Nem ma kezdtem a kézműveskedést és az ilyen-olyan workshopokon való megjelenést sem, de mi késztet a mai napig, hogy újra meg újra próbát tegyek, miért választok mindig más témájú foglalkozást, és milyen tapasztalatokkal lettem gazdagabb eddig? Már mondom is.

Amikor november elején elutazott a férjem két barátjával egy hosszú hétvégére, akkor még nem sejtettem, hogy ebben bárki kivetnivalót vagy veszélyt láthat. De a környezetemből a legváltozatosabb reakciókat váltotta ki a tény, hogy egymás nélkül is utazunk. Mindketten. Nem egyedi, hiszen vele mennek a barátai, és én is a barátnőimmel szoktam kiruccanni, tehát nem mi vagyunk az egyetlen pár, akik nyaralnak vagy telelnek olykor külön-külön is.

Emlékszel, milyenek voltak a nyaralások ifjú éveidben? Nekem az éjszakába nyúló röhögések jutnak eszembe elsőre – az a fajta időtöltés, amibe testünkkel, lelkünkkel beleveszünk. Idejét nem tudtam, mikor volt hasonlóan friss, fiatalos élményem.

Ő méri, a karnis milyen magasan van, én pötyögöm a mobilomba az adatokat. „Elhagytál az aljától? Úgy kettőötven?”. „El.” Átlagos kedd este ez, kicsit szenvedős. Lehet, egyszer megszépül ez az időszak, de előbb felelni kellene a kérdésre: hogyan jutottunk idáig? Hogyan lett egy tisztasági festésből ablakcsere, radiátorfestés és talán a világmindenség átfestése is? Miért volt kevésbé hangulatos ez a felújítás, mint a korábbi építkezések, felújítások? Hogyan lehet a felújítás miatti feszültséget oldani, és nem elválni, mire beköltözünk?

Kirándulós napon sosem olyan komótos a reggeli kávézgatás, „mert amíg anyu öltözik, az apu ideges, hogy este lesz, mire elkészül”. Pedig anyu nemcsak a strandolásra, de a kirándulásra is mindig öltöztet és csomagol is. De ilyenkor az a jó, hogy már az odavezető úton, a vonaton vagy a kocsiban kilépünk a hétköznapokból, átkerülünk egy másik dimenzióba, ahol minden könnyű és ráérős, az egyébként bosszantó kis balesetek pedig átváltoznak kalanddá, amiket azután évekig mesélünk.

A kilencvenes években hallottam először a lombikbébikről. Gyerekként úgy gondoltam, hogy ők mások, mesterségesek, laborban összerakott emberek. Majd ahogy fel-felcseperedtünk, egyre többen „lombikoztak” körülöttünk, és kezdett általánossá válni, hogy vannak, akiknek könnyen jön a baba, és vannak olyanok is, akiknek kell egy kis segítség. Utóbbiak csoportjába tartozom magam is.

Váratlanul legyintett meg a fagyos őszi levegő, amikor kiléptem az ajtón reggel. A vénasszonyok nyara idén elmarad vagy talán októberre csúszik. A forró, száraz nyár után szinte átmenet nélkül toppant be a hideg idő – még nem készültem fel erre. 

„Anya, amikor te gyerek voltál, akkor én hol voltam?” – kérdezte tőlem a négyéves fiam váratlanul az esti, elalvás előtti pusmogásunk közepette. A váratlan kérdésre hirtelen csak az jutott eszembe, hogy „nem tudom biztosan, de talán a csillagok közt”. Később, nyugodtan végiggondolva is arra jutottam, hogy a válaszom őszinte volt, és ennél jobban nem tudtam volna számára is érthető és elfogadható módon megfogalmazni amit gondolok.

Láttam a minap egy szajkócsaládot. Három majdnem felnőtt gyermekét tanítgatta apa és anya. Repkedtek bokorról fára, kerteken át követték a kicsik a nagyokat. Végtére is éppen így tanulunk mi is, emberek. Amit gyerekkorunkban magunkba szívunk, azt visszük tovább egy életen át. Azok a mozdulataim, amelyek teljes természetességgel jönnek, azok a szokásaim, amelyek olyannyira magától értetődőek, hogy eszembe sem jutna változtatni rajtuk, a tudattalan reakcióim, a hitem, amely szerint élek, mind a szüleimtől, a nagymamáimtól és a rokonaimtól ivódott belém egészen kislánykoromban.

Hogyan lehet összehangolni a gyereknevelést, a munkát és a háztartást? Hogy fér bele egy napba minden tennivaló? Hogy lehet gyerek mellett úgy megszervezni a hétköznapokat, hogy ne kísérje bűntudat szinte minden tettünket? A krónikus időhiánynak mi a megoldása? Konkrét válaszom nincs, de azt tudom: megkönnyíti a mindennapjainkat, ha a jelen pillanatra figyelünk.

A vakáció kellős közepén vagyunk, és még halvány lila gondolatom nincs, hova teszem a gyerekem, amikor bezár az óvoda. Ezen töprengve jutottak eszembe az én gyerekkori nyaraim. Azok a szépreményű, vidám idők, amikor az ország tájait jártam hétről hétre, rokontól rokonig utazva, míg újra ősz nem lett.

Gyerekkoromban a legtöbb nyarat a Balatonon, Zamárdiban töltöttem. Minden évben egész nyárra bérelt helyünk volt a kempingben. A törzsvendégnek számító felnőttek és gyerekek között barátságok szövődtek, és miután tudtam, hogy a kemping nem örökre szól, nyaralóra vágytam. Úgy képzeltem, hogy amikor felnövök, előbb fogok nyaralóra gyűjteni, mint saját lakásra. Aztán felnőttem, és komollyá vált a kérdés: költözni vidékre vagy maradni Pesten? Régi álmot kergetni vagy a jelenlegi életünkhöz igazítva újakat szőni?