Hidegzuhanyként kaptuk a hírt, hogy nem lehet gyerekünk. Pont ilyen váratlanul és kíméletlenül, ahogy most elkezdtem írni. Kicsit helyesbítek: minden orvos mást mondott, de sok jóval még a bizakodók sem kecsegtettek. Az évek során minden egyes orvosi vizsgálat és diagnózis után ízlelgettük a hallottakat, hitetlenkedtünk és értetlenkedtünk, hogy mi történik velünk. Miért történik mindez? Mit kellene megtanulnunk ebből? Istennek mi lehet a szándéka velünk? Vajon az Ő akarata vagy az ördög ronda játéka ez? Miért éppen velünk történik?

Sok évvel ezelőtt meghívást kaptam a keresztfiam iskolai anyák napi ünnepségére, ami számomra egyszerre volt örömteli és szívszorító élmény. Csodás volt látni és hallani azt az édes fiút, aki kedves szavakkal köszöntötte az édesanyját, a nagymamáját és engem. Miközben örömkönnyek szöktek a szemembe, velük együtt kigördültek a gyermektelenségem fájdalomkönnyei is.

Családok szakadtak szét, barátok mentek el, de mi maradunk. Mi történt az elmúlt hetekben a választópolgárokkal? Hova lett az egymás elfogadása és tisztelete? Hol a szeretet? Szentimentális kérdések ugyan, de már a választás előtti hetekben meghökkenve láttam a közösségi oldalakon, hogy egyre nagyobb méreteket öltött az ismerősök pocskondiázása. Többnyire senki nem konkrét személyt szólított meg, hanem általánosságban írták ki, hogy aki erre vagy arra szavaz, az „barom”, „buta”, „gyökér”, „agyhalott”. Hamar tudatosult bennem, hogy bármelyik oldalon állok, valaki számára én is csak egy idióta vagyok.

Ahogy a fák új leveleket hoznak, és a természet felveszi új ruháját, úgy frissítsd fel tavasszal az otthonod és a lelked te is! A tisztaság, a rendezettség és a színek harmóniája valódi megújulást hoz kívül-belül.

Vannak-e félelmeim a gyermekem egykesége miatt? Persze. Elgondolkodtam azon, hogy ezek vajon mennyire jogosak.

A kisgyermek arcán a színtiszta rémület látszik, miközben üvöltve sír a legtündéribb kisgyermeknevelő karján a távolodó szülő után nézve. Lélekben talán el is éri kis kezeivel apa vagy anya mindenséget jelentő mellkasát, úgy nyújtózik az ajtó felé. Majd egyszer csak elcsendesedik, és örömmel játszik egész nap. De ezt a szülők már nem látják... pedig milyen megnyugtató lenne mindig tudni, hogy a megindító búcsú az adott pillanatnak, az elszakadás tényének és a szülőnek szól.

Milyen szuper és őrült szépészeti ötleteket valósít meg egy nő az internetet böngészve? Szinte bármit, ami szembejön, és bio-csio-egészséges, csodás hajjal és fiatal bőrrel kecsegtet! De amíg helyre tudom hozni a fürdőszobai bakijaimat, és közben sikítva tudok nevetni magamon, addig kétségkívül megéri az összes próbálkozásom.

Minden vállalatnak megvannak a maga írott és íratlan szabályai a munkaidőről, a home office-ról és a szabadságról. A munkavállalóknak pedig megvan a saját habitusuk, amely meghatározza, hogyan, milyen napszakban és milyen ütemben tudnak a leghatékonyabban dolgozni. Ugyanakkor mindenhol vannak szorgalmas dolgozók és szorgalmasnak tűnő linkelők is. Nehéz a világot igazságossá tenni, de talán mindenki számára célratörőbb lenne közeledni egymáshoz a munkamorál kérdésében (is).

Meseszerűnek tűnik, de vannak gyerekek, akiket a szüleik este csak bekísérnek a szobájukba, mondanak egy mesét, és a gyerekek elszenderednek már mese közben, vagy elalszanak a jóéjt-puszi után egyedül. Állítólag. Nekem másféle tapasztalataim vannak. De vajon hány pisilés, ivás és félelem fér bele egyetlen estébe? És vajon ilyenkor mit kellene, hogy tegyen, és mit tesz valójában a szülő?

Rúg, harap, tombol, sírva fakad és megölel – lehetne ez az érzéseit tisztán megélő nő ezer arca, de jelen esetben egy négyéves fiú akaratnyilvánításának, dühének vagy elfáradásának jelenetei.

A pandémia alatt átrendeződött a munkaerőpiac. Sokan elvesztették a munkájukat, vagy állást váltottak. Évek óta igyekszünk alkalmazkodni a változásokhoz, és az álláskeresés művészetében nagyon sok múlik a felfogásunkon, a stratégiánkon, a lehetőségeink alapos és reális felmérésében. Negyvenes anyaként eljutottam a munkanélküliségtől az álomállásig – elmesélem, hogyan.    

Csak minden huszadik gyermeknél fordul elő, de az ő szüleik számára a sokadik alkalom éppoly ijesztő, mint az első. Érzelmi alapú légzéskimaradásnak hívják, és gyakran úgy írják le, hogy a gyerek hiszti közben nem vesz levegőt. Azonban a kicsinek nem feltétlenül kell sírnia ahhoz, hogy elakadjon a lélegzete, és én nem nevezném hisztinek az erős akarat megnyilvánulását… de a lényeg ugyanaz: nem egyszerű megélni, hogy utódunk egyszer csak nem vesz levegőt, ennek következtében esetleg el is ájul. Az évek során mégis meg kellett küzdenem ezzel a helyzettel, és időközben némi tudást is összeszedtem.