„A legerősebb fék az volt, amikor azt mondtad: bízom benned!”

Család

„A legerősebb fék az volt, amikor azt mondtad: bízom benned!”

Ősszel óhatatlanul előkerül az elválás, elengedés témája: a szeptemberi óvodai vagy iskolakezdések, a kollégiumba vonulás magával hozzák az elválás izgalmát, feszültségeit, és azok számára, akik nehezen válnak, a fájdalmat és a görcsöket is.

Az óvodai beszoktatás sarokköve a szülői magatartás. Lehet bármennyire vonzó az óvodai élet, rugalmas a váltás folyamata, akármennyire is igyekszik megkönnyíteni az intézmény az elszakadást, szerintem tényleg traumaként élheti meg a gyerek, ha a szülőnek gondja van az elengedéssel. Még gyakorló óvónő korszakomból egészen konkrétan emlékszem arra a jellemző folyamatra, amiben a gyerek rövid pityergés után bevonódik magától, vagy némi munkával jól bevonható a játékba, a csoport életébe; egy időre képes elengedni a feszültséget és a félelmeket, optimális módon kezeli a helyzetet, viszont a szülő nem mozdul az ajtóból, lesi a gyereket, vagy rosszabb esetben úgy tesz, mintha elmenne, majd váratlanul felbukkan és látványosan kukucskál. Bár természetes a kíváncsiság és az aggodalom a szülő részéről (ki ne lenne kíváncsi arra, a gyakorlatban hogyan éli meg kicsinye az elválást?), a gyerekek többsége ilyenkor kapva kap a lehetőségen és kiszáll a csoportból, rohan a szülőhöz – holott ha a szülő valóban engedi az elválást, a pedagógus jó eséllyel képes lenne kézben tartani a beszoktatást. 

Hasonló a helyzet később is, akár az iskolakezdéskor: jellemzően azok a gyerekek vívnak nagyobb (belső) csatákat egy-egy búcsúval (és váltással) járó szituban, ahol a szülő túlzott aggodalommal reagál a helyzetre, ezért szorongva készül és készíti a gyereket az elválásra és az új helyzettel járó ismeretlen kihívásokra. Elképzelhető, hogy hangosan megjegyzéseket is tesz, akár önmagára vagy a gyerekre vonatkozóan. „Nem tudom, bírom-e nélküled!” vagy éppen „Jaj ez a gyerek még olyan kicsi!” 

Valójában azok a gyerekek, akik nyugodt, harmonikus légkörben nevelkednek, ahol bíznak egymásban a családban élő felek, ahol kellő önbizalommal rendelkeznek a szülők és ahol a gyerek minden porcikájával érzi és tudja, hogy bízhat a szüleiben, ott ritkán van igazi „törés” és nagy jelenet az elválás/váltás során. Ez nem jelenti azt, hogy a könnyes búcsúzások és szélsőséges magatartás csak azoknál a gyerekeknél tapasztalható, akik nem ilyen családokban élnek, hiszen az egyéni érzékenység is mérvadó lehet – de azt igen, hogy a bizalom oda-vissza kulcskérdés ebben a történetben. És analóg lesz a szülő-gyerek későbbi, bármely jellegű elválásával is, legyen az középiskolai kollégium később, albérlet egy idegen városban, esetleg külföldi munka. A bizalom meghatározza a gyerek megküzdési stratégiáját idegen helyzetekben, ahol nem lesz, nem lehet jelen a szülő. Ahol egyedül kell helytállni, kivédeni veszélyes helyzeteket, a legjobbat adni magából és nem csak iskolai fronton, hanem az élet minden, akár valódi veszélyeket is hozó területén.

Jól emlékszem azokra a hétvégékre, amikor már kamaszként, fiatal felnőttként Balaton-parti bulikba indultak a srácok, később a legkisebb, a lány is.

Emlékszem arra a zsigeri (természetes) félelemre, amit éreztem, ha csak szóba hozták a hétvégi lazulást

– lelki szemeim előtt egyszerre száz lehetséges, de irreális forgatókönyv pergett le. Alkohol, konfliktusok, baleset – nálam is villogott a veszélyt jelző lámpa szüntelenül. Közben tudtam, hogy elengedhetem őket együtt vagy egyenként is, nyugodt lélekkel, bárhová. Mert a legjobb tudásom szerint felvérteztem őket azzal a tudással, átadtam azokat az eszközöket, amelyekkel elkerülhetik, megelőzhetik a veszélyt. Tudtam, hogy tudnak vigyázni magukra és másokra is.

De valójában a praktikus tudnivalókon túl, volt egy nagyon fontos eleme az elengedésnek nálunk is: a bizalom. Tudtam, hogy bízhatok bennük, nem csak morálisan, hanem globálisan. Egyszerűen a helyén lesz az eszük, nem fognak szélsőséges módon viselkedni és kész.

A lányom fogalmazta meg egy alkalommal az elengedéssel járó bizalom fontosságát: „egyrészt jó érzés volt tudni, hogy másokhoz képest soha nem toltál rám ésszerűtlen szabályokat, nem kellett éjfélre hazaérni, nem csekkoltál óránként merre vagyok….  de a legerősebb fék az volt, amikor azt mondtad: » Érezd jól magad, bízom benned!« Mert az a mondat beégett, és nem engedte, hogy többet igyak, mint ami még belefér, nem engedte, hogy megtegyek veszélyes dolgokat, mert te úgy engedtél el, hogy bízol bennem. Az erősebb visszatartó erő volt minden belénk sulykolt szabálynál.”

Egyetlen tanácsom van hát az elengedésre: bízzunk a saját gyerekeinkben, születésüktől kezdve, amíg csak rájuk láthatunk.

Ajánljuk még: