Mit és hogyan felelhetünk a gyerekek nehéz kérdéseire?

„Anya, amikor te gyerek voltál, akkor én hol voltam?” – kérdezte tőlem a négyéves fiam váratlanul az esti, elalvás előtti pusmogásunk közepette. A váratlan kérdésre hirtelen csak az jutott eszembe, hogy „nem tudom biztosan, de talán a csillagok közt”. Később, nyugodtan végiggondolva is arra jutottam, hogy a válaszom őszinte volt, és ennél jobban nem tudtam volna számára is érthető és elfogadható módon megfogalmazni amit gondolok.

Vidéki mama, pesti mama: ölelnek egy életen át

Láttam a minap egy szajkócsaládot. Három majdnem felnőtt gyermekét tanítgatta apa és anya. Repkedtek bokorról fára, kerteken át követték a kicsik a nagyokat. Végtére is éppen így tanulunk mi is, emberek. Amit gyerekkorunkban magunkba szívunk, azt visszük tovább egy életen át. Azok a mozdulataim, amelyek teljes természetességgel jönnek, azok a szokásaim, amelyek olyannyira magától értetődőek, hogy eszembe sem jutna változtatni rajtuk, a tudattalan reakcióim, a hitem, amely szerint élek, mind a szüleimtől, a nagymamáimtól és a rokonaimtól ivódott belém egészen kislánykoromban.

„Évek óta gyűlik a vasalnivaló, de kit zavar?” – Gyereket nevelni munka mellett csak lazán lehet!

Hogyan lehet összehangolni a gyereknevelést, a munkát és a háztartást? Hogy fér bele egy napba minden tennivaló? Hogy lehet gyerek mellett úgy megszervezni a hétköznapokat, hogy ne kísérje bűntudat szinte minden tettünket? A krónikus időhiánynak mi a megoldása? Konkrét válaszom nincs, de azt tudom: megkönnyíti a mindennapjainkat, ha a jelen pillanatra figyelünk.

Szívemet szórtam szét az országban – A gyerekkori nyarak emléke

A vakáció kellős közepén vagyunk, és még halvány lila gondolatom nincs, hova teszem a gyerekem, amikor bezár az óvoda. Ezen töprengve jutottak eszembe az én gyerekkori nyaraim. Azok a szépreményű, vidám idők, amikor az ország tájait jártam hétről hétre, rokontól rokonig utazva, míg újra ősz nem lett.

Gyerekkori álmokra nem feltétlen lehet vidéki házat építeni

Gyerekkoromban a legtöbb nyarat a Balatonon, Zamárdiban töltöttem. Minden évben egész nyárra bérelt helyünk volt a kempingben. A törzsvendégnek számító felnőttek és gyerekek között barátságok szövődtek, és miután tudtam, hogy a kemping nem örökre szól, nyaralóra vágytam. Úgy képzeltem, hogy amikor felnövök, előbb fogok nyaralóra gyűjteni, mint saját lakásra. Aztán felnőttem, és komollyá vált a kérdés: költözni vidékre vagy maradni Pesten? Régi álmot kergetni vagy a jelenlegi életünkhöz igazítva újakat szőni?

„Egyszer vergődtünk, máskor úsztunk a gyermektelen évek hullámain”

Hidegzuhanyként kaptuk a hírt, hogy nem lehet gyerekünk. Pont ilyen váratlanul és kíméletlenül, ahogy most elkezdtem írni. Kicsit helyesbítek: minden orvos mást mondott, de sok jóval még a bizakodók sem kecsegtettek. Az évek során minden egyes orvosi vizsgálat és diagnózis után ízlelgettük a hallottakat, hitetlenkedtünk és értetlenkedtünk, hogy mi történik velünk. Miért történik mindez? Mit kellene megtanulnunk ebből? Istennek mi lehet a szándéka velünk? Vajon az Ő akarata vagy az ördög ronda játéka ez? Miért éppen velünk történik?

„Gyermektelenül sírtam a keresztfiunk anyák napi ünnepségén” – ünnep (egykori) meddőként

Sok évvel ezelőtt meghívást kaptam a keresztfiam iskolai anyák napi ünnepségére, ami számomra egyszerre volt örömteli és szívszorító élmény. Csodás volt látni és hallani azt az édes fiút, aki kedves szavakkal köszöntötte az édesanyját, a nagymamáját és engem. Miközben örömkönnyek szöktek a szemembe, velük együtt kigördültek a gyermektelenségem fájdalomkönnyei is.

Szerelmes levél minden honfitársamhoz: ha nem értünk egyet a politikában, azért még szót érthetünk?

Családok szakadtak szét, barátok mentek el, de mi maradunk. Mi történt az elmúlt hetekben a választópolgárokkal? Hova lett az egymás elfogadása és tisztelete? Hol a szeretet? Szentimentális kérdések ugyan, de már a választás előtti hetekben meghökkenve láttam a közösségi oldalakon, hogy egyre nagyobb méreteket öltött az ismerősök pocskondiázása. Többnyire senki nem konkrét személyt szólított meg, hanem általánosságban írták ki, hogy aki erre vagy arra szavaz, az „barom”, „buta”, „gyökér”, „agyhalott”. Hamar tudatosult bennem, hogy bármelyik oldalon állok, valaki számára én is csak egy idióta vagyok.

„Anyát akarom!” – Az óvodai beszoktatás kihívásai
A kisgyermek arcán a színtiszta rémület látszik, miközben üvöltve sír a legtündéribb kisgyermeknevelő karján a távolodó szülő után nézve. Lélekben talán el is éri kis kezeivel apa vagy anya mindenséget jelentő mellkasát, úgy nyújtózik az ajtó felé. Majd egyszer csak elcsendesedik, és örömmel játszik egész nap. De ezt a szülők már nem látják... pedig milyen megnyugtató lenne mindig tudni, hogy a megindító búcsú az adott pillanatnak, az elszakadás tényének és a szülőnek szól.
X
Már követem az oldalt