, ha a nagymamánál aludt a nagyobb. De akkor meg jött az újabb probléma, a testvérféltékenység, mert ha a kicsi ott maradhat az anyánál, akkor dehogy akar máshol lenni az idősebb csemete. Neki is jár anya figyelme és szeretete. Eszébe se jut pont akkor váltani, amikor éppen elorozza előle azt egy új jövevény.

Természetesen az intézménybe kerüléskor csúcsosodik ki a leggyakrabban a fájdalom, először a bölcsődénél, óvodánál. Akkor is lehet gond az elválással, ha a bölcsibe már „beszokott” a kicsi, de az óvoda, az új környezet új rémeket vetít elé, az iskola is ki tudja billenteni a komfortzónájából.

Óvónők sokszor számolnak be arról, hogy a gyerek egyébként köszöni szépen jól veszi az akadályt,

az anyukákat kell kituszkolni az ajtón.

Ne lessék már a gyereket, ne mutatkozzanak, ne árasszák magukból a feszültséget, mert azzal csak gátolják a szépen alakuló leválást.

Ismerek olyan anyukát, aki félóránként odatelefonált, amikor a nagymamánál, a saját édesanyjánál aludt a gyerek: minden rendben, jól eszik, jól alszik, nem sír? Azt is szerette volna megtudni közben, hogy ugye, hiányzik a csemetének, ugye nem tud létezni nélküle. Majd a szíve szakadt bele, mert a gyerek igazán jól érezte magát a nagymamánál. Evett, ivott, játszott, aludt gond nélkül. És természetesen hiányzott neki az édesanyja, de ennek a hiánynak a jelzése egészséges keretek között maradt. Ellentétben az anyuka túlzott reakcióival.

Kevesebb szó esik arról, hogy az apukák is bele tudnak feszülni abba a helyzetbe, amikor először alszik házon kívül a gyerek. Ők sokszor preventív módszereket alkalmaznak, nem engedik a gyereket máshova, és a véleményükhöz konokul ragaszkodnak. Aztán ha mégis másra kell bízni a kicsit, akkor az anyukát bökdösik, hívja már fel őket. Csak egy kicsit, hadd hallja a gyerek hangját. Elvégre az övé, joga van ahhoz, hogy nyomon kövesse, merre jár, hogy érzi magát.

Én a felnőtt gyerekeim leválását éltem meg nagyon nehezen, különösen a legkisebb gyerek elköltözését, drámaként. Pedig tudtam, csak pár kilométerrel megy odébb. De a tudat, hogy

az én otthonom nem az ő otthona többé,

hogy máshova megy haza, szinte elviselhetetlen volt. Nem az bántott, hogy nélkülem is jól van, boldogul és teljes az élete. A közös otthon elvesztése okozott szívfájdalmat, illetve az üres fészek látványa.

Ez a rossz, sok fájdalmat okozó állapot nem tartott igazán sokáig, mert azon kaptam magunkat, hogy folyton körülöttem van ismét. Ha nem is aludt itthon, azért ezernyi közös program adódott. Napi szinten élhettem meg az összetartozást. Aztán csökkent a látogatások, találkozások száma is, mégse érzem azt, hogy itt lenne a világvége. Tovább tudtam lépni, mert azt a légüres teret, amit hagyott, és amit minden családban hagynak a gyerekek – képes voltam értelmes feladatokkal, szép élményekkel megtölteni.

De ez azért nagyon nehéz feladat. Teljesen mindegy, hány éves a gyerek, egy kicsit önző módon azért ott kavarog a kérdés: vajon azért egy kicsit hiányzunk-e nekik mi, szülők?

Ajánljuk még:

Önámítás ellen nézz Krézi-videókat! – Interjú Góg Anikóval, aki meghozza a kedved a mozgáshoz

Sokan ismerik a Facebookon terjedő Krézi-videókat, Góg Anikó személyi edző irónikus etűdjeit jógázásról, szülői értekezletekről, a játszótéren megjelenő anyatípusokról és egyebekről. Mindenkinek görbe tükröt tart, az önámításról pedig végképp lerántja a leplet. Ugyanakkor ötleteket is ad ahhoz, hogyan illeszd életedbe a mozgást. És mindennek végülis ez lenne a célja.

 
X
Már követem az oldalt