Család

„Anyát akarom!” – Az óvodai beszoktatás kihívásai

A kisgyermek arcán a színtiszta rémület látszik, miközben üvöltve sír a legtündéribb kisgyermeknevelő karján a távolodó szülő után nézve. Lélekben talán el is éri kis kezeivel apa vagy anya mindenséget jelentő mellkasát, úgy nyújtózik az ajtó felé. Majd egyszer csak elcsendesedik, és örömmel játszik egész nap. De ezt a szülők már nem látják... pedig milyen megnyugtató lenne mindig tudni, hogy a megindító búcsú az adott pillanatnak, az elszakadás tényének és a szülőnek szól.

Amikor a kisfiammal a bölcsődébe készülődtünk, nagyon magabiztosan indultam neki az első napoknak, mert tudtam, hogy nekünk beszoktatási nehézségünk nemigen lesz, hiszen jártunk közösségbe már azelőtt is – játszószobába, zenés és táncos szakkörökre, babás jógára –, mi több, éppen ahhoz a kisgyermeknevelőhöz került a fiam, akinek a tesz-vesz muzsika foglalkozásait látogattuk már pár hónapja.

A beszoktatás végül az elképzeléseim szerint alakult, miközben néhány anyatárs azt kérdezte, nem bánt-e engem, hogy ilyen könnyen levált rólam a gyerekem, mert sokan kint sírtak a folyosón – akár amiatt, hogy könnyen ment, akár az ellenkezője miatt. Az én válaszom mindig ugyanaz volt, hogy az elmúlt hónapok szocializációs munkájának gyümölcse, hogy ilyen könnyen beszokott a gyerekem, és nemhogy nem bánt, de még büszkeséggel is tölt el, ha sikerült megkönnyítenem számára a beszokást.

Sír az egyik, sír a másik

Majd miután eltelt az első három vidám hét, egyszer csak – mintha a fiam akkor jött volna rá, hogy ez már mindennap így lesz – elkezdődött nálunk az, amin a többiek már rég túl voltak. Minden reggel őrületes ellenkezés, vad kapálózás és vehemens tiltakozás volt a műsor már az autóba szuszakolás közben, majd a bölcsődei átadáskor is.

Én is láttam a saját gyerekem arcán azt a rémületet, amitől a szívem szakadt meg úgy is, hogy pontosan tudtam, miből fakad és meddig tart.

Annak ellenére is elpityeredtem párszor az autóba ülve, hogy már a bölcsőde udvarán távolodva hallottam, hogy elcsendesedett, amint eltűntem a szeme elől. Ez ilyen.

A fiam már óvodába jár, ahova már tényleg sokkal könnyebb volt beszoktatni, köszönhetően a bölcsődei előéletének, a kisgyermeknevelők felkészítésének, a tüneményes és határozott óvónőknek, valamint a kedves dadusnak, aki már első nap megfogta a kezét. A szakértelem, a hozzáállás és az apró gesztusok együtt segítenek, hogy biztonságban érezze magát a kisgyerek – és biztonságban tudja őt a szülő – az adott intézményben, ahova éppen jár.

Mit tehet a szülő?

A szülő sokat tud segíteni a gyermekének azzal, ha már az óvodába szoktatás előtt megtanítja őt viszonylag önállóan öltözködni, egyedül ügyeskedni a cipőfelvétellel, kezet mosni, evőeszközzel enni, szalvétát használni, orrot fújni. Az ilyen alapvető tevékenységek rutinná tétele megkönnyíti az óvodai lét első és további napjait is, hiszen a már megtanult mozdulatok nem veszik el a gyermek fókuszát az új szabályok rögzítéséről és az utasítások teljesítéséről egy egyébként is új környezetben. (Például hamarabb tud sorba állni az udvarra menet, ha nem kell külön öltöztetni.)

Nem titok, hogy később, a beszoktatási időn túl is lehetnek visszaesések – egy elhúzódó betegség, egy hosszabb szünidő után vagy akár egy szimpla hétvégét követően –, amikor újra sírva indul az egyébként szeretett közegbe, a kis pajtásai közé a csemete.

Nagyon sok múlik a szülő biztató és határozott hozzáállásán.

Ha a kicsi kincsünk azt látja, hogy mi magunk bízunk a kisgyermeknevelőkben, később pedig az óvónőkben, biztosítjuk őt arról, hogy délután találkozunk, addig érezze jól magát, játsszon sokat, valamint – és ez egy nagyon lényeges momentum – nem húzzuk el a búcsúzkodást, hanem flottul átadjuk az egész napra szóló puszijaink kíséretében, akkor megkönnyítjük neki és magunknak is a gyötrelmesnek tűnő, pedig valójában problémamentes reggeleket.

Erősítsük, bátorítsuk, motiváljuk!  

Szerencsés-e az a szülő, akivel sosem fordul elő, hogy sírva megy reggel a gyereke közösségbe? Vagy inkább az a szülő boldog igazán, akibe bőgve kapaszkodik a gyermeke már az első beszoktatási napon? Nem hiszem, hogy bármelyik kérdésre igen a válasz, de nem is kenyerem igazságot tenni – hiszen mindenkinek megvan a maga igazsága. Fontosabb, hogy minden szülő a saját gyermeke habitusának és pillanatnyi hangulatának megfelelően erősítse őt a beszoktatáskor úgy, mint minden szokatlan élethelyzetben, amikor magabiztosságra van szüksége a kicsinek. A lényeg, hogy végül minden gyereknek legyen önbizalma az élethez!

Ajánljuk még:

„Lilul, ájul, újraéled” – Az ájulós gyerek és a felkészülten is rémült szülő esete

Csak minden huszadik gyermeknél fordul elő, de az ő szüleik számára a sokadik alkalom éppoly ijesztő, mint az első. Érzelmi alapú légzéskimaradásnak hívják, és gyakran úgy írják le, hogy a gyerek hiszti közben nem vesz levegőt. Azonban a kicsinek nem feltétlenül kell sírnia ahhoz, hogy elakadjon a lélegzete, és én nem nevezném hisztinek az erős akarat megnyilvánulását… de a lényeg ugyanaz: nem egyszerű megélni, hogy utódunk egyszer csak nem vesz levegőt, ennek következtében esetleg el is ájul. Az évek során mégis meg kellett küzdenem ezzel a helyzettel, és időközben némi tudást is összeszedtem.